Fővárosi Lapok 1893. november (302-331. szám)

1893-11-01 / 302. szám

ben, úgy látta, hogy az összes közönség figyelme­­ a kis énekesnőre összpontosult. Igazán nagyon szép volt . . . Browell elvégezte a teendőit, visszajött, s aztán együtt távoztak a teremből. Útközben meg­állapították a másnapi programmot, a legköze­lebbi sarkon kezet fogtak egymással és elváltak. A doktornak útközben ismét eszébe jutott a kis haszontalan énekesnő, — milyen semmiség — mondá magában — s az egész kaszinó foglalkozik vele. Azután a vállára és karjaira gondolt a­mik igazán szépek voltak, egészen mások azoknál a beteg, elcsenevészett, vézna tagoknál, a­melyekkel neki rendszerint dolga volt. Szinte bosszankodott, mikor­­elgondolta, hogy mindig csak beteg emberekkel kell foglal­koznia. Ifjúkorában tanulmányai foglalták el, ké­sőbb az ambíció sarkalta s nem hagyott időt és nyugalmat neki ahoz, hogy rajta kivül még mással is foglalkozzék, s most, mikor már elérte célját, s ideje is lett volna elég, nem tetszettek neki a nők. Lelkületüket illetőleg általánosságban az volt ró­luk a véleménye, hogy hiúk, felületesek és meg­­bízhatlanok, a testi szépséget pedig mint materi­alista csak orvosi szempontból tekintette. Ma azonban különös hangulatban volt, a kis énekesnő vállaira gondolva, az jutott eszébe, hogy milyen puha és bársony tapintatú lehet az. Hazament, és ledőlt kissé a nehéz, drága sző­nyegekből összeállított kerevetre, aztán eszébe ju­tott, hogy aznap este még dolgozni is akar. Meg­­gyújtotta asztalán a lámpát, s leült, hogy dolgoz­zék. Elővette azokat a nagy, vaskos könyveket, a­melyeket tanulmányozni szokott, s mikor most is­mét olvasott bennük eltorzult testrészekről, úgy látta, hogy a fekete sorok közül előbukkan egy pár plasticus szépségű, hófehér váll és nyak, s ka­cagva, gúnyosan szeme közé mondja: »Én egészsé­ges vagyok !« Felkelt és becsapta a könyvet. * Másnap ismét Browellel töltötte szabad ide­jét. Az amerikai este elutazott, ő pedig elment a »Víg színházba,« a­hol tudta, hogy a kis énekesnő játszik. Maga előtt azonban úgy akarta feltüntetni a dolgot, mintha ez csak véletlenségből történt volna. — Nem is tudtam, hogy játszik — mondá magában, pedig nagyon jól tudta, hogy játszani fog. Aztán elkezdett fütyörészni, hogy­ ne legyen ideje és alkalma beszédbe ereszkedni azzal a má­sik énjével, a­melyről tudta, hogy megfogja őt szégyeníteni. A kis haszontalan béka ma is szép és kedves volt. Úgy látszik, ő volt a közönség kedvence, mert tapsoltak neki és éljenezték úgy, hogy szinte ren­gett a ház. A tanárt ez is bosszantotta, dühös volt. »Mindenki jogot formál hozzá« —mormogta ma­gában. Ettől kezdve gyakran eljárt a színházba, s néha rajta kapta magát, hogy azon gondolkozik : helyes dolog-e megnősülni negyvenöt éves korá­ban ? vagy azon, hogy az ő állásában nem keltene-e feltűnést, ha egy kis komédiás békát venne nőül ? Sokáig töprenkedett ezen a dolgon, s egész éjjel nem tudott aludni. Másnap rossz kedve volt, nem ment el a klinikájára, s a rendelési óráján, nem fogadott. Bezárta a szobáját, s megmondta az inas­nak, hogy senki számára sem található. Csak ké­sőn este ment le, s járkált céltalanul az utcákon. Bement egy kávéházba is, rendelt valamit,de nem volt türelme megvárni a­mig elhozták s elment megint. Egyszerre azon vette észre magát, hogy is­mét ott áll a színház előtt. A központi vasúthoz akartam menni — dörmögte mentegetődzve. De nem haladt el a színház mellett, hanem felment a hátulsó lépcsőn, azon, a­mely a színészek számára van fentartva, felkereste a kis színésznő öltözőjét, s megkopogtatta az ajtaját. Belülrül csengő, vidám hangon hangzott a felelet: »Szabad!« A kis béka nyilván mást várhatott, mert a­mikor a tanárt megpillantotta, meglepetve kér­dezte, mit akar ? — Azt akarom — mormogta magából ki­kelve a doktor — hogy ön szeressen, és az enyém legyen! A kis színésznő talán el is pirult a festék alatt, mert egészen, sajnálkozó hangon felelte, hogy ez lehetetlenség. Épen tegnap fogadott el egy nagy és előkelő úrtól hasonló ajánlatot. A doktor úgy érezte, mintha egy kissé meg­szédült volna, hátra dőlt és megtámasztotta fejét az ajtó fóliájához. Lezárta a szemeit, összeszorí­­totta az ajkát, s úgy állt ott csendesen egy percig, mint egy megmeredt tuskó, gyámoltalanul, meg­zavarodva, ostobán. — Nőül kértem önt, kisasszony, — ismételte reszkető szájjal. — Nagyon sajnálom, édes doktor, nagyon sajnálom .... Tíz perc múlva lenn volt a doktor az utcán. — Milyen szamár az ember .... hunyogta gunynyal és dühöngni szeretett volna, mint egy bolond. Sz. J. sület gyűjtő- és kezelő központi bizottságának ülése, délután 3 órakor. — A reformátusok zsinata. Első nap. — Nemzeti muzeum : képtár, nyitva délelőtt 9 —1-ig. Többi tárai meg­tekinthetők 50 kv belépő dij mellett. — Országos képtár az akadémiában, nyitva d. e. 9—1-ig. — Az 1848/49-diki szabad­ságharc ereklyéinek kiállítása, (Károly-körút 3. sz.) 9—1-ig látható. — Magyar kereskedelmi múzeum. A hazai termé­kek állandó kiállítása a városligeti iparcsarnokban, szabad belépés mellett naponként nyitva van 9—2 óráig. Ünnep­­és vasárnap délelőtt 9—12 órág. — A magyar kereskedelmi muzeum tudakozódó irodája és könyvtára (V. kerület, akadémia­ utca 12. szám) naponkint délelőtt 9—12-ig 6a délután 3—6 óráig van nyitva. Ünnep­ és vasárnap délelőtt 9—12-ig. 2481 ÚJDONSÁGOK Budapest, 1893. október 31. * Napirend, november 1-én : A miniszterek nem fogad­nak. — Egyetemi ifjúság kivonulása a kerepesi-uti temetőbe, d. e. 9 órakor. — A hadsereg felesketése a vérmezőn, dél­előtt 10 órakor. — Az orsz. függetlenségi és 48-as párt ki­vonulása a kerepesi-uti temetőbe délután 2 órakor. — A budapesti asztalossegédek kivonulása a kerepesi-uti teme­tőbe délután 2 órakor. — Az Eötvös-alap orsz. tanitó-egye­ Viszik a koszorúkat... Viszik a koszorúkat a sírokra. Fényben úszik a temető, derült, világos minden odakünn. Egy szépen ki­­világitott város, ahol nem is lehet rész lakni. Se házi­urak, se adóemelés, —ingyen világítás, ingyen virágok. A poéta síremlékén az aranyos betűs írás alá, hogy »az élet hangulat« oda lehetne írni azt is, hogy »a halál is hangulat.« Még pedig milyen nyugalmas, békés és fényes hangulat, nem olyan hideg és sötét, mint sokaknak a másik. Különösen ilyenkor olyan kellemesnek tűnik fel a pihenés ebben a virágos, világos városban. Kijönnek meglátogatni az embert a jó ismerősei, az ellenségei; azok akik szerették, azok akik gyűlölték. Azok kihoz­zák könnyeiket, ezek diadalmas mosolygásukat. A fekete földön keresztül hátha kilát az ember és élvezi a könynyeket is, a mosolygásokat is. Mind a kettőt. Mert azt is jól esik tudni, hogy szerettek, meg azt is, hogy irigyeltek. Feküdnénk ott és isteni nyugalommal néznénk a felettünk nyüzsgő embereket, akik minket sajnálnak, pedig jobban sajnálhatnák magukat. Mennyi vihar fogja még érni őket, mi pedig már a révben vagyunk. A halál hangulatos, csöndes birodalmában, az álmatlan álmok néma országában, ahol kimaradási engedélyt is ad néha a hatalmas imperátor. Máskép hogy ülhetne maga most itt mellettem, hogy jöhetett volna velem a temetőből egész hazáig. Pedig itt van, itt ül mellettem, hallom a hangját, a kacagását. Ide hajol a betűk fölé, szőke haja aláhull az írásomra, mint valami aranyos fátyol, úgy küldözöm, hogy menjen vissza, de maga csak itt­ ül békésen, legfeljebb a fejét rázza. Nem megyek, nem megyek. — Hát tessék maradni. Mivel szolgálhatok ? —­ Még most sem szánta rá magát ? — Mire ? — Hogy utánam jöjjön. Ní­ rül, hogy úrnője rosszul érezte magát s feküdt is, de már jobban van. Mariénak (a cselédnek) a vigyorgása nagyon boszantotta ugyan, azonban másnap mégis leeresz­kedett hozzá s kérdezősködött tőle, hogy mi az újság. — Oh, az asszonyom már fölkelt, — vi­­szonzá Marie, — tökéletesen jól érzi magát. De sem aznap, sem másnap nem láthatta Ragnit, sem a gyerekek lármáját nem hallotta. A fiatal asszony nem zongorázott többé este. Nem is azon az oldalon járt ki, ahol Kallem, hanem a konyha felől eső lépcsőkön, ép úgy a gyermekek is. Soha sem találkozott a fiatal asz­­szonynyal, mert ez már más utat választott ma­gának. Eddig Kallemnek a szerelme titkos boldog­ság volt, csupa tervezgetéssel. Most a végtelen ábrándozást haszontalan időtöltésnek tartotta, mely csak a napot lopja az embertől, meg a nyugodt éji álmot. Előre látta ő azt mind, a mi történt s kárhoztatta eszét, hogy oly bohóságoknak engedte át magát. M­ióta a fiatal asszony ajkait érintette, úgy tetszett neki, mintha lerántotta volna a fátyolt, mely valódi képét födte. Nem látta többé a gyer­meket, a kedves fehér galambot, a művésznő tiszta lelkét; csak egy asszonyt látszott, a­ki után só­várgott. De sokkal okosabb és eszélyesebb volt, sem­hogy emészsze, gyötörje magát s hiú vágyakat táp­láljon lelkében. Elhatározta magában, hogy rögtön távozik, utazás ürügye alatt. Nem tudta többé elviselni, hogy a ház zárva volt előtte, s nem tudta többé tűrni a szobaleány szemtelen mosolyát. Meglepte őt ekkor ama hasonlatosság, mely­­ az ő és Rendalen távozása közt mutatkozott. Ez sem várt be egyetlen napot sem. Ennek azonban nem ugyanaz az oka lehetett. Fölkacagott. — Teringettél, hátha ő vele is efféle történhetett, mint velem! Rendalennek az anyja eljött Christianiába s ott lakott a házban. Ez idő alatt Ragni gyakran­­ volt velek s négy kézre játszott Rendalennel a zon­gorán. Ugyanezt folytatta az anya eltávozása után is, olykor a Rendalen zongoráján ... Kallem nem ismert nemesebb és gyöngédebb természetet, mint a minő a Rendalené volt, Ő mit sem engedett meg magának. De vájjon mivel szo­­moríthatta meg a fiatal asszony, hogy távozásra szánta magát? Bizonyosan volt Rágni magavisele­tében olyasmi, a­mi őt elidegenítette! Ezt Kallem csak saját megnyugtatására gon­dolta , de vágya még inkább növekedett. * Kallem még aznap este tudatta Mariéval, hogy másnap vagy harmadnap elutazni szándéko­zik s kérte, hogy tudassák a tartozását. Természe­tesen, az egész negyedévi lakbért előre kifizette. A szobaleány ámulva nézett rá. Mindjárt gyanította, hogy valami lappang eme körülmény­ben. Várjon bosszantani akarta-e a fiatal embert, avagy titkolt-e valamit, a­mit nem lehetett fölfe­dezni ? Ama tartózkodással, mely neki sajátja volt, kérdezte, hogy rögtön óhajtja-e Kallem a számlát. A fiatal­ember azt válaszolta, hogy nem. Másnap szó sem volt az elutazásról. Majd a a következő nap. Először más lakást akart magár­nak keresni a fiatal ember, ott helyezni el a hol­miját. Délután kisétált s szállást keresett a város végén. Aztán a fölött gondolkozott, mit hozzon föl ürügyül, főleg Rendalen előtt. Föltette magában, hogy elbeszéli neki az igazat. Másoknak majd azt mondja, hogy nagyon al­kalmatlan volt a régi lakása, a­mi különben is igaz volt. Öt óra tájban hazatért, felöltötte házi kabát­ját s papucsot húzva, leheveredett a kerevetre, hol mélyen elaludt. Hét óra tájban belépett a cseléd, tüzet ra­kott, a nélkül, hogy a fiatal ember észrevette. Kissé később ébredt föl a kandalló tüze pattogá­sára, gyertyát gyújtott s látta, hogy már hét óra elmúlt. Rögtön arra gondolt, ki mellette volt a szomszéd lakásban. Remélte Karlem, hogy ha ez megtudja távo­zását, zongorázik még egyszer az ő gyönyörködte­tésére. Ebben azonban csalódott, de nem akarta elhinni, hogy a fiatal­asszony nincs otthon; azt hitte, hogy csak színleli távollétét. Kiterpeszkedett tehát a kereveten s hallgatózott. Ha ő most bemenne Ragnihoz, mintha mi sem történt volna, hogy elbúcsúzzék tőle? . . Hátha lámpát gyújtana? ... Vagy nem lenne-e jó, ha kisétálna ? Fölkelt s meggyújtotta a lámpát. Egyszerre hallotta, a­mint a folyosón meg­nyílt egy ajtó s ugyanekkor több női hang ütötte meg a fülét. Nagyon vidékies kiejtéssel beszéltek. Úgy vélekedett, hogy ezek vendégek, a kiket kiki­­sértek. Hallott aztán egy hosszú mondatot a nagy­nénitől, majd egy férfihangot. (Folyt, köv.) •m ....... . . i ni.T*

Next