Fővárosi Lapok 1893. december (332-360. szám)
1893-12-01 / 332. szám
s jó asszonynak, mint maga, Margit, odadobjuk a lábai elé. Donnerné úgy látta, hogy nem mesebeszéd mindez, amit ez a férfi ajkára vesz, hogy nem alakoskodó szavalatot tart neki és ez a meggyőződés boldoggá tette. — Hisz láthatja — tette utána Dombrády — láthatja, hogy alig törődöm valamivel, édeskeveset bajlódom azokkal a dolgaimmal, melyeknek azelőtt egész időmet szenteltem. Valami édes, meleg nyilatkozatot várt már ő is végre, erre a sok, egész bensejét feltáró vallomásra. Annál nagyobb, annál kínosabb volt tehát a megütődése, midőn egyszerre az asszony feléje fordította fehér arcát, melynek finom atlaszsima bőrén áttetszettek az alatta vékony vonásokban futkosó kék erek és minden bevezetés nélkül azt mondá: — Megfelel nekem őszintén egy kérdésre ? Mondja, kérem, végképen be lett fejezve akkor az a dombrádi bank bünpöre ? Miért néz olyan idegenül rám ? Csak azért kérdem, mert emlékszem, akkor azt beszélték az emberek, hogy majd megnyitódik még az, hogy kideríttessenek a bűnösök. Elhiszi, hogy ha az csakugyan megtörténnék, lehetetlenné volna téve, hogy maga engem elvegyen ? Dombrády megfogta az asszony kezét erősen, forró szorítással, mintha máris el akarna ez a dédelgetett, drága madara röppenni és nem palástolható elkeseredéssel, de leküzdeni kívánt nagy zavarodottsággal felelte : — Hát azt elhiszi-e, hogy ha egyszer kimondta, hogy az enyém akar lenni, semmiféle elképzelhető akadály el nem riasztana attól, hogy a magamévá tegyem? És aztán honnan szedi, az Istenre kérem, ezeket a rémmeséket ? Ha tudnám, hogy ki rontja, összetörném azt. De legyen csak egészen nyugodt. Biztosítom, hogy az a dolog úgy be van fejezve, hogy azt ugyan fel nem bolygatja többé senki fia és így nem kell attól tartania, hogy megint súlyos vádakkal emlegetik a volt férje, a szegény Lajos öcsém nevét. Mert csakis ettől remegett, ugy-e ? Ettől, természetesen. Másra, azt hiszem, nem hozhatna bajt az a dolog, olyanra, ki engem még érdekelne. Félig kérdés volt a válaszban, de Dombrády nem akarta megérteni. Feltűnően komorrá változott. Az asszony pedig megijedt, hogy elrontotta a dolgát. — Ugye nem haragszik rám, a miért ilyen javíthatatlan vagyok ? — kérdé és édesen mosolygott reá. — Magára haragudni ? De mondja inkább, mikor akarja, hogy végképen eltűnjenek már ezek a csúnya álmai? Mikor akarja az esküvőnket? — Csendben, feltűnés nélkül megcsinálhatjuk. Az asszonyt egyszerre ideges türelmetlenség fogta el. — Oh várjunk. — Hát maga igazán kitenne habozás nélkül mindkettőnket az emberek leszólásának ? Elgondolkozva nézett egy darabig maga elé, némi zavarral tépegetve tejfehér, nyúlánk, finom ujjaival a ruhája szélét. — Igen, megvárjuk a tavaszt. Tegye meg a kedvemért. Amikor az erdő, mező új életre ébred, akkor kezdjek én is egy új, boldog, nagyon szép életet — — A maga kedvéért ? Csodálom, hogy azt nem mondja, várjunk még nagyon sok évekig, mert tudhatja, hogy talán abba is bele akarnék törődni, ha másként elveszitném. Hát jó, várjunk — mondá Dombrády kedvetlenül, megadást mutatva, melyet azonban nagyon meghazudtolt az a vágyó, sóvárgó tekintet, melylyel az asszonyon csüggöttek a szemei szüntelen. XVI. Az udvar csenevész bokrainak minden dórcsipje, megveresedett levele lehullott már, metsző, hideg szél suhant át a város utcáin, mikor egyszer egy reggel ezzel a megrémítő kérdéssel állott Donnerné Dombrády elé: — Bocsásson meg nekem, ha ismét kellemetlen leszek, de meg kell tennem a kérdést saját érdekében, igen — mindkettőnk érdekében . Mondja, mi készül azzal a szerencsétlen, bukott dombrádi népbankkal, mi fog történni ebben a sötét ügyben megint? Dombrády mit sem értve meresztette a szemeit reá. — Mi készül ? Semmi, egyáltalán semmi sem készül, higgyen nekem. Honnan szedi, az Istenért, ezeket a kérdéseket ? — Honnan szedem ? Higyje meg, nem a levegőből, mint gondolja talán. Nem is azért említem, hogy talán kellemetlenséget okozzak magának vele. Hát gyönyörűség lenne az nekem, ha magát szenvedni látom ? Hanem tegnap — nem akartam mondani magának, félve, hogy rekorhol vagy gyermekséggel vádol, de most meg kell, hogy mondjam — tegnap valaki volt itten Dombrádról, aki azt kérdezte, hogy itten fizetik-e ki a bukott dombrádi bank pénzét és amikor természetesen azt felelték neki, hogy nem, valami zavaros, fenyegetésekkel teli beszédbe kezdett, hogy majd nemsokára kitűnik az igazság ebben a galád dologban, melyben a szegény nép véres verejtékkel keresett, megkuporgatott filléreit elharácsolták az urak. Különösen néz reám. Talán nem hiszi, amit mondok? Kérdezze meg az urakat az irodában, az élet nyomorúsága arra kárhoztatta, hogy egyszerű napszámos váljék belőle, s kenyérre váltsa fel az alkotó művész dicsőségét. Mindezt a fiatal ember bánatos arca mondja el. És elmondja annyi ékesszólással és bensőséggel, hogy a tárlat egyetlen látogatója sem nézheti meghatottság nélkül. Örülök, hogy e tartalmas festmény fővárosunkban marad. Igazi gyarapodása lesz múzeumunknak. Míg Eichir az élet egy sötét darabját mutatja be, a velenceiek nagy tehetségű festője Ettore Tito Napsugár címmel olyan képet küldött, melyről csupa jókedv, derű és boldogság sugárzik felénk. Az isten szabad ege alatt (és tegyük hozzá: Italia örökké vidám, napfényes ege az) fiatal leányok ülnek, mezei virágokat kötve bokrétába. Vidám fecsegés közt folyik a munka : mosoly ül az üde, rózsás leányarcokon. Az élet szépségét, örömét hirdeti valamennyi. Még a napsugár is enyelegve tör át a fák gályáin s bohókás foltokat vet a leányok ruháira, a padokra, a sárgás talajra. Ettől a fénytől az egész természet vibrál szemeink előtt, s csaknem megittasodunk a cullogó kép láttára. A festmény fénybe és színekbe öntött képe a boldogságnak: a maga nemében mestermű. És mennyi tudással festette meg Ettore Tito! A fiatal velencei mester önmagát múlta felül a művészet legnehezebb problémáinak megoldásában. A legélénkebb színeket, a kéket, zöldet, vöröset, sárgát válogatta ki, s mindezeket úgy tudta harmóniába hozni, hogy sehol egy színfolt nem sérti a szemünket, sőt ezek az élénk, világos, kiabáló színek mintegy kiegészítő részeivé válnak a kompozíciónak. És hogy vannak festve magok az alakok ? Csak a spanyol Fortuna szebb miniatűr képein láttam annyi finomságot, mint amennyi a Napsugár előtérben ülő leányain elömlik. És mindennek dacára a képen nyoma sincs a kínos pepecselésnek, sőt széles és biztos ecsetkezeléssel találkozunk mindenütt. Úgy látszik, mintha az egész kompozíció csak oda volna lehelve a művész vásznára, annyira könynyed és mesterkéletlen az egész. A Napsugár tagadhatatlanul leggeniálisabb műve a kiállításnak s ha mi a művészet pártolásában már odajutottunk volna, hogy igazi ínyenceink is volnának: ez a festmény kétségen kívül nálunk maradna. De, fájdalom, nálunk elsősorban még mindedig a festmények terjedelme határoz. Hihetőleg ez imponált a múzeum számára vásárló bizottságnak is, midőn Sinibaldi Rafael nagyméretű képének előnyt adott Tito kisebb festménye felett. Távol van tőlem, hogy a Hajnal virradásának érdemeit elvitatni akarjam. Igen szép, sőt sok tekintetben imponáló festmény ez, s rajta egy nem közönséges tehetség tudása és becsvágya nyilatkozik. De azt a misztikus értelmet, melyet egy némely ismertetője belemagyarázni igyekszik, én benne ugyan föl nem találom. Új előttem csak az, hogy míg a festők eddig az ébredő hajnal ábrázolására egyetlen női alakot használtak, Sinibaldi hat gyönyörű fiatal leányt szerepeltet, kik egyforma világos kék ruhában,egyforma magatartással, arcukkal profilban a nap felé fordulva, lépdelnek. Hogy a leányok jellemzésében sok kellem és bűbáj nyilatkozik , kétségtelen , valamint kétségtelen az is, hogy az egész festményen elömlő világos rózsaszínű tónus az újság és különlegesség varázsát adja a képnek. Más megjegyzésre méltó alig van a nagy festményen. Ha még valamit találok a kompozíción , az legfölebb a festő törekvése, hogy a túlzásba menő naturalizmussal frontot képezzen. Ezzel azonban nem tör új ösvényt, hanem egyszerűen az új klasszikusok (Bouguereau,Cabanel és mások) által régebben kijelölt nyomokon halad. Nekünk imponál a kép, mert a modern realizmusnak és impressionizmusnak olyan megdöbbentő példányait láttuk, hogy ezekkel szemben minden ideálisabb törekvésnek szívből tapsolunk. Ezért látom szívesen a tárlaton Siemiradzici kisebb kompozícióit. Chierici nagy műgonddal készített gyermek-képeit, Joris Pio finom miniature-jeit és Zezzos-tól a Szent Márk téri galambok-ot, mely elcsépelt tárgya dacára is, méltán leköti a műértők figyelmét artisztikus előnyeivel. Ezek után nyugodt lélekkel bezárhatnám szemlémet, ha attól nem tartanék, hogy egyikmásik olvasóm a tájképek iránt meginterpellál. Mintha csak hallanám, amint kérdezik: Hát a közt a sok idegen tájkép közt nincs semmi feltűnő? Az olasz, belga, francia tájfestők az idén nem küldtek semmi jelentősebbet ? Igen is, küldtek nagyon csinos, hangulatos dolgokat, de olyasvalamit, ami igazán feltűnést k©£fchetn ér hiába, keresek a kiállított tárgyak közte. Sem, Mesdag sem Verstraete, sem Normann nem állítottak ki olyan dolgokat, amelyekkel régibb, nagyobb alkotásaikat el tudnák feledtetni. Még Caurtene-■ az egyedüli, kinek két kisebb képe {Éji csend a tergeren s Őszi vihar erő és hangulat tekintetében,, egykor sokat emlegetett nagy vásznával is versenyezhet. Ez a költőbe oltott piktor még a légikisebb müvével is tud uralkodni kedélyünk felette., Szana. Tavas. 2734 ORSZÁGGYŰLÉS. — A képviselőház ülése,, november 30-án. — Fejérváry Géza b.ruganyos léptekkel,, a mi nemcsak a királyok kiváltsága, lejtett végig a folyosón. Jobbról is, balról is szelíd, udvarias mosolygások, comme il faut pukkedlik fogadták. — Na, ennek könnyű sora lesz ma, — gondolták jobbfelől, célozva arra, hogy a napirendre került honvédelmi tárcát, Fejérváry ilyen előzékeny fogadtatása után, nyilván nagyon simán veszi az ellenzék. Elvitték a hírt Ugronnak. — Az még megválik ! — dörgött vészjóslóan a vad szikulus. — Talán te is beszélsz, Gábor? — faggatták. — Ha nagyon ugrál a német, hát bsz’ akkor ráverek ! Aztán megkezdődött a honvédelmi budget tárgyalása. És rettentően simán, nyugodtan indult. Szerb György ült az előadói székbe s még az előadói beszédről is lemondott, csakhogy annál simábban menjen. Tóth Aladár volt az első szónok. Sok okos dologra hivta föl a figyelmet s hatás dolgában már a legjobb után volt, a midőn valahogy elbicsaklik a nyelve s azt találja kérni: — Adjanak a honvédeknek is zenekart . . . Be sem is végezhette jóformán ezt a mondatát, mert balfelöl kitört a kacagás. — Travara bumm! Thaly Kálmán kurucosan rázúg : — Ne muzsikát, hanem ágyút adjanak a honvédeknek ! Szegény Tóth Aladár csaknem zavarba jött, mert nála szokatlan ez a zajongás. Ma beszélt t. i. először. Egy okos fordulattal azonban váratlanul a kacagók közé állt: — Hát adjanak ágyút is, de a muzsika se maradjon el! — Ez már beszéd, — fogta Thaly pártját Tóthnak.