Fővárosi Lapok 1894. február (32-59. szám)
1894-02-01 / 32. szám
271 — — ORSZÁGGYŰLÉS. — A képviselőház ülése, január 31-én. — Közérdekű, okos dologról, a mezőgazdaság javításáról foly benn a teremben a szó még mindig, hát természetesen az következik, hogy derék honatyáink — a folyosón vannak. No, de ma megjárták, legalább a jobboldaliak csúnyán megjárták, az ellenzék leszavazta őket. Apró-cseprő dologról volt szó, egy kicsiny szakasz hozzá méltó kicsinyke módosításáról. Bánó nyújtotta be s a véletlen úgy akarta, hogy a baloldal gazdái, akik többségben vannak, egyetértsenek vele. Bethlen, a miniszter, ellenezte. — Szavazzunk! — riadt öblös hangjával az álmos gyülekezetre Jeszenszky László báró. És megesett a szavazás. A mamelukok a folyosón mulattak, hallgatták, hogy Atzél Béla mint szapulja Eszterházy Miklós Móricot. És kacagtak hozzá nagyot. Csak akkor döbbentek meg, amikor a Házból kiömlő ellenzékiek hahotája túllicitálta az ő kacagásukat. — Mi történt ? — szólalt meg bennük a lekiismeret. — Most már kérdezhetitek ! Leszavaztunk ! — kéjelgett Hévizy János a boldogságban. Úgy történt hizta: leszavazták Bethlent. Az ellenzéknek 66 szavazata volt, a mamelukok össze-vissza 59-et adtak ki. Tehát 7 többség. — Lehet abból még több is ! — vigasztalta magát Polónyi. Hogy esett ez az eset ? A folyósón, ahol Perczel Béni egyenként leckézteti meg a kinmaradt voksokat, ezek röstelkedve mentegetik magukat: — Hisz be vagyunk csapva! Azért előre megfontoltan küldték ki, hogy tartson minket szóval! Biz’a meglehet. De ez sem a mamelukokat dicséri, hanem Atzélnak az életrevalóságát. Mert akiket így be lehet csapni, azok igazán nem érdemelnek egyebet, minthogy becsapják őket. Atzél pedig, mintha semmi sem történt volna, szidja tovább Eszterházy Miklós Móricot, mint a bokrot. Tudniillik a kaszinóról van szó. Atzél nagy erőfeszítéssel és még nagyobb titokban a Tiszák és a Tiszaisták ellen megcselekedte a vasárnapi puccsot. És most Eszterházyék hálából, hogy Atzél őket választatta be választmányi tagul, lemondanak erről a verejtékes kitüntetésről. — Kirántom őket a homályból, — tépelődik Atzél, — nagy embereket csinálok belőlük és most tessék : önként engedik át a tért Tiszáéknak! Különösen Eszterházy Miklós Móricra fáj a foga : — Nem hiába úgy néz ki, de olyan is, mint egy milimár! Na várj, Mórickám, jöhetsz te hozzám már hatvan krucifikiszszel, nem leszek többet a bolondod ! Hát hogy ne esnék jól ez a beszéd mameluk-fülnek és szegény Bethlennek a száraz, unalmas paragrafusai hogy ne hasalnának el ilyen zaftos diskurzusokkal szemben. Atzél ellenében Rohonczy Gida védi Tiszáékat, Atzél rákiált: — Hallgass, brigantik vagytok egytől egyig! Titeket azért mégis csak leföztelek ! — Hát az felfogás dolga. Lehet, hogy te minket lefőztél. De az már bizonyos, hogy akikért minket leföztél, azok most tégedet főztek le ! Oda vetődik Nopcsa Elek báró is. — Ne haragudjál olyan nagyon, Béla! — Te meg ne is diskurálj ! Te betáblázott mameluk és udvari cukrász vagy jobb ha hallgatsz ! — vág vissza Atzél. Nopcsa tesz-vesz, aztán végre elkészül a riposzttal: — Beszélhetsz, Béla, úgy sem veszünk komolyan ... — Bánom is én. Én magam sem veszem magamat komolyan ! Hagyom nektek az államférfim nagyképűsködést ! És igy tovább. Órák hosszán át igy traktálják egymást s a folyosó nem szünetel egy pillanatig: kacag szünetlenül, hahotázva, hogy csak úgy reng bele. Egyikmásik »leforrázott«, miután kikapta a maga adagját, pironkodva odébb üll, de jön helyébe más, a ki kikezdjen Atzéllal s a kin aztán Atzél kiönti Eszterházy Miklós Móric által okozott boszuságát. Azalatt benn pedig unalmasan, megfogyott hallgatóság előtt tárgyalják a mezőgazdasági reformot. Az ellenzék még tartja magát, de kormánypárti írmagnak is alig akad. És Bethlen minden újabb paragrafusnál ki van téve annak, hogy leszavazzák. Hogy mégsem szavazzák le, azt is csak az ellenzék részvétének köszönheti. A király a Vigadóban. — Saját tudósítónktól. — Budapest, január 31. Örök emlékezetű lesz ez az idei kereskedelmi bál. Emlékezetessé teszi azt egy nagy momentum: ő felségének a királynak jelenléte. íme, eleget tett a kereskedelmi bál rendezősége kérelmének, eljött a mulatságukra, ott volt a polgárok bálján. Nagy kitüntetés érte a polgárokat, midőn a király megjelenésével tüntette ki a báljukat, s ez a kitüntetés, még fokozódott akkor, midőn ő felsége arról a legnagyobb elismeréssel szólott. — Nyolc éve, hogy nem voltam a Vigadóban, mondá Széll Kálmánnak, és igen örülök, hogy ilyen sikerült bálon jelenhettem meg. Távozásakor még határozottabb formában ismétlé e kijelentését a király, midőn Ráth Károly azon szavaira, hogy megjelenésével boldoggá tette a polgárokat, így felelt: — De a polgárok is élvezetes estét szereztek nekem. Nagyon köszönöm! * Már a kora esti órákban az emberek sokaságától feketéllett a Vigadó tájéka. A bálba igyekvő közönség alig tudott utat vágni magának a tömegeken, amely az utakat valósággal eláltotta. A Vigadó maga ünnepi díszt öltött. Bejárata felett kigyúltak az ívlámpák, fényes sugaraikkal megvilágítva a király kocsijának útját. A rendező bizottság elnökei a Vigadó lépcsőházának baloldali ajtajánál foglaltak állást, a rendezők pedig két sorfalat alkottak a piros bársonynyal bevont lépcsőkön. A lépcsőház felső csarnokát valósággal kertté alakították át a gyönyörű virágokkal, melyek között a király mellszobra volt elhelyezve. A példás rendet Máltás Hugó r. kapitány és Sajó Sándor r. fogalmazó tartották fenn. Kilenc órakor felhangzottak az első éljenzések. A Vigadó előtt álló tömeg éljene volt ez, midőn megpillanta a király kocsiját. Néhány pillanat múlva lelkesült éljenkiáltások közepett robogott be a fogat a Vigadóba. Ezer torok kiáltá boldogan: — Éljen a király! A király mosolyogva köszönte meg az üdvözlést, s azzal kiszállva kocsijából, a lépcsőházba lépett. Huszárezredesi egyenruhát viselt, kíséretében voltak: Paar gróf tábornok, főhadsegéd és Bolfrass altábornagy, hadsegéd, továbbá Lónyay alezredes, Buttler báró őrnagy, Pollak lovag őrnagy szárnysegédek, valamint Khuepach százados, Vivenot százados, Majneri báró őrnagy, Bálint százados és Zedtwitz gróf. A lépcsőházban megújultak a lelkes éljenzések. Itt Lánczy Leó, Marton és Krausz Lajos, a rendező-bizottság elnökei fogadták a királyt. Lánczy Leó rövid üdvözlő beszédet mondott, mire a király kezet fogott vele s azzal megindult a lépcsőkön, melyek közepén Lukács Béla miniszter várta. A király kezet fogott a miniszterrel, néhány szót váltott vele és azzal felment az első emeletre, ahol a lady patronessek, élükön Lukács Bélánéval, foglaltak állást. A király megszólta Lukács Bélánét, aztán karját nyújtva neki, bevezette a bálterembe, hol a közönség hosszas, szűnni nem akaró lelkesült kiáltásokkal fogadta, melyek a zenekar indulóját is messze túlharsogták. A bálterem zsúfolva volt. Előkelő urak, szebbnél-szebb hölgyek tolongtak mindenfelé, a karzatok roskadásig voltak megtelve. A király a lady patronessek számára készült és gyönyörűen díszített emelvény felé tartott, mely körül a bálanyákon kívül az előkelőségek csoportosultak. Ott voltak: Wekerle Sándor miniszterelnök, Lukács Béla kereskedelmi, Fejér E ges, tanácsot adni oly embereknek, kik azt nem kérik tőlünk. Különben is a kapitány teljes tájékozottsággal látszott birni. A tisztek, meg hivatalnok barátai helyesen értesítették őt mindenről! Aztán ő helyőrségi tiszt lesz s biztosan támaszkodhatik, szükség esetén a csapatokra, így tehát a Fiorellók s a szegény Stella, nem lehettek veszedelmesek a kapitányra nézve! Én elgondoltam, hogy végre is nem tolhatom föl magamat mások életének őréül, anélkül hogy arra fölkérnének. Csak azt jegyeztem még meg, hogy a bátorság úgy ér valamit, ha óvatossággal párosul s eme véleményemben Konconené is tökéletesen osztozott. A kapitány aztán részletezte terveit. Tudatta velünk, hogy San Marcellóban a kastélyt újra építteti s hogy hosszabb szabadságidőt fog kieszközölni. Előre is örült ama ritka vadászatoknak, melyeket a sziget fog neki nyújtani. Szeréna csakhamar visszatért sugárzó arccal. A táncban nekimelegedve, még szebbnek látszott most. — Ugyan, kérdezze meg ön Szerénától, vájjon fél-e? — szólt a kapitány diadalmas pillantással. Savelli kisasszony pár szóval elmondta nekem, hogy párisi nevelést nyert ugyan, de a Vanninók és Saveriók fajához tartozik. — De mitől is félnék ? — kérdezte. A vendettáktól, — kiáltott föl mosolyogva a kapitány. Szeréna vállat vont, vállat, melynek ereit a keringőzés közben hullámzásba hozta a fölpezsdült vér. — Másvilágbeli mesék, — jegyze meg. — De egykor, — mondtam, — egykor mégsem tartozott a vérbosszú a mesék országába. — Egykor, igaz, de rég volt az. S fölvetve büszke fejét, folytatta: — Végre is, mindig találkozhatok egy-egy ember, aki a másikra haragszik. S karját nyújtotta vőlegényének. — Jakab, — szólt parancsoló hangon — jöjjön ; mazurka következik. A zenekar az Ascher »Traineaux«-jit kezdte játszani. Az ámulat és irigység moraja hangzott a jegyesek körül s valóban lehetetlen fejedelmileg szebb, büszkébb és kedvesebb leányt képzelni, mint Szeréna volt. Három hét múlva találkoztam Konconenéval. — Nos, — szólt Konconené asszony — a szerelmesek tova röpültek. — Hol vannak ők ? — Hát otthon, ahol tartózkodni óhajtottak. — Korzikában ? — Ott. Nem hallgattak ránk. — Elég hiba volt tőlök. — Én is egy véleményben vagyok önnel. De Szeréna kinevetett s ezt válaszolta nekem: — Önök félénkek, valamennyien. Férjemnek a karján elmennék én akár az emberevők közé is. Különben, óvatosak leszünk. S elutaztak. Jelen voltam a lakodalmukon. Savelli kisasszonynak egyik nevelőintézetbeli barátnője, ki a színpadon mint a csillag tündökölhetett volna, ha előkelő származása nem köti a szülői házhoz, elénekelte Cimarosának »0 quam suavis*-kt és a Marcello »Ave Maria*ját gyönyörű hangján. Az utolsó hangok még folyvást a fülemben csöngtek; el-elmerengtem a nagyszerű énekeken, midőn egy reggel gyors léptek nesze ragadt ki álmodozásaimból. XXII. Szobám ajtaja hirtelen föltárult s Maggiotto toppant be a délvidék szülötteinek lármás hevességével. — Jó napot, édes barátom, — kiáltá erős bariton hangján. — Nos, hogy vagy ? S a nélkül hogy válaszomat bevárta volna, nagy léptekkel járt föl s alá a szobában. — Te most egy állami tisztviselőt látsz zavarban. Eljöttem Párisba, hogy felsőbbjeimtől fölvilágosítást kérjek. Miért is vagyok én Corteban államügyész ?! — Hiszen ez valóságos sinecura. Azon a vidéken csupa becsületes emberek laknak. — Csak te tartod azt sinecurának! Hát nem tudod, mi történt ? Pedig nem vagyunk oly végtelen messze egymástól. — Mit sem hallottam. Mi történt ? — Borzasztó dolgok, gyalázatosságok! — kiáltott még hangosabban Maggiotto. — És épen az én területemen!... Bárcsak legalább a szomszéd területen történt volna! — Hám! Hirtelen egy eszmém támadt. Vájjon nemet Fiorellók és a kapitány közt történt-e valami? (Vége köv.)