Fővárosi Lapok 1893. november (302-331. szám)

1893-11-21 / 322. szám

322. szám XXX. évfolyam Kedd, 1893. Egyes szám 5 kr. Kijelenik mindennap, hétfőn én ünnep ötén való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉRŐL. Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek-tera 4. Előfizetési dij: I Mn.....................lfrtMkr. november 21. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek-tem . Hirdetéseket és apró hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal 4* minden fővárosi hirde­tési iroda. STIPENDIUM NÉLKÜL. München, nov. 18. Pár nap előtt Münchenből Parisba szökött egy fiatal magyar festő művésznövendék. Hátra­hagyott egy csomó értéktelen limlomot és levele­ket a hitelezői számára. Azzal biztatja szegény embereket, hogy ha majd nagy ember lesz belőle, háromszorosan visszafizeti nekik azt a csekélysé­get, a­mivel most adós maradt. Hogy azóta mi lett belőle, azt nem tudom, mert csak valamicskével lehetett több pénze, mint a­mennyi a vasúti jegy innen Párisig. Ez a lépése, azt hiszem, első az elzüllés felé s ha jól meggondolom a dolgot, sokkal, de nagyon sokkal szomorúbb az ő sorsa, mint azoké, a­kiket talán mindössze száz márkával meg­károsított. Hogy ki volt, azt nem mondom meg; még csak az kellene szegény fejének, hogy a ne­vét is eláruljam. Nem akarok részes lenni a a tönkrejutásában. Tulajdonképen nem is erről akarok írni, hanem azokról a többiekről, a­kik semmivel sincsenek kedvezőbb helyzetben, mint az, a­ki búcsú nélkül távozott közülük s nyomo­rogva, némelyek valósággal koplalva igyekeznek valamivé lenni a művészetben. Tessék elhinni, hogy ez nem irigylésre méltó állapot. Épen a képzőművészetek azok, melyekben a tanulóéveket idegen munkával megzavarni nem szabad. Minden lépés, a­mely nem vezet egyene­sen és határozott irányban a cél felé, káros s olyan­forma, mintha hátrafelé menne az illető a maga útján.Pedig a művésznövendékek legnagyobb része rá van szorulva arra, hogy a maga kis tudásával­­portrékat fessen negyven-ötven márkáért, vagy aki már többet tud, kompozíciókat visz a műkereske­dőhöz s potom áron ad túl rajta, csakhogy vala­hogyan élni tudjon. Hiába mondják a tanár urak, hogy ez szellemi kár, a tehetség elfecsérlése, nem tudnak a szavakra hallgatni, mert első­sorban Münchenben ép úgy mint bárhol, enni kell. Való­ságos divattá vált már az is, hogy az otthonma­radt nagynénik és nagybácsik, ha segítni akarnak külföldön élő művésznövendék öcscsükön, meg­rendelést adnak neki s azért a kis pénzért, a­mit a munkájáért fizetnek — elrontják. A kegyesebb famíliák egész arcképcsarnokokat festetnek össze a család valamelyik művésznövendék rokonával. Segítenek rajta, van hozzá pénzük, de egészen in­gyen mégsem akarják kidobni a forintjaikat. A pro­fesszorok nagy bosszúságára nagyban foly otthon a művészkedés. De élni kell és valahogyan ki kell keresni a más ember zsebéből azt a pénzt, a­mi a naponkinti kenyérre szükséges. Egy nagyon kis részük hamar ki is beveri azt a veszteséget, melyet az idő előtti pingálással szenvedett; a másik rész később, de a harmadik harmad soha. A­kik azonban munkát kapnak, azok minden vele járó hátrány dacára is boldogabbak, mint a­kik szívesen dolgoznának, de nincs mit. Ezek úgy élnek napról napra, hogy az ember nem tudja, miből? Valahonnan kerül egy kis pénzük. Öz­vegy asszony anyjuk, egy-egy rokonuk küldöz nekik öt tíz forintot havonkint. A két-három oldal­ról jövő segítségből fölkerekednek huszonöt-har­minc forint havi jövedelemre s mikor egy rajzot bevégeznek, lemossák, hogy újat rajzolhassanak a régi papirosra. Az arcukról, ruhájukról leolvas­hatni a nyomort. Egy szobába belebujnak hárman, négyen, télen alig fütenek, mert szénre, fára nem telik a pénzükből; iskolába csak az jár közülök, a­kinek sikerült kitakarékoskodni a tandíjat, vagy abban a szerencsében részesült, hogy elen­gedték neki. Nyomorúságos élet, isten csodája, ha valamire mennek ilyenformán. Ha kikérdezed szép­szerével őket, nagyon tapintatosan, hogy ne bántsd az önérzetét, mindenik megemlékezik azokról, a­kiknek módjukban volna segíteni a baján és nem teszik s el van keseredve valamennyi a sorsa miatt. Tessék aztán ilyen körülmények között tanulni. Soknak annyi pénze sincs, a­mivel szenet vagy festéket vegyen. Sok tehetség kalló­dik el ilyenformán. A mi kis hitelük van — mert­ itt mindenkinek van egy kis hitele — az hamar kimerül; jön a sok zaklatás, fizetni nem tud, még­ az élettől is elmegy a kedvük, nemcsak a művé­szettől. Egy részük hazaszalad, keres magának más foglalkozást, a másik rész tovább megy fizetés nélkül, mint a kiről e sorok elején megem­lékeztem s ezzel persze agyoncsapja itt maradt társai számára is azt a bizonyos fois hitelt, melylyel­ rendelkeznek, egy bizonyos hányadból pedig lesz művész mindezek dacára. Ez a két nagy osztály dominál. A harmadi­kat azok képezik, a­kiknek van pénzük, senkitől se kérnek segítséget. Ezek élik világukat. De ezek aránylag kevesen vannak, mert csodálatos­képpen a felsőbb régiókba való vágyódás inkább azoknak adatott meg, a­kik bajosabban érhetik el. Így áll ez minden nemzet fiánál, de se­hol sincsenek annyira kiélezve ezek a korlátok a fiatal művészember megélhetésében, mint épen a magyaroknál s talán még a lengyeleknél. Ha francia, angol, amerikai vagy német ke­rül ide a bajor fővárosba, jobban gondoskodnak róla hazulról, mint a magyarról. Több ezekben a nemzetekben az érzés a művészetek iránt, mint bennünk van, vagy nem csalódtak annyit a fiaikban, mint épen mi. Mert az bizonyos, hogy az itt élő magyar festőnövendékek között sok a stréber, vagy a­mint ezt mi kissé banálisan, de találóan mondjuk odahaza : a kapa, kasza kerülő. Sokan nagyon akarnak közülök valamit, de ma­guk se tudják, hogy miért és mivel, mert nyilván­való az, hogy tehetségük nincs. Azért nem men- TÖRPE ÓRIÁSOK. — Elbeszélés. — Irta: Balogh Arthur. I. Hirtelen elnémult a társaság vig­zaja. A ci­gány letette a hegedűt, mintha azt jöttek volna jelenteni, hogy halott van a házban. A díszes, fé­nyes társaságból, mely ott mulatott, ünnepelt a virágokkal feldíszített, ételtől-italtól szinte ros­kadozó nagy asztal mellett — felállt e­­gy termetes, jó piros képű harsány hangú úri­ember és be­szélni kezdett ilyeten képen . — Tisztelt uraim! barátaim! Bocsássák meg nekem, ha elsőnek szakítom meg azt az ünneplő, igazán, őszinte szívből ünneplő, víg morajt, mely felhangzik ez asztal körül. — Bocsássák meg ne­kem, hogy nem tudtam megtagadni magamtól azt a gyönyörűséget, melyet az első áldomáspohár ki­ürítése ad. Hogy kiről szólok? kell-e önöknek mondanom? Ki a kezdeményezője, megteremtője minden nemes, üdvös dolgoknak kicsiny városunk­ban ? Dombrády Dezső. Ki hozott gymnáziumot ? Dombrády Dezső. Ki fog más vasutat adni a város­nak, bevonván eképen a világforgalomba ? Dom­brády Dezső. Ki alapította meg az első virágzó pénzintézetet, az­­Első dombrádi önsegélyző nép­bankot ? Ismét csak Dombrády Dezső. Ki van ott mindig a legelsők között, midőn valami jót, na­gyot tenni, alkotni kell ? Dombrády Dezső. Hát engedjék meg már most — ne vegyék úgy, mintha ez csak annak a nagy, önzetlen, sírig tartó barát­ságnak a kifolyása lenne, melylyel én iránta vi­seltetem — engedjék meg, hogy ilyen körülmé­nyek között én erre az önzetlen emberre, erre a a nagy és nemes emberre, a ki mindig barátainak, embertársainak, mindenkinek, a­kin csak segíteni kellett valaha, kész szolgája, segítő társa volt, a­ki mindig oly nagyon szerényen visszahúzódott az ünnepeltetések elől, ennek a ritka embernek, kinek ma jubileumát ülve, öt ritka szerencsével körünkben üdvözölhetjük, ennek az egészségére ürítsem ezt a poharat, önzően azt kívánva, hogy bár soha se kellene őt szemeink elől elveszítenünk, átengedve hatalmas működésének jó részét a szép nagy főváros színterének , azt kívánva, hogy ezt a ritka embert a mi nagy örömünkre, az ő dicső­ségére a Mindenható Úristen olyan egészségben, olyan boldogságban éltesse, a minőt megérdemel! Az utolsó szókat az erős hangú, öblös torkú úri­ember, a helybeli ügyvédi kar egyik oszlopos kitűnősége, már ott mondta el az ünnepelt férfiú karjaiban. Valóban érzékeny jelenet volt. A ci­gány tussa se volt olyan lármás, üres hangzagy­­valók, mint ilyenkor rendesen. Fékezett erővel, tartózkodón játszottak, a­mint az ilyen igaz, test­véries ölelkezésre illett. — Köszönöm, nagyon köszönöm, barátom — mondá elérzékenyedve az ünnepelt férfiú — soha sem felejtem el ezeket a szép szavaidat, s ki­­vánhatsz bármit, mindig kész szolgád leszek. A­­helybeli ügyvédi kar oszlopos tagja ön­kéntesen összehányorgatá szürkés szemeit az arany­­foglalatú kristály üvegek mögött, mintha azt mon­daná: Ha megengeded, leszek bátor majd egy csekélyke kéréssel igénybe venni barátságodat. — Kérlek, én leszek lekötelezve, ha továbbra is megtartasz nagyrabecsült,kitüntető barátságodban. És azzal, miután a többiek is, a kis város egész előkelősége, szine-java sorra koccintottak az ünnepelttel, megindult megint a nagy, hosszú asz­tal körül az a vig zaj, mely érthetetlen morajjá válva veszett el az üveges veranda oszlopai közül kitörve a pompás, egész ragyogó tavaszi köntösé­ben diszelkedő kert buja zöld lombjai között. Csak egyes, kiszakított szólamokat lehetett a zaj­ból kihallani. — Miért is nem maradsz te, szeretett bará­tom, mindig közöttünk ? Úgy szeret itt mindenki s méltán. — Hanem persze a magasabb hivatás, a politika .. . — Alogy beszélt ez a Kővágó! aranyos szája van. — Ha Dombrádyt megteszik főispánnak, azt kell képviselőnek megválasztanunk. Azonban mintha valaki meghallotta volna­­ ezt a dicsérő szózatot s megirigyelte volna a »város eszének« dicsőségét (csak akkor nevezték azon­ban ezzel a büszke címmel, mikor Dombrádyt a főváros vonta el körükből), hirtelen felemelkedett egy kicsiny, alacsony, de módfelett mozgékony­nak látszó emberke, a »kisegítő takarékpénztár«, a Dombrády által felvirágoztatott második pénzin­tézet vezérigazgatója és rövid, de lelkesedett fel­­köszöntőben éltette Dombrády Dezsőt, nem mint nagy embert, nem mint ritka embert (hiszen hány nagy, hírneves, de alapjában rossz embert látott már a történelem!), hanem mint igaz embert, a­ki előtt egy istenség van : a becsület, a szent, érin­tetlen becsület melyért életét odadobni kész. A cigányok hegedűje most lármásan sivított fel, mintha azok hangjai is száz tapsoló kéz zaját adnák vissza. Dombrády legbarátságosabb moso­lyát erőltetve arcára szorított kezet Kemény­ Klein bankigazgatóval s midőn ismét elfoglalta

Next