Fővárosi Lapok 1893. december (332-360. szám)

1893-12-01 / 332. szám

s jó asszonynak, mint maga, Margit, odadobjuk a lábai elé. Donnerné úgy látta, hogy nem mesebeszéd mindez, a­mit ez a férfi ajkára vesz, hogy nem ala­­koskodó szavalatot tart neki és ez a meggyőződés boldoggá tette. — Hisz láthatja — tette utána Dombrády — láthatja, hogy alig törődöm valamivel, édes­keveset bajlódom azokkal a dolgaimmal, melyek­nek azelőtt egész időmet szenteltem. Valami édes, meleg nyilatkozatot várt már ő is végre, erre a sok, egész bensejét feltáró vallo­másra. Annál nagyobb, annál kínosabb volt tehát a megütődése, midőn egyszerre az asszony feléje fordította fehér arcát, melynek finom atlaszsima bőrén áttetszettek az alatta vékony vonásokban futkosó kék erek és minden bevezetés nélkül azt mondá: — Megfelel nekem őszintén egy kérdésre ? Mondja, kérem, végképen be lett fejezve akkor az a dombrádi bank bünpöre ? Miért néz olyan ide­genül rám ? Csak azért kérdem, mert emlékszem, akkor azt beszélték az emberek, hogy majd meg­­nyitódik még az, hogy kideríttessenek a bűnösök. Elhiszi, hogy ha az csakugyan megtörténnék, lehe­tetlenné volna téve, hogy maga engem elvegyen ? Dombrády megfogta az asszony kezét erő­sen, forró szorítással, mintha máris el akarna ez a dédelgetett, drága madara röppenni és nem palás­tolható elkeseredéssel, de leküzdeni kívánt nagy zavarodottsággal felelte : — Hát azt elhiszi-e, hogy ha egyszer ki­mondta, hogy az enyém akar lenni, semmiféle el­képzelhető akadály el nem riasztana attól, hogy a magamévá tegyem? És aztán honnan szedi, az Istenre kérem, ezeket a rémmeséket ? Ha tudnám, hogy ki rontja, összetörném azt. De legyen csak egészen nyugodt. Biztosítom, hogy az a dolog úgy be van fejezve, hogy azt ugyan fel nem bolygatja többé senki fia és így nem kell attól tartania, hogy megint súlyos vádakkal emlegetik a volt férje, a szegény Lajos öcsém nevét. Mert csakis ettől remegett, ugy-e ? Ettől, természetesen. Másra, azt hiszem, nem hozhatna bajt az a dolog, olyanra, ki engem még érdekelne. Félig kérdés volt a válaszban, de Dombrády nem akarta megérteni. Feltűnően komorrá válto­zott. Az asszony pedig megijedt, hogy elrontotta a dolgát. — Ugy­e nem haragszik rám, a miért ilyen javíthatatlan vagyok ? — kérdé és édesen mosoly­gott reá. — Magára haragudni ? De mondja inkább, mikor akarja, hogy végképen eltűnjenek már ezek a csúnya álmai? Mikor akarja az esküvőnket? — Csendben, feltűnés nélkül megcsinálhatjuk. Az asszonyt egyszerre ideges türelmetlenség fogta el. — Oh várjunk. — Hát maga igazán kitenne habozás nélkül mindkettőnket az emberek leszó­­lásának ? Elgondolkozva nézett egy darabig maga elé, némi zavarral té­pegetve tejfehér, nyúlánk, finom ujjaival a ruhája szélét. — Igen, megvárjuk a tavaszt. Tegye meg a kedvemért. A­mikor az erdő, mező új életre ébred, akkor kezdjek én is egy új, boldog, nagyon szép életet — — A maga kedvéért ? Csodálom, hogy azt nem mondja, várjunk még nagyon sok évekig, mert tudhatja, hogy talán abba is bele akarnék törődni, ha másként elveszitném. Hát jó, várjunk — mondá Dombrády kedvetlenül, megadást mutatva, melyet azonban nagyon meghazudtolt az a vágyó, sóvárgó tekintet, melylyel az asszonyon csüggöt­­tek a szemei szüntelen. XVI. Az udvar csenevész bokrainak minden dór­­csipje, megveresedett levele lehullott már, metsző, hideg szél suhant át a város utcáin, mikor egy­szer egy reggel ezzel a megrémítő kérdéssel ál­lott Donnerné Dombrády elé: — Bocsásson meg nekem, ha ismét kellemet­len leszek, de meg kell tennem a kérdést saját ér­dekében, igen — mindkettőnk érdekében . Mondja, mi készül azzal a szerencsétlen, bukott dombrádi népbankkal, mi fog történni ebben a sötét ügy­ben megint? Dombrády mit sem értve meresztette a sze­meit reá. — Mi készül ? Semmi, egyáltalán semmi sem készül, higgyen nekem. Honnan szedi, az Istenért, ezeket a kérdéseket ? — Honnan szedem ? Higyje meg, nem a le­vegőből, mint gondolja talán. Nem is azért emlí­tem, hogy talán kellemetlenséget okozzak magá­nak vele. Hát gyönyörűség lenne az nekem, ha magát szenvedni látom ? Hanem tegnap — nem akartam mondani magának, félve, hogy rekorhol vagy gyermekséggel vádol, de most meg kell, hogy mondjam — tegnap valaki volt itten Dom­­brádról, a­ki azt kérdezte, hogy itten fizetik-e ki a bukott dombrádi bank pénzét és a­mikor termé­szetesen azt felelték neki, hogy nem, valami za­varos, fenyegetésekkel teli beszédbe kezdett, hogy majd nemsokára kitűnik az igazság ebben a ga­lád dologban, melyben a szegény nép véres verej­tékkel keresett, megkuporgatott filléreit elhará­csolták az urak. Különösen néz reám. Talán nem hiszi, a­mit mondok? Kérdezze meg az urakat az irodában, az élet nyomorúsága arra kárhoztatta, hogy egy­szerű napszámos váljék belőle, s kenyérre váltsa fel az alkotó művész dicsőségét. Mindezt a fiatal ember bánatos arca mondja el. És elmondja annyi ékesszólással és bensőséggel, hogy a tárlat egyet­len látogatója sem nézheti meghatottság nélkül. Örülök, hogy e tartalmas festmény fővárosunkban marad. Igazi gyarapodása lesz múzeumunknak. Míg Eichir az élet egy sötét darabját mu­tatja be, a velenceiek nagy tehetségű festője Et­­tore Tito Napsugár címmel olyan képet küldött, melyről csupa jókedv, derű és boldogság sugárzik felénk. Az isten szabad ege alatt (és tegyük hozzá: Italia örökké vidám, napfényes ege az) fiatal leá­nyok ülnek, mezei virágokat kötve bokrétába. Vi­dám fecsegés közt folyik a munka : mosoly ül az üde, rózsás leány­arcokon. Az élet szépségét, örö­mét hirdeti valamennyi. Még a napsugár is enye­­legve tör át a fák gályáin s bohókás foltokat vet a leányok ruháira, a padokra, a sárgás talajra. Ettől a fénytől az egész természet vibrál szemeink előtt, s csaknem megittasodunk a cullogó kép lát­tára. A festmény fénybe és színekbe öntött képe a boldogságnak: a maga nemében mestermű. És mennyi tudással festette meg Ettore Tito! A fiatal velencei mester önmagát múlta felül a mű­vészet legnehezebb problémáinak megoldásában. A legélénkebb színeket, a kéket, zöldet, vörö­set, sárgát válogatta ki, s mindezeket úgy tudta harmóniába hozni, hogy sehol egy szín­folt nem sérti a szemünket, sőt ezek az élénk, világos, kiabáló színek mintegy kiegészítő ré­szeivé válnak a kompozíciónak. És hogy van­nak festve magok az alakok ? Csak a spanyol Fortuna szebb miniatűr­ képein láttam annyi finomságot, mint a­mennyi a Napsugár elő­térben ülő leányain elömlik. És mindennek dacára a képen nyoma sincs a kínos pepecselésnek, sőt széles és biztos ecsetkezeléssel találkozunk minde­nütt. Úgy látszik, mintha az egész kompozíció csak oda volna lehelve a művész vásznára, annyira könynyed és mesterkéletlen az egész. A Napsugár tagadhatatlanul leggeniálisabb műve a kiállítás­nak s ha mi a művészet pártolásában már odajutot­tunk volna, hogy igazi ínyenceink is volnának: ez a festmény kétségen kívül nálunk maradna. De, fájdalom, nálunk első­sorban még mind­e­dig a festmények terjedelme határoz. Hihetőleg ez imponált a múzeum számára vásárló bizottság­nak is, midőn Sinibaldi Rafael nagyméretű képé­nek előnyt adott Tito kisebb festménye felett. Tá­vol van tőlem, hogy a Hajnal virradásá­nak érde­meit elvitatni akarjam. Igen szép, sőt sok tekin­tetben imponáló festmény ez, s rajta egy nem kö­zönséges tehetség tudása és becsvágya nyilatkozik. De azt a misztikus értelmet, melyet egy némely ismertetője belemagyarázni igyekszik, én benne ugyan föl nem találom. Új előttem csak az, hogy míg a festők eddig az ébredő hajnal ábrázolására egyetlen női alakot használtak, Sinibaldi hat gyö­nyörű fiatal leányt szerepeltet, kik egyforma vilá­gos kék ruhában,egyforma magatartással, arcukkal profilban a nap felé fordulva, lépdelnek. Hogy a leányok jellemzésében sok kellem és bűbáj nyi­latkozik , kétségtelen , valamint kétségtelen az is, hogy az egész festményen elömlő világos rózsa­színű tónus az újság és különlegesség varázsát adja a képnek. Más megjegyzésre méltó alig van a nagy festményen. Ha még valamit találok a kom­pozíción , az legfölebb a festő törekvése, hogy a túlzásba menő naturalizmussal frontot képezzen. Ezzel azonban nem tör új ösvényt, hanem egysze­rűen az új klasszikusok (Bouguereau,Cabanel és má­sok) által régebben kijelölt nyomokon halad. Ne­künk imponál a kép, mert a modern realizmusnak és impressionizmusnak olyan megdöbbentő példá­nyait láttuk, hogy ezekkel szemben minden ideáli­­sabb törekvésnek szívből tapsolunk. Ezért látom szívesen a tárlaton Siemiradzici kisebb kompozícióit. Chierici nagy műgonddal készített gyermek-képeit, Joris Pio finom mini­­ature-jeit és Zezzos-tól a Szent Márk­ téri galam­­bok­-ot, mely elcsépelt tárgya dacára is, méltán le­köti a műértők figyelmét artisztikus előnyeivel. Ezek után nyugodt lélekkel bezárhatnám szemlémet, ha attól nem tartanék, hogy egyik­másik olvasóm a tájképek iránt meginterpellál. Mintha csak hallanám, a­mint kérdezik: Hát a közt a sok idegen tájkép közt nincs semmi fel­tűnő? Az olasz, belga, francia táj­festők az idén nem küldtek semmi jelentősebbet ? Igen is, küld­tek nagyon csinos, hangulatos dolgokat, de olyas­valamit, a­mi igazán feltűnést k©£fchetn ér hiába, keresek a kiállított tárgyak közte. Sem, Mesdag sem Verstraete, sem Normann nem­ állítottak ki olyan dolgokat, a­­melyekkel régibb, nagyobb­ al­kotásaikat el tudnák feledtetni. Még Caurtene-■ az egyedüli, kinek két kisebb képe {Éji csend a te­r­geren s Őszi vihar­ erő és hangulat tekintetében,, egykor sokat emlegetett nagy vásznával is­ ver­senyezhet. Ez a költőbe oltott piktor még a légi­­kisebb müvével is tud uralkodni kedélyünk felette., Szana. Tavas. 2734 ORSZÁGGYŰLÉS. — A képviselőház ülése,, november 30-án. — Fejérváry Géza b.­ruganyos léptekkel,, a mi nemcsak a királyok kiváltsága, lejtett végig a folyo­són. Jobbról is, balról is szelíd, udvarias mosolygások, comme il faut pukkedlik fogadták. — Na, ennek könnyű sora lesz ma, — gondolták jobbfelől, célozva arra, hogy a napirendre került hon­védelmi tárcát, Fejérváry ilyen előzékeny fogadtatása után, nyilván nagyon simán veszi az ellenzék. Elvitték a h­írt Ugronnak.­­ — Az még megválik ! — dörgött vészjóslóan a vad szikulus. — Talán te is beszélsz, Gábor? — faggatták. — Ha nagyon ugrál a német, hát bsz’ akkor ráverek ! Aztán megkezdődött a honvédelmi budget tár­gyalása. És rettentően simán, nyugodtan indult. Szerb György ült az előadói székbe s még az előadói beszéd­ről is lemondott, csakhogy annál simábban menjen. Tóth Aladár volt az első szónok. Sok okos do­logra hivta föl a figyelmet s hatás dolgában már a leg­jobb után volt, a midőn valahogy elbicsaklik a nyelve s azt találja kérni: — Adjanak a honvédeknek is zenekart . . . Be sem is végezhette jóformán ezt a mondatát, mert balfelöl kitört a kacagás. — Travara bumm! Thaly Kálmán kurucosan rázúg : — Ne muzsikát, hanem ágyút adjanak a honvé­deknek ! Szegény Tóth Aladár csaknem zavarba jött, mert nála szokatlan ez a zajongás. Ma beszélt t. i. először. Egy okos fordulattal azonban váratlanul a kacagók közé állt: — Hát adjanak ágyút is, de a muzsika se ma­radjon el! — Ez már beszéd, — fogta Thaly pártját Tóthnak.

Next