Fővárosi Lapok 1893. szeptember (241-270. szám)

1893-09-16 / 256. szám

XXX. évfolyam 256. szám Szombat, 1893. szeptember 16 Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek­ tere 4. Előfizetési dij: 1 hóra . . • . . 1 frt 40 kr. Negyedévre . . . 4 „ — „ Félévre . • • • 8 „ —- a Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek-tere­m. Hirdetéseket és apró­hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirde­tési iroda. A SZENT-LÁSZLÓ-SZOBOR. (Tóth István műve.) Nagyvárad a tervezgetések városa. Sohasem fogy ki az eszmékből­­ és vágyakból. Alig való­sítja vagy unja meg az egyiket, kész a másik, az újabb. Vasárnap délelőtt szentelték fel Szent­ László új szobrát a Szent­ László-téren. Évtizedek óta élénk volt a vágy Nagyváradon, sajtó és városi közgyűlés gyakran sürgette, hogy a város nagy királyának, a kinek már a XIV. században volt ha­talmas nagy lovas ércszobra Nagyváradon, de a törökök elpusztították, a kispiacon álló nyomorú­ságos mészkőszobor helyett nagyot, méltóbbat ál­lítsanak. E vágy azonban a vágy maradt mind­máig. Anyag volt vezércikkekre, s ékes beszé­dekre, ott a nagyváradi városháza tanácsasztala mellett! Végre Schlauch Lőrinc bibornok, nagy­váradi püspök, a káptalan segítségével, 12.000 írton szobrot állíttatott. S ime, az nap, a­mikor a szob­rot felszentelték, felhangzik az újabb terv is: ha­talmas, lovas ércszobrot kell emelni a nagy király emlékére, s ne efajta olcsóságot!... Mikor fog ez a terv megvalósulni ? Ki tudná azt megmondani! Talán akkor, a­mikor állandó színháza lesz a városnak, a­mikor új városháza, meg új reáliskola fog díszelegni a mostaniak he­lyén, a­mikor jó vasút fog járni a fő­utcán .... Talán akkor. Egyelőre van a városnak új Szent­ László­­szobra. Láttam e szobrot vasárnap délután, a­mi­kor a kiváncsiak és érdeklődők egyre körülál­­lottak s mondhatom — tizenkétezer forintért eléggé jó. De e szempontra nem tekintve, nincs olyan előnye, a­miért lelkesedni tudnánk. Hibái szembe­­szökőek és folyton szemünk elé tolakodnak. A szobor a vár felé van fordulva, a város központjából jövet tehát elsőben is csak profilból látni. Mindjárt nagy hiba. Őrzi pedig a szobrot a rácsozat négy szegletén négy fiók oroszlány, s ez oroszlánykák — szolgálnak, felemelt mellső lábaik­kal egy-egy kis címert tartogatva. Ezek a kis ál­latkák az erő és hatalom helyett, a megjuhászo­­dást, a dresszurát jelképezik. Szinte hallani véljük: — Ide, ide, kis oroszlánykám, tartsd ezt a címert, az én címerem ez, ezt a szobrot én csinál­tattam. Maga az alak — nem a hőst, nem a hadverőt, hanem az askétát ábrázolja. A széles, nagy,hullámos palást szinte agyonnyomja a hosszú nyakú, cingár alakot, kiről alig hisszük el, hogy fel tudná emelni azt a nagy csatakardot, melyet maga elibe tart. A palást alatt nem érezzük a testet. A rán­cok levegőt takarnak. Az embernagyságúnál na­gyobb alak pedig teljesen igénytelen. Kardja és palástja épen nem arányos az arcához. Szánjuk az alakot, s tekintetünk nem nyugszik meg büsz­kén és bátorodottan rajta. — Hát ez lenne a hős, a nagy király ? A kinek lova patája alatt benyomult a szikla ? A ki hadse­reget vert le ? A ki vállal emelkedett ki a tömeg közül? Nem. Ez az alak a szent, az askéta, a legenda alakja, nem a történeti hagyományé hozzá; mél­tán szól a felirat: Szent László könyörögj éret­tü­nk! Ámde, minek akkor az a szekeres az ol­dala mellett ? Ámde, minek akkor az a hatalmas csatabárd a kezében ? Olyan ellentét, melynek ha­tása a voltaire-i mosolyt ébreszt! Az arc némileg a győri herma alapján van felfogva, de annak zordon fenségét egy sajátságos vonás az ajkak fölött túlságosan elfinomította. Ez nem szemlélődő tekintet, hanem gúnyos, szarkaszti­kus pillantás, kissé nyugtalan, de semmikép sem méltóságos. Tetőzi pedig e nem méltóságos arcki­­­fejezést a hátracsapott korona, mely kissé bohó­­szerűvé avatja a szent király alakját. Van azonban e szobornak egy kitűnő rész­lete : a palást, mely nagyon finom detailmunka. Ez élénken rámutat arra, hogy szerzője, ki még fiatal ember, nem a nagy kompozíciókra bir tehet­séggel, hanem inkább a finom, apró részletek ki­dolgozására.* Ilyen Nagyvárad piacán a szent király új szobra. Közepes műalkotás, de — azért a pénzért eléggé jó. Adja Isten, hogy a nagy, fényes remekmű, melyet tervbe vettek, minél hamarább elkészüljön. I­r. Lázár Béla: EGY KISZOLGÁLT HAJÓ. Bret Harte elbeszélése. (Folytatás.) Ez a levél következőleg hangzott: »Kedves Sleight! Mivel lehetetlenségnek látszott a hajót be­hatóan megszemlélnem, mint ha abba lakóul köl­tözöm, épen most vettem lakást annál az istentől elrugaszkodott vén szamártól, a­kinek a tulaj­dona. Én, amaz esetre, ha a vén bolondnak kedve kerekednék valakinek a hajót eladni, két hónapra bérszerződést kötöttem. Ama lyukakon kívül, me­lyeket a hajóba vágtak, mikor az öreg missouri-i a középfedélzetet egyes szobákra osztotta be, a hajó meglehetős változatlan állapotban maradt s elő­­része, a­mennyire megítélhettem, még tökéletesen érintetlen. Úgy látszik, Nett még akkor vásárolta meg a hajót, mikor a fele rakodmány még rajta volt, de nem volt jelen, mikor azt kirakták. Annyi bizonyos, hogy bárkiből másból ki lehetne vala­mit csavarni, mint ebből az agyafúrt missouri-iból, ki még a szénamagot sem fésülte ki a bajából s nem kellene időmet bohóskodásra pazarolni, mely egyáltalán nincs ínyemre. Ha én abba a zárkába költözhettem volna, mely jóval előbb van, a kötél­­kamra közelében, akkor néhány óra alatt minden­ről tudomást nyerhetnék; dehát abban a rekesz­ben az a bolondos francia lakik, ki minden dél­után veszélyessé teszi a Montgomery-streetet s ha­bár a vén szöcske szeretné őt kidobni, mégis he­tek múlhatnak el, mig ahhoz a kabinhoz jut­hatok. Ha valami emberi dolog történnék esetleg velem, akkor csak siessen ide egyenesen s vegye pártfogásába holmimat, mert Nottnak az a kedves szokása, hogy bérlőinek a ládáit elkobozza. Hive, Dick. HARMADIK FEJEZET. Ha mr. Renshaw a »Pontiac«-ot tovább ta­nulmányozta, ezt Kosi soha sem vette észre. Még atyjának ama biztatását is, hogy min­den tartózkodás nélkül járjon a fedélzeten, a fia­tal­ember nem használta föl s ez a tartózkodó mo­dor tetszeni kezdett a leánynak. S ha Nett mindez alkalommal előzékenységet és barátságot tanúsí­tott is mr. Renshaw iránt, ez kerülni látszott a há­zigazdát, a­nélkül azonban, hogy Rosinak az útjá­­ból kitért volna; ellenkezőleg, úgy tetszett, mint­ha azt a félig megvető közömbösséget, melyet az apa iránt mutatni látszott, a leány iránt annál nagyobb tisztelet tanúsításával óhajtott volna ki­egyenlíteni. Rosi a maga részéről szeretett volna vala­mit a hajókról hallani tőle s eme tárgy felől min­den tekintetben fölvilágosítást kérni a fiatal­em­bertől, mert meg volt arról győződve, hogy ennek a társalgása érdekesebb volna, mint az öreg Bower kapitányé, ki a mellette lévő kabinban lakott s neki egyizben azt mondta, hogy a hajó az »ördög kosara.« Arról is szeretett volna a fiatal embernek fölvilágosítást adni, hogy ő nem szokott bíborvö­rös kalapot viselni — azonban gondolatait csak­hamar elvonta bizonyos esemény, mely fiatal éle­tének egyhangúságát megszakította. Rosit, mint később eszébe jutott, egy délután bizonyos ideges nyugtalanság lepte meg, mely le­hetetlenné tette, hogy szokott házi dolgait végezze, de annál inkább arra ösztönözte, hogy kedvelt szórakozásának éljen, mi olvasásból s légvárak épí­téséből állt. Miután egy ideig föl s alá sétált a hajón, végre lement az alsó födélközbe s fölkereste azt a nyílást, melyet a múltkor nyitva talált. Ez nem volt többé nyitva, vagy legalább semmi nyoma se látszott. Kissé szégyenkezve, — maga sem tudta miért, — kereste föl mr. Renshaw tolakodásának szinterét s épen visszafordulni szándékozott, mi­kor észrevette, hogy a Ferneres kabinjének ajtaja kissé nyitva volt. Olyan szokatlan volt ez, hogy bámulva állt meg. Bent semmi neszt nem lehetett hallani. Az az idő volt ez, mikor a vén különc szokott sétáját végezte , vagy elfelejtette az ajtót bezárni, vagy pedig más valaki nyithatta azt ki. Pillanatnyi gondolkozás után Rosi betolta az ajtót és belépett. A két kis hajóablak homályos világánál ész­revette, hogy a talajon lőszercsomagok voltak szerteszórva, mig néhány, még érintetlenül bevert a fal mellett. Több, még bevégzetlen, félig megtöl­tött ház- és ülővándos s egy halmaz már borí­tékul fölszabdalt szattyánbőr hevert mindenfelé a kabinban s ezáltal ez szegényes kárpitos mű­helyhez hasonlított. Egy a lószer föltépdeléséhez való szerszám, tű, cérna és gombok voltak egy kis padon s minden látszat szerint csak nem rég hasz­nálták ezeket. Egy cserépmosdótál s ugyanilyen korsó állt a padolaton, e mellett egy fekvőhely, mely szétszedett lószercsomagokból állt s melyet NŐK A FRANCIA SZÍNPADON. A franciáknak drámairodalma nem üveg­házban tenyésztett, mesterkélt növényzet, de maga az élet. Különösen most, hogy a realisztikus irány annyira divatossá vált. Csak úgy tetszenek a kö­zönségnek a modern darabokban színpadra vitt nőalakok, ha valóban létező típusok kifejezői. A valótlanságig eszményített avagy torzított alko­tások drámákban vagy vígjátékokban nem szín­­padképesek. Telivér francia nőalakokat látunk ugyan a színpadon,de ezek természetrajzukban nem a nemet, hanem annak csak egyes érdekei­ specialitásait képviselik. Hiába, az erény csak ritkább nyilvá­­nulásaiban érdekes, a bűn többnyire az. Nem csoda, ha a nő a színpadon, akár cselekvőleg, akár szen­vedőig szerepel, angyali avagy démoni alakban lép föl, a modern társadalomnak mindig csak kó­ros állapotait tünteti föl. Lekövetkeztetni ezekből

Next