Fővárosi Lapok 1893. november (302-331. szám)
1893-11-08 / 309. szám
309. szám XXX. évfolyam. Szerda, 1893. november 8. Baeje Int 1 k*r».......................1 frt 40 kr. ypdivr. . • • • ® ■ “ Egyes szám 5 kr. JLtgJelenik mindennap, hétfőn te ünnep után való napon II.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉRŐL. Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek-ter« 4. Előfizetési díj: Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek-ter» A Hirdetéseket és apró hirdetéseke« elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. A TARTALÉK. 1. Hosszú gondolkozás, nagy töprengés előzte meg az esküvőt. A vőlegénynek nem volt mit gondolkoznia , mindenki tudta, hogy csak jól járhat a leánynyal, hanem a menyasszony és a szülök bizony el-elgondolkoztak a dolog felett, mig viszszavonhatlanul kimondták azt, hogy: — Bárdos úr, önhöz megyek feleségül. — Bárdos úr, önnek adjuk a leányunkat. Bárdos úr voltaképpen erősen tönkrement uraság volt már s csak annyiban hivatalnok, hogy a nagybátyja alispánsága jussán becseppent egy szolgabirói hivatalba s fölvette a fizetését pontosan, de bizony az unalmas hivatalos munkával nem sokat törődött. Fölnézett néha egy-egy fél órára, leült asztala elé s úgy tett, mintha érdeklődnék néhány épen ott levő akta iránt, néha itt is egy pár sort, ebből állott a munkája. A birtokával nem sokat törődött, pedig jó lett volna nem csinálni adósságot, mert máris majdnem úszott az egész. A hozomány van hivatva kiemelni egyes részeket a sorból, mert az egészre az sem képes. A hivatal csak annyiban volt kényelmes számára, hogy most már szabadabban viselkedhetett, megvert cselédei nem mertek olyan könnyen feljelentést tenni ellene, mint eddig. Indulatos, dühös ember volt, egyszer meglőtt hirtelen haragjában egy mindenest. Ha a cselédek összehúzódni látták a homlokát, már szaladtak előle. Ha erőt vett rajta az indulata, nem tudta, hogy mit tesz. A menyasszonya szerette erényeivel és hibáival egyetemben. Szép, magas, derék szál legény volt, örömmel, melegséggel nézett reá, ha közeledett. Lelkében is volt sok olyan vonás, ami tiszteletet érdemelt, meg aztán úgy van a dolog vol Saképpen, hogy egy leány, ha már túlhaladta a huszonnyolcadik esztendőt is, bizony nem nagyon válogathat. Ilka közel járt már a harminc esztendőhöz. Nagy, csontos leány volt; nem igen hitte, hogy férjhez menjen már valaha. Mikor azonban mégis férjhez jutott, nem temetkezett el teljesen a boldogságába, hanem gondolkozott azzal a józan számítással, amely már leánykorában is jellemezte. Nem ringatta magát képzelődésben, hanem hidegen és jól meggondolta a dolgát s tisztában volt azzal is, hogy ő már nem szép s nem bir azokkal a tulajdonságokkal, amelyekkel örökké magához tudjon láncolni egy férfit, különösen ha az Bárdos Lajos. Mindjárt az esküvő utáni napokban azt mondta a férjének: — Lajos, valami komolyat is szeretnék veled beszélni. Hallgass meg. Apám adott neked tízezer forintot; beszéljük meg, hogy mit csinálsz vele? — Rendbehozom a birtokot. — Okosan elég lesz rá a pénz ? — Ha több lenne, jobb volna, de így elég. — Nem is kérünk. — Csak egyet kérek tőled, Lajos, bánj okosan a pénzzel. — Ne félj! — És adjál vissza belőle nekem ezer forintot. — Miért? — Azt én kezelem, ez lesz a tartalékalap. Ha valami baj érne, ehhez nyúlok majd; ha valami olyan lehetőség adná magát elő, hogy szerencsétlenek lennénk a többivel, póruljárnánk a többivel, maradjon meg ez épen. — Amint parancsolod. Bárdos még aznap visszaadta feleségének az ezer forintot. II. Egy darabig jól ment minden; addig, mig a férfi előtt ij volt a nős ember élete. Minden csekélységet érdekesnek talált az otthonában s megszerette azt a rendezett házat, ahol nem volt kiszolgáltatva senkinek, hanem beszélhetett a leghangosabban, vagy leghalkabban benne, azért ő volt az úr. Nem csekélység az egy olyan embernek, aki a cimborákkal bor között, örökös szellemi és anyagi zavarban élte át eddigi életét. Az az élet azonban zajos volt, ez pedig túlságosan csendes. Szeretni lehet, míguj, hanem aztán beleun az ember. Az esküvő után néhány hónapra már vissza is ment Bárdos a barátai közé és sokszor két napig se látták otthon, pedig akkor még visszatartóztatta kissé az a gondolat,hogy mint fog majd a felesége szemébe nézni, ha hazamegy. Utóbb már ezt is teljesen leküzdötte magában és úgy viselte magát, mint urfi korában. Ha kérdezték, hogy mit csinál az asszony, nevetve felelt: — Alszik, fiam, alszik. Hagyj békét neki. — Nem bánt a lelkiismeret, Lajos ? — Nekem is hagyj békét. A tízezer forint pedig elkezdett veszedelmesen fogyni. Ha másért nem, már csak azért is haza kellett hogy menjen néha-néha, hogy új pénzt vegyen magához. A cimborák még nem nősültek meg, hát nem igen volt pénzük valami nagy mulatságra, azt Bárdos fizette mind. Az asszony nem volt képes őt mérsékelni s mikor felébredt arra az újságra, hogy mennyire gyönge, nem is kísérlette meg többet, hanem a maguk útjára hagyta a dolgokat. Csendesen meghúzódott otthon, néha sitt is s valami csendes, hangtalan keserűség vett erőt a lelkén. Látta, hogy pusztul a pénze, de nem mert ellene tenni semmit. A gazdaság megmaradt a régi rendetlenségben. Hitte, hogy talán következik már valami uj. Nem sok alapja volt a hitének s ezt ő ISTEN NYOMAI. — Norvég regény. — Irta: Björnstern Björnson. (Folytatás.) Mikor visszatért oda, harmadik fajta ibolyát talált; kétfélével már kedveskedtek neki. Minő flora!.. íme itt meg a legszebb veronica! Újra visszatérve az udvarba, látta Kallemet az ablakon át, a szobában, amint a fülét az öreg embernek a mellére hajtotta. Kent orvos csakhamar kiment az öreg asszonynyal. Nagyot kiáltott a fülébe, de ez alig hallott valamit. Kallem magas termete újra jelentkezett az ajtó küszöbén s egyenesen feleségéhez sietett. Oh, hogy szerette az ezt a férfit! III. Rágni néhány nappal megérkezése után, Kallem távollétében, ányjának, Tuftné asszonynak a látogatását fogadta. Tudatni akarta Josephine, hogy néhány hétre férjével együtt elutazik s midőn ezennel búcsúzik, egyszersmind kéri Ragnit, adja át üdvözletét a bátyjának. Ragni mindjárt gyanította, hogy a lelkész és a neje ezt az utazást azért eszelték ki, hogy ne legyenek kénytelenek őket barátaiknak bemutatni. Azonban Kallemnek mit sem szólt Rágni, attól tartva, hogy foglalkozásában megzavarja. Kallemnek valóban sok dolga volt. Kórháza, városi és vidéki betegei egészen elfoglalták. Látta Rágni, mint nyeli le hirtelen az ebédjét s aztán ismét távozva hazulról, csak este tért haza. Néha leült pillanatra feleségével a verandán, de ez csak ritkán történt. Ideje nagy részét, ha otthon volt is, bezárkózva, dolgozószobájában töltötte. Rágni olykor bement hozzá beszélgetni vagy olvasni, a dolgozószoba találkozási helyük lett. Órákig olvasgattak együtt, kiki a saját könyvéből, alig váltva egymással néhány szót. Kallem, mélyen elmerülve tanulmányaiba, nem is sejtette, mi történt feleségének a lelkében. Olvasgatás közben az orvos végig nyúlt a kereveten s úgy nézte Ragnit szótlanul, néha fölkelt s az ablakon bámult ki. Azt állította, hogy így tud legjobban gondolkozni. Szerette hajlékát, ritkán tért a nélkül haza, hogy annak varázshatását ne emlegesse. Ebéd után szívesen hallgatta a zenét, de nem mindig tett megjegyzést a Ragni játékára. A fiatal asszony egyre jobban ragaszkodott házához, az ott lakó lényekhez és a tárgyakhoz. Férjét ismét a »fehér pasá«-jának hitta; zongoráját »kaland«-nak nevezte. — Nos, kalandozzunk, — szólt, ha valamit játszani akart. Mindennek szeretett melléknevet adni. A hálószobát úgy nevezte el, hogy »a csillagok közt« , a házi galambokat »pünkösdi liliomodnak, Sigridet pedig »hétkarú leány«-nak. Mikor * Kallem és Rágni leültek olvasni a dolgozószobában, olyasmit érzett, mintha mindegyikök más-más hajón evezne el, különböző országokba. »Feszítsük ki vitorláinkat!« —szokta mondani Rágni.* Larsen Kristent magához hivatta az orvos, hogy rendezze be a laboratóriumát, a szellőztető* készülékeket sat. — Soha sem lehetett hallgatagabb, gyanakvóbb és érzelmesebb embert látni. Egy augusztusi vasárnap teljes díszben, hoszszú, barna mellényben, kockás kabátban és szürke nadrágban jelent meg. Rendesen hajadonfővel szokott járni, de ma kalap is volt a kezében. Ott állt a dolgozó szobában, hosszú, sovány borotvált arcával, nagy komolyan Fehér ing, fehér gallér, vörös kockás nyakkendő egészítették ki öltözetét. Az orvos megkínálta székkel s kérdezte, mit kíván. Ekkor gyanakvó, komor pillantást vetett szerte Larsen s végre azt mondta: ő tudja, hogy az orvos neje öt-hat évet töltött Amerikában; talán lesz neki kikölcsönözni való angol könyve s talán tud is neki némi tanácsot adni. Eddig ő mindig magától tanult. — Ki akarna talán utazni? — kérdezte az orvos. — Ilyesmit gondoltam. — Hány éves ön ? — Már túl vagyok a negyvenen. Arca után ítélve, ötvennél is többnek látszott. — Meg vagyok győződve, hogy a feleségem szívesen megtanítja önt angolul, például az esti órákban. Ezt Larsen semmiképen sem akarta, de Kallem megmagyarázta neki, hogy a kiejtést csak élőszó után lehet megtanulni. Abban a pillanatban lépett be Ragnis, az orvos azt mondta neki, hogy Larsen rossz angol nyelvének szárnyakat adhatna.