Fővárosi Lapok 1893. november (302-331. szám)
1893-11-21 / 322. szám
322. szám XXX. évfolyam Kedd, 1893. Egyes szám 5 kr. Kijelenik mindennap, hétfőn én ünnep ötén való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉRŐL. Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek-tera 4. Előfizetési dij: I Mn.....................lfrtMkr. november 21. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek-tem . Hirdetéseket és apró hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal 4* minden fővárosi hirdetési iroda. STIPENDIUM NÉLKÜL. München, nov. 18. Pár nap előtt Münchenből Parisba szökött egy fiatal magyar festő művésznövendék. Hátrahagyott egy csomó értéktelen limlomot és leveleket a hitelezői számára. Azzal biztatja szegény embereket, hogy ha majd nagy ember lesz belőle, háromszorosan visszafizeti nekik azt a csekélységet, amivel most adós maradt. Hogy azóta mi lett belőle, azt nem tudom, mert csak valamicskével lehetett több pénze, mint amennyi a vasúti jegy innen Párisig. Ez a lépése, azt hiszem, első az elzüllés felé s ha jól meggondolom a dolgot, sokkal, de nagyon sokkal szomorúbb az ő sorsa, mint azoké, akiket talán mindössze száz márkával megkárosított. Hogy ki volt, azt nem mondom meg; még csak az kellene szegény fejének, hogy a nevét is eláruljam. Nem akarok részes lenni a a tönkrejutásában. Tulajdonképen nem is erről akarok írni, hanem azokról a többiekről, akik semmivel sincsenek kedvezőbb helyzetben, mint az, aki búcsú nélkül távozott közülük s nyomorogva, némelyek valósággal koplalva igyekeznek valamivé lenni a művészetben. Tessék elhinni, hogy ez nem irigylésre méltó állapot. Épen a képzőművészetek azok, melyekben a tanulóéveket idegen munkával megzavarni nem szabad. Minden lépés, amely nem vezet egyenesen és határozott irányban a cél felé, káros s olyanforma, mintha hátrafelé menne az illető a maga útján.Pedig a művésznövendékek legnagyobb része rá van szorulva arra, hogy a maga kis tudásávalportrékat fessen negyven-ötven márkáért, vagy aki már többet tud, kompozíciókat visz a műkereskedőhöz s potom áron ad túl rajta, csakhogy valahogyan élni tudjon. Hiába mondják a tanár urak, hogy ez szellemi kár, a tehetség elfecsérlése, nem tudnak a szavakra hallgatni, mert elsősorban Münchenben ép úgy mint bárhol, enni kell. Valóságos divattá vált már az is, hogy az otthonmaradt nagynénik és nagybácsik, ha segítni akarnak külföldön élő művésznövendék öcscsükön, megrendelést adnak neki s azért a kis pénzért, amit a munkájáért fizetnek — elrontják. A kegyesebb famíliák egész arcképcsarnokokat festetnek össze a család valamelyik művésznövendék rokonával. Segítenek rajta, van hozzá pénzük, de egészen ingyen mégsem akarják kidobni a forintjaikat. A professzorok nagy bosszúságára nagyban foly otthon a művészkedés. De élni kell és valahogyan ki kell keresni a más ember zsebéből azt a pénzt, ami a naponkinti kenyérre szükséges. Egy nagyon kis részük hamar ki is beveri azt a veszteséget, melyet az idő előtti pingálással szenvedett; a másik rész később, de a harmadik harmad soha. Akik azonban munkát kapnak, azok minden vele járó hátrány dacára is boldogabbak, mint akik szívesen dolgoznának, de nincs mit. Ezek úgy élnek napról napra, hogy az ember nem tudja, miből? Valahonnan kerül egy kis pénzük. Özvegy asszony anyjuk, egy-egy rokonuk küldöz nekik öt tíz forintot havonkint. A két-három oldalról jövő segítségből fölkerekednek huszonöt-harminc forint havi jövedelemre s mikor egy rajzot bevégeznek, lemossák, hogy újat rajzolhassanak a régi papirosra. Az arcukról, ruhájukról leolvashatni a nyomort. Egy szobába belebujnak hárman, négyen, télen alig fütenek, mert szénre, fára nem telik a pénzükből; iskolába csak az jár közülök, akinek sikerült kitakarékoskodni a tandíjat, vagy abban a szerencsében részesült, hogy elengedték neki. Nyomorúságos élet, isten csodája, ha valamire mennek ilyenformán. Ha kikérdezed szépszerével őket, nagyon tapintatosan, hogy ne bántsd az önérzetét, mindenik megemlékezik azokról, akiknek módjukban volna segíteni a baján és nem teszik s el van keseredve valamennyi a sorsa miatt. Tessék aztán ilyen körülmények között tanulni. Soknak annyi pénze sincs, amivel szenet vagy festéket vegyen. Sok tehetség kallódik el ilyenformán. A mi kis hitelük van — mert itt mindenkinek van egy kis hitele — az hamar kimerül; jön a sok zaklatás, fizetni nem tud, még az élettől is elmegy a kedvük, nemcsak a művészettől. Egy részük hazaszalad, keres magának más foglalkozást, a másik rész tovább megy fizetés nélkül, mint a kiről e sorok elején megemlékeztem s ezzel persze agyoncsapja itt maradt társai számára is azt a bizonyos fois hitelt, melylyel rendelkeznek, egy bizonyos hányadból pedig lesz művész mindezek dacára. Ez a két nagy osztály dominál. A harmadikat azok képezik, akiknek van pénzük, senkitől se kérnek segítséget. Ezek élik világukat. De ezek aránylag kevesen vannak, mert csodálatosképpen a felsőbb régiókba való vágyódás inkább azoknak adatott meg, akik bajosabban érhetik el. Így áll ez minden nemzet fiánál, de sehol sincsenek annyira kiélezve ezek a korlátok a fiatal művészember megélhetésében, mint épen a magyaroknál s talán még a lengyeleknél. Ha francia, angol, amerikai vagy német kerül ide a bajor fővárosba, jobban gondoskodnak róla hazulról, mint a magyarról. Több ezekben a nemzetekben az érzés a művészetek iránt, mint bennünk van, vagy nem csalódtak annyit a fiaikban, mint épen mi. Mert az bizonyos, hogy az itt élő magyar festőnövendékek között sok a stréber, vagy amint ezt mi kissé banálisan, de találóan mondjuk odahaza : a kapa, kasza kerülő. Sokan nagyon akarnak közülök valamit, de maguk se tudják, hogy miért és mivel, mert nyilvánvaló az, hogy tehetségük nincs. Azért nem men- TÖRPE ÓRIÁSOK. — Elbeszélés. — Irta: Balogh Arthur. I. Hirtelen elnémult a társaság vigzaja. A cigány letette a hegedűt, mintha azt jöttek volna jelenteni, hogy halott van a házban. A díszes, fényes társaságból, mely ott mulatott, ünnepelt a virágokkal feldíszített, ételtől-italtól szinte roskadozó nagy asztal mellett — felállt egy termetes, jó piros képű harsány hangú úriember és beszélni kezdett ilyeten képen . — Tisztelt uraim! barátaim! Bocsássák meg nekem, ha elsőnek szakítom meg azt az ünneplő, igazán, őszinte szívből ünneplő, víg morajt, mely felhangzik ez asztal körül. — Bocsássák meg nekem, hogy nem tudtam megtagadni magamtól azt a gyönyörűséget, melyet az első áldomáspohár kiürítése ad. Hogy kiről szólok? kell-e önöknek mondanom? Ki a kezdeményezője, megteremtője minden nemes, üdvös dolgoknak kicsiny városunkban ? Dombrády Dezső. Ki hozott gymnáziumot ? Dombrády Dezső. Ki fog más vasutat adni a városnak, bevonván eképen a világforgalomba ? Dombrády Dezső. Ki alapította meg az első virágzó pénzintézetet, azElső dombrádi önsegélyző népbankot ? Ismét csak Dombrády Dezső. Ki van ott mindig a legelsők között, midőn valami jót, nagyot tenni, alkotni kell ? Dombrády Dezső. Hát engedjék meg már most — ne vegyék úgy, mintha ez csak annak a nagy, önzetlen, sírig tartó barátságnak a kifolyása lenne, melylyel én iránta viseltetem — engedjék meg, hogy ilyen körülmények között én erre az önzetlen emberre, erre a a nagy és nemes emberre, a ki mindig barátainak, embertársainak, mindenkinek, akin csak segíteni kellett valaha, kész szolgája, segítő társa volt, aki mindig oly nagyon szerényen visszahúzódott az ünnepeltetések elől, ennek a ritka embernek, kinek ma jubileumát ülve, öt ritka szerencsével körünkben üdvözölhetjük, ennek az egészségére ürítsem ezt a poharat, önzően azt kívánva, hogy bár soha se kellene őt szemeink elől elveszítenünk, átengedve hatalmas működésének jó részét a szép nagy főváros színterének , azt kívánva, hogy ezt a ritka embert a mi nagy örömünkre, az ő dicsőségére a Mindenható Úristen olyan egészségben, olyan boldogságban éltesse, a minőt megérdemel! Az utolsó szókat az erős hangú, öblös torkú úriember, a helybeli ügyvédi kar egyik oszlopos kitűnősége, már ott mondta el az ünnepelt férfiú karjaiban. Valóban érzékeny jelenet volt. A cigány tussa se volt olyan lármás, üres hangzagyvalók, mint ilyenkor rendesen. Fékezett erővel, tartózkodón játszottak, amint az ilyen igaz, testvéries ölelkezésre illett. — Köszönöm, nagyon köszönöm, barátom — mondá elérzékenyedve az ünnepelt férfiú — soha sem felejtem el ezeket a szép szavaidat, s kivánhatsz bármit, mindig kész szolgád leszek. Ahelybeli ügyvédi kar oszlopos tagja önkéntesen összehányorgatá szürkés szemeit az aranyfoglalatú kristály üvegek mögött, mintha azt mondaná: Ha megengeded, leszek bátor majd egy csekélyke kéréssel igénybe venni barátságodat. — Kérlek, én leszek lekötelezve, ha továbbra is megtartasz nagyrabecsült,kitüntető barátságodban. És azzal, miután a többiek is, a kis város egész előkelősége, szine-java sorra koccintottak az ünnepelttel, megindult megint a nagy, hosszú asztal körül az a vig zaj, mely érthetetlen morajjá válva veszett el az üveges veranda oszlopai közül kitörve a pompás, egész ragyogó tavaszi köntösében diszelkedő kert buja zöld lombjai között. Csak egyes, kiszakított szólamokat lehetett a zajból kihallani. — Miért is nem maradsz te, szeretett barátom, mindig közöttünk ? Úgy szeret itt mindenki s méltán. — Hanem persze a magasabb hivatás, a politika .. . — Alogy beszélt ez a Kővágó! aranyos szája van. — Ha Dombrádyt megteszik főispánnak, azt kell képviselőnek megválasztanunk. Azonban mintha valaki meghallotta volna ezt a dicsérő szózatot s megirigyelte volna a »város eszének« dicsőségét (csak akkor nevezték azonban ezzel a büszke címmel, mikor Dombrádyt a főváros vonta el körükből), hirtelen felemelkedett egy kicsiny, alacsony, de módfelett mozgékonynak látszó emberke, a »kisegítő takarékpénztár«, a Dombrády által felvirágoztatott második pénzintézet vezérigazgatója és rövid, de lelkesedett felköszöntőben éltette Dombrády Dezsőt, nem mint nagy embert, nem mint ritka embert (hiszen hány nagy, hírneves, de alapjában rossz embert látott már a történelem!), hanem mint igaz embert, aki előtt egy istenség van : a becsület, a szent, érintetlen becsület melyért életét odadobni kész. A cigányok hegedűje most lármásan sivított fel, mintha azok hangjai is száz tapsoló kéz zaját adnák vissza. Dombrády legbarátságosabb mosolyát erőltetve arcára szorított kezet Kemény Klein bankigazgatóval s midőn ismét elfoglalta