Fővárosi Lapok 1893. november (302-331. szám)

1893-11-08 / 309. szám

309. szám XXX. évfolyam. Szerda, 1893. november 8. Baeje Int 1 k*r».......................1 frt 40 kr. ypdivr. . • • • ® ■ “­­ Egyes szám 5 kr. JLtgJelenik mindennap, hétfőn te ünnep után való napon II.FŐVÁROSI LAPOK­­ SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉRŐL. Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek-ter« 4. Előfizetési díj: Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek-ter» A Hirdetéseket és apró hirdetéseke« elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirde­tési iroda. A TARTALÉK. 1. Hosszú gondolkozás, nagy töprengés előzte meg az eskü­vőt. A vőlegénynek nem volt mit gon­dolkoznia , mindenki tudta, hogy csak jól járhat a leánynyal, hanem a menyasszony és a szülök bi­zony el-elgondolkoztak a dolog felett, mig visz­­szavonhatlanul kimondták azt, hogy: — Bárdos úr, önhöz megyek feleségül. — Bárdos úr, önnek adjuk a leányunkat. Bárdos úr voltaképpen erősen tönkrement uraság volt már s csak annyiban hivatalnok, hogy a nagybátyja alispánsága jussán becseppent egy szolgabirói hivatalba s fölvette a fizetését ponto­san, de bizony az unalmas hivatalos munkával nem sokat törődött. Fölnézett néha egy-egy fél órára, leült asztala elé s úgy tett, mintha érdeklőd­nék néhány épen ott levő akta iránt, néha itt is egy pár sort, ebből állott a munkája. A birtoká­val nem sokat törődött, pedig jó lett volna nem csinálni adósságot, mert már­is majdnem úszott az egész. A hozomány van hivatva kiemelni egyes részeket a sorból, mert az egészre az sem képes. A hivatal csak annyiban volt kényelmes számára, hogy most már szabadabban viselkedhetett, meg­vert cselédei nem mertek olyan könnyen felje­lentést tenni ellene, mint eddig. Indulatos, dühös ember volt, egyszer meglőtt hirtelen haragjában egy mindenest. Ha a cselédek összehúzódni látták a homlokát, már szaladtak előle. Ha erőt vett rajta az indulata, nem tudta, hogy mit tesz. A menyasszonya szerette erényeivel és hi­báival egyetemben. Szép, magas, derék szál legény volt, örömmel, melegséggel nézett reá, ha közele­dett. Lelkében is volt sok olyan vonás, a­mi tisz­teletet érdemelt, meg aztán úgy van a dolog vol­ S­­aképpen, hogy egy leány, ha már túlhaladta a huszonnyolcadik esztendőt is, bizony nem nagyon válogathat. Ilka közel járt már a harminc eszten­dőhöz. Nagy, csontos leány volt; nem igen hitte, hogy férjhez menjen már valaha. Mikor azonban mégis férjhez jutott, nem temetkezett el teljesen a boldogságába, hanem gondolkozott azzal a józan számítással, a­mely már leánykorában is jelle­mezte. Nem ringatta magát képzelődésben, hanem hidegen és jól meggondolta a dolgát s tisztában volt azzal is, hogy ő már nem szép s nem bir azok­kal a tulajdonságokkal, amelyekkel örökké magá­hoz tudjon láncolni egy férfit, különösen ha az Bár­dos Lajos. Mindjárt az esküvő utáni napokban azt mondta a férjének: — Lajos, valami komolyat is szeretnék ve­led beszélni. Hallgass meg. Apám adott neked tízezer forintot; beszéljük meg, hogy mit csinálsz vele? — Rendbehozom a birtokot. — Okosan elég lesz rá a pénz ? — Ha több lenne, jobb volna, de így elég. — Nem is kérünk. — Csak egyet kérek tőled, Lajos, bánj oko­san a pénzzel. — Ne félj! — És adjál vissza belőle nekem ezer fo­rintot. — Miért? — Azt én kezelem, ez lesz a tartalék­alap. Ha valami baj érne, ehhez nyúlok majd; ha valami olyan lehetőség adná magát elő, hogy szerencsét­lenek lennénk a többivel, póruljárnánk a többi­vel, maradjon meg ez épen. — A­mint parancsolod. Bárdos még az­nap visszaadta feleségének az ezer forintot. II. Egy darabig jól ment minden; addig, mig a férfi előtt ij volt a nős ember élete. Minden cse­kélységet érdekesnek talált az otthonában s meg­szerette azt a rendezett házat, a­hol nem volt ki­szolgáltatva senkinek, hanem beszélhetett a leg­hangosabban, vagy leghalkabban benne, azért ő volt az úr. Nem csekélység az egy olyan em­bernek, a­ki a cimborákkal bor között, örökös szellemi és anyagi zavarban élte át eddigi életét. Az az élet azonban zajos volt, ez pedig túl­ságosan csendes. Szeretni lehet, míg­uj, hanem aztán beleun az ember. Az esküvő után néhány hónapra már vissza is ment Bárdos a barátai közé és sokszor két napig se látták otthon, pedig akkor még visszatartóztatta kissé az a gondolat,hogy mint fog majd a felesége szemébe nézni, ha hazamegy. Utóbb már ezt is teljesen leküzdötte magában és úgy viselte magát, mint urfi korában. Ha kérdez­ték, hogy mit csinál az asszony, nevetve felelt: — Alszik, fiam, alszik. Hagyj békét neki. — Nem bánt a lelkiismeret, Lajos ? — Nekem is hagyj békét. A tízezer forint pedig elkezdett veszedelme­sen fogyni. Ha másért nem, már csak azért is haza kellett hogy menjen néha-néha, hogy új pénzt ve­gyen magához. A cimborák még nem nősültek meg, hát nem igen volt pénzük valami nagy mulatságra, azt Bárdos fizette mind. Az asszony nem volt ké­pes őt mérsékelni s mikor felébredt arra az újságra, hogy mennyire gyönge, nem is kísérlette meg töb­bet, hanem a maguk útjára hagyta a dolgokat. Csendesen meghúzódott otthon, néha sitt is s va­lami csendes, hangtalan keserűség vett erőt a lel­kén. Látta, hogy pusztul a pénze, de nem mert el­lene tenni semmit. A gazdaság megmaradt a régi rendetlenségben. Hitte, hogy talán következik már valami uj. Nem sok alapja volt a hitének s ezt ő ISTEN NYOMAI. — Norvég regény. — Irta: Björnstern Björnson. (Folytatás.) Mikor visszatért oda, harmadik fajta ibolyát talált; kétfélével már kedveskedtek neki. Minő flora!.. íme itt meg a legszebb veronica! Újra visszatérve az udvarba, látta Kallemet az ablakon át, a szobában, amint a fülét az öreg embernek a mellére hajtotta. Kent orvos csakha­mar kiment az öreg asszonynyal. Nagyot kiáltott a fülébe, de ez alig hallott valamit. Kallem magas termete újra jelentkezett az ajtó küszöbén s egyenesen feleségéhez sietett. Oh, hogy szerette az ezt a férfit! III. Rágni néhány nappal megérkezése után, Kallem távollétében, ányjának, Tuftné asszonynak a látogatását fogadta. Tudatni akarta Josephine, hogy néhány hétre férjével együtt elutazik s mi­dőn ezennel búcsúzik, egyszersmind kéri Ragnit, ad­ja át üdvözletét a bátyjának. Ragni mindjárt gyanította, hogy a lelkész és a neje ezt az utazást azért eszelték ki, hogy ne legyenek kénytelenek őket barátaiknak bemutatni. Azonban Kallemnek mit sem szólt Rágni, attól tartva, hogy foglalkozásában megzavarja. Kallemnek valóban sok dolga volt. Kórháza, városi és vidéki betegei egészen elfoglalták. Látta Rágni, mint nyeli le hirtelen az ebéd­jét s aztán ismét távozva hazulról, csak este tért haza. Néha leült pillanatra feleségével a verandán, de ez csak ritkán történt. Ideje nagy részét, ha otthon volt is, bezárkózva, dolgozószobájában töl­tötte. Rágni olykor bement hozzá beszélgetni vagy olvasni, a dolgozószoba találkozási helyük lett. Órákig olvasgattak együtt, kiki a saját könyvéből, alig váltva egymással néhány szót. Kallem, mélyen elmerülve tanulmányaiba, nem is sejtette, mi történt feleségének a lelkében. Olvasgatás közben az orvos végig nyúlt a kereve­­ten s úgy nézte Ragnit szótlanul, néha fölkelt s az ablakon bámult ki. Azt állította, hogy így tud legjobban gondolkozni. Szerette hajlékát, ritkán tért a nélkül haza, hogy annak varázshatását ne emlegesse. Ebéd után szívesen hallgatta a zenét, de nem mindig tett megjegyzést a Ragni játékára. A fiatal asszony egyre jobban ragaszkodott házához, az ott lakó lényekhez és a tárgyakhoz. Férjét ismét a »fehér pasá«-jának hitta; zongorá­ját »kaland«-nak nevezte. — Nos, kalandozzunk, — szólt, ha valamit játszani akart. Mindennek szeretett melléknevet adni. A hálószobát úgy nevezte el, hogy »a csilla­gok közt« , a házi galambokat »pünkösdi liliomod­nak, Sigridet pedig »hétkarú leány«-nak. Mikor * Kallem és Rágni leültek olvasni a dolgozószobában, olyasmit érzett, mintha mind­­egyikök más-más hajón evezne el, különböző orszá­gokba. »Feszítsük ki vitorláinkat!« —szokta mon­dani Rágni.* Larsen Kristent magához hivatta az orvos, hogy rendezze be a laboratóriumát, a szellőztető* készülékeket sat. — Soha sem lehetett hallgatagabb, gyanakvóbb és érzelmesebb embert látni. Egy augusztusi vasárnap teljes díszben, hosz­­szú, barna mellényben, kockás kabátban és szürke nadrágban jelent meg. Rendesen hajadonfővel szo­kott járni, de ma kalap is volt a kezében. Ott állt a dolgozó szobában, hosszú, sovány borotvált arcával, nagy komolyan Fehér ing, fehér gallér, vörös kockás nyakkendő egészítették ki öl­tözetét. Az orvos megkínálta székkel s kérdezte, mit kíván. Ekkor gyanakvó, komor pillantást vetett szerte Larsen s végre azt mondta: ő tudja, hogy az orvos neje öt-hat évet töltött Amerikában; ta­lán lesz neki kikölcsönözni való angol könyve s ta­lán tud is neki némi tanácsot adni. Eddig ő min­dig magától tanult. — Ki akarna talán utazni? — kérdezte az orvos. — Ilyesmit gondoltam. — Hány éves ön ? — Már túl vagyok a negyvenen. Arca után ítélve, ötvennél is többnek lát­szott. — Meg vagyok győződve, hogy a feleségem szívesen megtanítja önt angolul, például az esti órákban. Ezt Larsen semmiképen sem akarta, de Kal­lem megmagyarázta neki, hogy a kiejtést csak élő­szó után lehet megtanulni. Abban a pillanatban lépett be Ragni­s, az orvos azt mondta neki, hogy Larsen rossz angol nyelvének szárnyakat adhatna.

Next