Fővárosi Lapok 1893. február (32-59. szám)
1893-02-01 / 32. szám
moly drámai munka van elrejtve az asztalfiókokban, ami mind »eget kérne« magának, ha a Nemzeti színház képes lenne arra, hogy megadja ezt az eget, s még ennél több rátermett tehetség van, aki lemondott a drámaírásról azért, mert munkáját a nagy késedelem és a válságos siker miatt kétségesnek tartja, mert ne feledjük el, hogy nem mind okvetlenül rossz darab az, ami az első előadáson megbukik. A Nemzeti színházzal szemben ma semmi verseny sincsen, ez pedig szintén szükséges lenne, mert a művészet egymagában még nem elég a sikerre, hanem szükséges ahhoz a felülmúlhatlan jóakarat és törekvés, amire azt, aki esetleg az ellenkezőre hajlik, csak a példaadás és a művészi verseny taníthatja meg. A drámairodalom nagyobb fellendüléséért is szükséges a Vígszínház létesítése s ez az a cél tulajdonképen, amiért az irodalom munkásainak küzdeni kell, mikor fáradságosan előbbre segítik egyegy lépéssel a Vígszínház létesítésének ügyét. Országgyűlés. — A képviselőház ülése január 31-én. — Azokra nézve, akiknek szarvas jószáguk nincsen, hogy miként irtsuk ki a marhák között pusztító ragadós tüdőlábot, bizony-bizony nagyon közönyös dolog. És bármennyire a közérdekbe ütközzék is ez a rentencia, okvetlenül kénytelenek osztani azt mindannyian, akik a mai ragályos tüdőlákos ülést végigélvezték. A parlamentnek azon a százötven tagján kívül, akik elég szerencsések, hogy őket az a ragályos nyavalya közelebbről érdekli, igazán még a terembiztos is csak akkor lépett a tanácsterem neszfogó szőnyegeire, amidőn a kötelesség valósággal torkára szegezte a kést. (Természetesen újságírók és miniszterek itt sem jönnek számításba, mert csak is ott kell tenni mindig és mindenütt.) Aki csak tehette, vagy feléje sem nézett a tanácskozásnak, vagy ha már ott volt, hát a folyosókon keresett vigasztalást, ahol ugyan ezúttal csak harmadrangú viccelők szerepeltek pókhálós, elaggott adomákkal, de még ez az állapot is többet érő volt a teremben uralkodó tüdőlobos hangulatnál. A karzatok, az érdekességnek ezek a nyilvánvaló és csalhatatlan metrumai, csak úgy ásítoztak az ürességtől. Csak itt-ott gubbasztott rajtuk egy-egy megtévelyedett halandó , az az egynéhány is csupán úgy bírta ki az ülést, hogy közbe-közbe szebb, mulatságosabb és mozgalmasabb dolgokról — álmodozott. Egyébb érdekessége aztán, mint ez a szundikáló nyilvánosság, nem is igen volt a mai t. Háznak. Mint jellemzetest, kiemelhetjük, hogy a honatyák a ragadós tüdőlobot sem vallják pártkérdésnek. Ahányan vannak, annyiféle a nézet, s támogatást a felszólalásokhoz minden szónok ma az ellenpártról és nem a szomszédaitól várt és kapott. Bethlen András gr., aki a javaslat megtámadott intézkedéseit ex offo vette védelmébe, valósággal Scylla és Charibdia között lebegett folyton. Ha valamiben kénytelen volt engedményt tenni, arra a keserű tapasztalatra ébredt, hogy biztosan valamelyik politikai ellenfelének kedvezett; míg viszont, ha valakitől megtagadott valamit, az illető okvetlenül saját pártfele s a legtöbbször Bornemisza Lajos volt. Csak az az általános cháosz magyarázza meg, ha ma Gál Jenő vette védelmébe a magyar kincstárt— a miniszter ellenében. Hanem azt meg is bánta a magyar kincstár, amelyet úgy megvédett Gál Jenő, hogy a lebunkózott tüdőlobos marhákért az összes kártérítést most már fizetheti egymaga — a kincstár. Egyébként is Gálnak ma nagyon rossz napja volt. Egyetlen javaslatán kívül, mely az általános állatbiztosítást sürgeti, minden kérdésben még a párt felei is ellene szegültek. Azt akarta a többek között, hogy ne csak a mezőgazdákat, de a szeszgyárosokat is részesítsék kárpótlásban a lebunkózott marhákért. — Tiltakozom ! — protestált ellene szomszédja Ugrón Zoltán s vele kórusban a többi nemzeti párti. Apponyi megdöbbenve nézte az egymással meghasonlott híveket, akik olyan ádáz hangulatban gázolják egymást a ragadós tüdőlob miatt. — Nemzeti poroszok! — A ragályos tüdőlob puroszai! — Az nekik a ragályos tüdőlob, ami nálunk a polgári házasság! — viccelték jobbfelől az egymást cáfoló baloldalt. Vajai fölállt, hogy elmondja a maga véleményét a marhák betegségéről. A fötisztelendő káplán úr láttára mosolyogva fakadt az egész Ház. — Hát ez mit akar ? — kérdezték kíváncsian pártkülönbség nélkül. — Hagyjátok! Személyes kérdésben nyilatkozik ! — magyarázta Károlyi Gábor úr. Az elnök talán kissé túlságosan őszintének találta Károlyi e közbeszólását s nyilván meg akarta fenyíteni, mert hamarosan a Ház csöngettyűje után kapott . . . De, uramfia, a csöngettyü elrekedt s buta recsegésnél egyebet nem hallatott. Az elnök zavartan nézi az engedelmességet megtagadó csöngettyűt, a vérszemet kapott Károlyi pedig torkaszakadtából kiabálta: — Csendet kérünk ! Csengessen az elnök ! Mért nem csenget az elnök ? Hallatlan ! És az elnök ezúttal tehetetlen volt Károlyival szemben. Mire pedig valahonnan új csengőt verbuváltak a lefegyverzett elnök számára, akkorra Károlyi már eltűnt a látóhatárról. Ez a kis incidens még fölelevenítette egy időre a Házat, de kevésbé múlt, hogy nem az elnöki tekintély rovására. A szónokok hosszú sorából, akik között a legtöbbször magát a minisztert és Miklós Ödön bizottsági előadót majd Szalay Imrét, Putnoki Mórt, Károlyi Sándor grófot, Bornemisza Lajost, Dániel Ernőt, Ivánka Oszkárt, Szemere Hubát, Bujanovics Sándort, Jeszenszky László bárót és Polónyi Gézát hallottuk, kiki elmondta, ami a szivét nyomta s a legtöbb méltányos módosítás — főkép jelentős a kizárólagos állami kárpótlásra vonatkozó — kellő figyelemben részesítés után a Ház a javaslatot megszavazta. Szetes, hogy én is lekötelezettje vagyok és akármit fog kérni a kormánytól kieszközlöm neki. Az asszony felélénkült szemmel nézett a férfira. — Hát eljő? — Igen. Ő maga ajánlkozott. Legalább megismeri. Kitűnő ember. Meg fog tetszeni magának, tudom bizonyosan. Az asszony látszólag elmerülve, egészen elfoglalva egy gondolattól, mereven, de belső izgatottsággal nézett maga elé. Gilády les fel kezdett járni, mint aki valamin töri a fejét, hogy belefogjon-e abba, ami úgy látszik kellemetlen neki. Utóvégre is kiment a nélkül, hogy valami újat érintett volna, magára hagyva az asszonyt azzal az izgatottsággal, belső remegéssel, mely annak a tudatára elfogta, hogy ismét egyedül, szemtől szemben lesz ama férfival, ki oka egész élete zaklatottságának. IX. Amig a lány rendbe hozta a haját, amig belebujtatta még mindég fáradt, gyönge tagjait egy másik öltönybe, az alatt nem volt egyéb gondolata annál, hogyan fogadja őt, mit mondjon majd neki? Utóvégre olyan csendes megadás szállta meg. Nem bánja, bármit is fog leolvasni arcáról, nem bánja bármily szánandónak fog tűnni egész lénye előtte. Érzi, hogy nincs semmi ereje a tettetésre. Az orvos csakugyan eljött úgy dél felé. Gilády zajos köszöntése figyelmeztette reá és még azt is hallotta, mint mentegeti távozását mondván, hogy valami halaszthatatlan, fontos tanácskozásra kell éppen most menni. — Giládyné ott ült a világos nappaliban és igyekezett a lehető legközönyösebb arcot magára erőszakolni. Hanem amint belépett Szelényi, kiesett egyszerre a szerepéből és egészen átengedte magát annak a diktáló hang kényszerének, mely teljesen betölti bensejét. — Doktor! ne áruljon el! — monda kezét nyújtván neki, eléje menve és semmi erőfeszítést sem tett, hogy elvonja róla tekintetét. — Hogyan érti ezt, nagyságos asszonyom ? — Ezt csak udvariasságból kérdezi. Ön emlékezni fog rám. Ott voltam önnél, orvos, sokáig egy ízben, még a rendelő óra előtt és találkozott velem már másutt is. Ha utána néz a könyveiben, Gilády Arminnét, igaz, nem fogja megtalálni, de Oszlányi Ilonát megtalálja. Volt okom reá, hogy eltitkoljam, ki vagyok voltaképen. Ezért mondom, ne áruljon el! — Beteges aggodalom, nagyságos asszonyom. — Lehet. Én nagy, nem is gondolja, milyen nagy beteg vagyok. A férjem mondja, hogy kegyed itt volt az éjjel is nálam és ápolt önfeláldozással. Köszönöm! Álmatlanságban szenvedek és sokat találtam bevenni az altatómból. Ne gondolja, hogy meg akartam ölni magamat! Pedig talán lenne rá elég okom. Szelényi oda ült egy kis székre szemben az asszonynyal és lágyan megfogta kezét, üterét tapogatva. A kéz meg-megrándult az övében és forró, tüzes volt. Ha az arcára néz, láthatta volna a szemeiben is azt a perzselő, lázas tekintetet, melylyel az asszony rajta függött. De a doktor csak elmélyedve figyelt, mereven önmaga elé nézve a lázas kéz érüléseit számítgatva. — Valóban, egy kis morfium-mérgezés volt — mondá aztán, elbocsátva az asszony kezét. De most már semmi baj. Ez elmúlt tökéletesen. — Ez, jól mondja, ez elmúlhatott. De a másik, a régi baj megmaradt. Istenem! milyen tehetetlen is önök közül a legnagyobb tudománya, a leghatalmasabb is, mikor igazán van valami lelkünk adta bajunk. — Van joga előre kétségbeesni? És azután csak azt tudjuk meggyógyítani egyáltalán, amit ismerünk. A legelső, amit kérünk, az őszinteség. A nőnek láng csapta meg az arcát. — Ha tudná, mit kíván! De hallgasson meg, én vallani fogok, hisz úgyis azt mondják, ön belelát a beteg lelkébe, hiába előtte minden titkolódzás. Milyen alacsonynak, szánandónak kell akkor ön előtt, doktor, feltűnnie a legtöbb asszonynak, akiket talán mindenki más csak büszke, hódító szépségeknek tekint! Ilyen alacsonynak fog ön nemsokára engemet is tartani. — Ugyan mit gondol, nagyságos asszonyom ? — Nem bánom. Meg akarok gyógyulni, fel kell tárnom bajomat titkolódzás nélkül. De meg tudok-e ? Van-e olyan hatalmuk, mely akarni, tenni tudó lényt teremt ismét a már-már magával tehetetlen, szegény teremtésből ? mely rendbe hozza a megbomlott asszonyi test megmérgezett parányait ? Ha van ilyen hatalmuk, orvos, mely egy szerenc 268 — Okos dolog volt, de egy kissé — unalmas . . . — lélekzett föl Beöthy Aldzsi, aki pedig az egész tárgyalás alatt a folyosót nyűtte. Annyi azonban bizonyos, hogy következnék ezután bármily tizedrangú kérdés vitatása, a mai ülés érdekességén okvetlenül túl fog tenni. A tanárok sérelme. Az országos középiskolai tanár-egyesület választmánya nevében Berecz Antal elnök ma érdekes memorandumot intézett a képviselőházhoz. A memorandum, mely a középiskolai tanári kar méltányos kívánságait van elhivatva a képviselőházban tolmácsolni, egész terjedelmében következőleg hangzik: »Az országos középiskolai tanár-egyesület nevében, múlt évi ápril hó végén kérvényt nyújtottam be a 1. képviselőházhoz s ebben rámutattam azon komoly bajokra, melyek a középiskolai tanároknak rangfokozatba való beosztásából származni fognak, s melyek elsősorban a magyar középiskola ügyét fogják veszélyeztetni. Miért is esedezem a t. képviselőház előtt, hogy az állami tisztviselők fizetésének rendezésére hozandó törvényből a tanárokat kivenni s az ő fizetéseiket külön törvényben szabályozni méltóztassék. Ezen kérvényemet folyó évi január elején ismét benyújtottam a t. képviselőházhoz s a t. képviselő uraknak is megküldöttem. Mindazonáltal a t. Ház pénzügyi bizottsága az érintett törvényjavaslatot oly alakban terjeszti a t. ház elé, melyben a tanárságnak jól megindokolt, jogos és méltányos kérése nincsen tekintetbe véve. Ezzel tehát el vannak ejtve az egyesület két rendbeli kérvényeinek legsarkalatosabb pontjai, t. i., hogy a középiskolai tanárokat ne osszák be rang osztályokba és hogy fizetésű javítását a korpótlékok emelésére alapítsák úgy, hogy a mostani 100 forintos ötödéves korpótlék 200 frtra emeltessék. Ez okból az ügy fontosságánál fogva s a választmány megbízásából kötelességemnek tartottam, hogy még egyszer nyilvánosan felszólaljak s a magy. középiskolai tanárság nevében ezen tanároknak rangosztályokba, de különösen különböző rangosztályokba beosztása ellen szavamat fölemeljem és pedig annál inkább, mivel kérésem támogatására felsorolt indító okainkat sem a magas kormány, sem a t. pénzügyi bizottság meg nem döntötte s egyáltalában nem lett a tanárság az iránt felvilágosítva, hogy melyek azok a politikai okok, melyek kulturális okainkat háttérbe szorítják. Hogy pedig mily viszásságok szülője lesz a tanári állásban a rangosztályozás, csak a legkisebb bepillantásból is kitűnik. A fővárosban működő tanárok fizetése emelkedni fog lakbérrel együtt 800 írttal, a vidékiek közül egy harmadé 700, vagy legalább 500 írttal, egyharmadé pedig, azaz körülbelül 120 vidéki tanár fizetése 1árral sem emelkedik.