Fővárosi Lapok 1893. szeptember (241-270. szám)
1893-09-16 / 256. szám
XXX. évfolyam 256. szám Szombat, 1893. szeptember 16 Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek tere 4. Előfizetési dij: 1 hóra . . • . . 1 frt 40 kr. Negyedévre . . . 4 „ — „ Félévre . • • • 8 „ —- a Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek-terem. Hirdetéseket és apróhirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. A SZENT-LÁSZLÓ-SZOBOR. (Tóth István műve.) Nagyvárad a tervezgetések városa. Sohasem fogy ki az eszmékből és vágyakból. Alig valósítja vagy unja meg az egyiket, kész a másik, az újabb. Vasárnap délelőtt szentelték fel Szent László új szobrát a Szent László-téren. Évtizedek óta élénk volt a vágy Nagyváradon, sajtó és városi közgyűlés gyakran sürgette, hogy a város nagy királyának, a kinek már a XIV. században volt hatalmas nagy lovas ércszobra Nagyváradon, de a törökök elpusztították, a kispiacon álló nyomorúságos mészkőszobor helyett nagyot, méltóbbat állítsanak. E vágy azonban a vágy maradt mindmáig. Anyag volt vezércikkekre, s ékes beszédekre, ott a nagyváradi városháza tanácsasztala mellett! Végre Schlauch Lőrinc bibornok, nagyváradi püspök, a káptalan segítségével, 12.000 írton szobrot állíttatott. S ime, az nap, amikor a szobrot felszentelték, felhangzik az újabb terv is: hatalmas, lovas ércszobrot kell emelni a nagy király emlékére, s ne efajta olcsóságot!... Mikor fog ez a terv megvalósulni ? Ki tudná azt megmondani! Talán akkor, amikor állandó színháza lesz a városnak, amikor új városháza, meg új reáliskola fog díszelegni a mostaniak helyén, amikor jó vasút fog járni a főutcán .... Talán akkor. Egyelőre van a városnak új Szent Lászlószobra. Láttam e szobrot vasárnap délután, amikor a kiváncsiak és érdeklődők egyre körülállottak s mondhatom — tizenkétezer forintért eléggé jó. De e szempontra nem tekintve, nincs olyan előnye, amiért lelkesedni tudnánk. Hibái szembeszökőek és folyton szemünk elé tolakodnak. A szobor a vár felé van fordulva, a város központjából jövet tehát elsőben is csak profilból látni. Mindjárt nagy hiba. Őrzi pedig a szobrot a rácsozat négy szegletén négy fiók oroszlány, s ez oroszlánykák — szolgálnak, felemelt mellső lábaikkal egy-egy kis címert tartogatva. Ezek a kis állatkák az erő és hatalom helyett, a megjuhászodást, a dresszurát jelképezik. Szinte hallani véljük: — Ide, ide, kis oroszlánykám, tartsd ezt a címert, az én címerem ez, ezt a szobrot én csináltattam. Maga az alak — nem a hőst, nem a hadverőt, hanem az askétát ábrázolja. A széles, nagy,hullámos palást szinte agyonnyomja a hosszú nyakú, cingár alakot, kiről alig hisszük el, hogy fel tudná emelni azt a nagy csatakardot, melyet maga elibe tart. A palást alatt nem érezzük a testet. A ráncok levegőt takarnak. Az embernagyságúnál nagyobb alak pedig teljesen igénytelen. Kardja és palástja épen nem arányos az arcához. Szánjuk az alakot, s tekintetünk nem nyugszik meg büszkén és bátorodottan rajta. — Hát ez lenne a hős, a nagy király ? A kinek lova patája alatt benyomult a szikla ? A ki hadsereget vert le ? A ki vállal emelkedett ki a tömeg közül? Nem. Ez az alak a szent, az askéta, a legenda alakja, nem a történeti hagyományé hozzá; méltán szól a felirat: Szent László könyörögj érettünk! Ámde, minek akkor az a szekeres az oldala mellett ? Ámde, minek akkor az a hatalmas csatabárd a kezében ? Olyan ellentét, melynek hatása a voltaire-i mosolyt ébreszt! Az arc némileg a győri herma alapján van felfogva, de annak zordon fenségét egy sajátságos vonás az ajkak fölött túlságosan elfinomította. Ez nem szemlélődő tekintet, hanem gúnyos, szarkasztikus pillantás, kissé nyugtalan, de semmikép sem méltóságos. Tetőzi pedig e nem méltóságos arckifejezést a hátracsapott korona, mely kissé bohószerűvé avatja a szent király alakját. Van azonban e szobornak egy kitűnő részlete : a palást, mely nagyon finom detailmunka. Ez élénken rámutat arra, hogy szerzője, ki még fiatal ember, nem a nagy kompozíciókra bir tehetséggel, hanem inkább a finom, apró részletek kidolgozására.* Ilyen Nagyvárad piacán a szent király új szobra. Közepes műalkotás, de — azért a pénzért eléggé jó. Adja Isten, hogy a nagy, fényes remekmű, melyet tervbe vettek, minél hamarább elkészüljön. Ir. Lázár Béla: EGY KISZOLGÁLT HAJÓ. Bret Harte elbeszélése. (Folytatás.) Ez a levél következőleg hangzott: »Kedves Sleight! Mivel lehetetlenségnek látszott a hajót behatóan megszemlélnem, mint ha abba lakóul költözöm, épen most vettem lakást annál az istentől elrugaszkodott vén szamártól, akinek a tulajdona. Én, amaz esetre, ha a vén bolondnak kedve kerekednék valakinek a hajót eladni, két hónapra bérszerződést kötöttem. Ama lyukakon kívül, melyeket a hajóba vágtak, mikor az öreg missouri-i a középfedélzetet egyes szobákra osztotta be, a hajó meglehetős változatlan állapotban maradt s előrésze, amennyire megítélhettem, még tökéletesen érintetlen. Úgy látszik, Nett még akkor vásárolta meg a hajót, mikor a fele rakodmány még rajta volt, de nem volt jelen, mikor azt kirakták. Annyi bizonyos, hogy bárkiből másból ki lehetne valamit csavarni, mint ebből az agyafúrt missouri-iból, ki még a szénamagot sem fésülte ki a bajából s nem kellene időmet bohóskodásra pazarolni, mely egyáltalán nincs ínyemre. Ha én abba a zárkába költözhettem volna, mely jóval előbb van, a kötélkamra közelében, akkor néhány óra alatt mindenről tudomást nyerhetnék; dehát abban a rekeszben az a bolondos francia lakik, ki minden délután veszélyessé teszi a Montgomery-streetet s habár a vén szöcske szeretné őt kidobni, mégis hetek múlhatnak el, mig ahhoz a kabinhoz juthatok. Ha valami emberi dolog történnék esetleg velem, akkor csak siessen ide egyenesen s vegye pártfogásába holmimat, mert Nottnak az a kedves szokása, hogy bérlőinek a ládáit elkobozza. Hive, Dick. HARMADIK FEJEZET. Ha mr. Renshaw a »Pontiac«-ot tovább tanulmányozta, ezt Kosi soha sem vette észre. Még atyjának ama biztatását is, hogy minden tartózkodás nélkül járjon a fedélzeten, a fiatalember nem használta föl s ez a tartózkodó modor tetszeni kezdett a leánynak. S ha Nett mindez alkalommal előzékenységet és barátságot tanúsított is mr. Renshaw iránt, ez kerülni látszott a házigazdát, anélkül azonban, hogy Rosinak az útjából kitért volna; ellenkezőleg, úgy tetszett, mintha azt a félig megvető közömbösséget, melyet az apa iránt mutatni látszott, a leány iránt annál nagyobb tisztelet tanúsításával óhajtott volna kiegyenlíteni. Rosi a maga részéről szeretett volna valamit a hajókról hallani tőle s eme tárgy felől minden tekintetben fölvilágosítást kérni a fiatalembertől, mert meg volt arról győződve, hogy ennek a társalgása érdekesebb volna, mint az öreg Bower kapitányé, ki a mellette lévő kabinban lakott s neki egyizben azt mondta, hogy a hajó az »ördög kosara.« Arról is szeretett volna a fiatal embernek fölvilágosítást adni, hogy ő nem szokott bíborvörös kalapot viselni — azonban gondolatait csakhamar elvonta bizonyos esemény, mely fiatal életének egyhangúságát megszakította. Rosit, mint később eszébe jutott, egy délután bizonyos ideges nyugtalanság lepte meg, mely lehetetlenné tette, hogy szokott házi dolgait végezze, de annál inkább arra ösztönözte, hogy kedvelt szórakozásának éljen, mi olvasásból s légvárak építéséből állt. Miután egy ideig föl s alá sétált a hajón, végre lement az alsó födélközbe s fölkereste azt a nyílást, melyet a múltkor nyitva talált. Ez nem volt többé nyitva, vagy legalább semmi nyoma se látszott. Kissé szégyenkezve, — maga sem tudta miért, — kereste föl mr. Renshaw tolakodásának szinterét s épen visszafordulni szándékozott, mikor észrevette, hogy a Ferneres kabinjének ajtaja kissé nyitva volt. Olyan szokatlan volt ez, hogy bámulva állt meg. Bent semmi neszt nem lehetett hallani. Az az idő volt ez, mikor a vén különc szokott sétáját végezte , vagy elfelejtette az ajtót bezárni, vagy pedig más valaki nyithatta azt ki. Pillanatnyi gondolkozás után Rosi betolta az ajtót és belépett. A két kis hajóablak homályos világánál észrevette, hogy a talajon lőszercsomagok voltak szerteszórva, mig néhány, még érintetlenül bevert a fal mellett. Több, még bevégzetlen, félig megtöltött ház- és ülővándos s egy halmaz már borítékul fölszabdalt szattyánbőr hevert mindenfelé a kabinban s ezáltal ez szegényes kárpitos műhelyhez hasonlított. Egy a lószer föltépdeléséhez való szerszám, tű, cérna és gombok voltak egy kis padon s minden látszat szerint csak nem rég használták ezeket. Egy cserépmosdótál s ugyanilyen korsó állt a padolaton, e mellett egy fekvőhely, mely szétszedett lószercsomagokból állt s melyet NŐK A FRANCIA SZÍNPADON. A franciáknak drámairodalma nem üvegházban tenyésztett, mesterkélt növényzet, de maga az élet. Különösen most, hogy a realisztikus irány annyira divatossá vált. Csak úgy tetszenek a közönségnek a modern darabokban színpadra vitt nőalakok, ha valóban létező típusok kifejezői. A valótlanságig eszményített avagy torzított alkotások drámákban vagy vígjátékokban nem színpadképesek. Telivér francia nőalakokat látunk ugyan a színpadon,de ezek természetrajzukban nem a nemet, hanem annak csak egyes érdekei specialitásait képviselik. Hiába, az erény csak ritkább nyilvánulásaiban érdekes, a bűn többnyire az. Nem csoda, ha a nő a színpadon, akár cselekvőleg, akár szenvedőig szerepel, angyali avagy démoni alakban lép föl, a modern társadalomnak mindig csak kóros állapotait tünteti föl. Lekövetkeztetni ezekből