Fővárosi Lapok 1894. május (120-149. szám)
1894-05-23 / 141. szám
XXXI. évfolyam 141. szám Szerda, 1894. május 23 Szerkesztői iroda: ■wUpest, Ferenciek-tere 4. Előfizetési dij: » bér......................1 frt 40 kr. Negyedévre . . . 4 — félévre .... 8 l . Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek-tere 1c Hirdetéseket és apróhirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. A 49-diki igazságügy-miniszter. (Saját emlékiratai nyomán.*) A »nagy idők«-et — értve a szabadságharc korát — eleget emlegetik, de ma már nem valami nagyon ismerik a mostani fiatal hírlapírók. Ha meghal egy régi jó honvéd, vagy akár talmi honvéd, (mert ilyen van sok, ki valaha egyszer nemzetőrködött, de az ágyúdörej távoli első hangjára neki iramodva végképen szakított a vitézi pályával, mig ma már a »névtelen félistenek« közé beszéli be magát, szóval legyen bár igazi hősről vagy száj hősről szó, a hírlapíró jóhiszemű tisztelettel hajol meg koporsójánál s e diszes cím alá foglalja: »nagy idők tanúja.« De megesik e közben, hogy ha olyan férfiú hal meg, mint nem rég az agg Házmán Ferenc, ki a nagy időknek nem csak tanúja, hanem elszánt részese, bajnoka, oszlopos embere, azután pedig példás jellemű száműzöttje volt, nagyon kurtán végeznek vele, mivel nem tudják hazafias múltját. Néhány nappal ezelőtt néhányan írói körben örvendeztünk a Vukovics Sebő emlékiratai megjelenésének, midőn szép lassan egy fiatal hírlapíró megkérdé tőlem: — Kérem szépen, ki is volt voltakép a forradalomban ez a Vukovics? Nem csodálkoztam el kérdésén, mert azt hiszem, nagyon sokan ismételnék azt az országban, ha a hírlapok méltónak vélnék kissé bővebben emlegetni most megjelent kötetét. Az újabb Magyarország kérdései és érdekei nagyon elhomályosították már a szabadságharc folyásának részletes ismerését. Két főalakja maradt csak folytonos emlegetés tárgya, a napjainkig eleven aktualitásban maradt Kossuth, mint csupa fény, kit emberfölötti magasba emelt a kegyelet, meg az elvonultan élő Görgei, kit, mint bűnbakot, történelmi alakjában egészen eltorzított az előítélet. Pedig nagy kár, kivált napjainkban, midőn az embereket nagyon pubizgatja, forgatja, devalválgatja ez a békeidei közélet, feledni azokat a példaképül szolgáló férfiakat, kiknek erős jelleme harcban, viharban állotta ki a nagy tűzpróbát. Ily kiemelkedő példány-hazafiak voltak Csányi László, Vukovics Sebő, Ujházy László vagy a kevésbbé emlegetett katonák közt Aulich, ki magyarul se tudott, mégis életét áldozta Magyarországért. Megérdemelné mind a négy, hogy külön-külön jellemrajz éltesse folyvást emléküket, buzdítva a maradékot erős kitartásra, kötelességteljesítésre, elszántságra és áldozatkészségre. Kettő vérpadon halt meg közülök, kettő hosszú száműzetésben szenvedt. Menekülhetett volna Csányi is, de biztatóinak azt mondta: »Maradok! Ezt a roncsolt életet nem tartom érdemesnek megmenteni, midőn hazámnak vége!« S úgy halt meg mint egy ó-görög, mint egy girondista. Vukovics fiatal, erős, magas növésű, fekete hajú, gyönyörű hangú, aranyszívű és acéljellemű férfi volt akkor. A nagy részben, bajban, hányatásban sem kapott rozsdát sem a szíve, sem a jelleme. Bendüthetlen szilárdságát a legtisztább igazságérzettel párosstá. Nem volt tősgyökeres magyar, de a legigazabb magyar. Hogy Fiuméban, szerb szülőktől született, csak serdülő éveiben tanulta meg a magyar nyelvet, az meglátszik emlékiratainak irályán is, az igekötők hibás használatán és mondatrendi fogyatékain, de a szerbek közt magyar hazafiságban csak Damjanics tábornok vetekedett vele. E hős katona hazafisága messzebbre vetődött lángokban lobogott, míg Vukovics lelkében a parázstűz intenzivitásával égett. E mellett a szabadságharc kitűnőségei közt egyetlenegy sem volt, ki folytonos nehéz szerepének hű teljesítése közben, kevésbbé kívánt volna szerepelni, mint ő. Sem akkor, sem utóbb nem emlegették úgy, amint érdemelte volna. Maga volt az oka, mert sohasem ütött zajt. Látszani nem kívánt, csak lenni akart ott, hová a kötelesség állította. Minden tulajdonságával arra termett, amire Kossuth kiválasztotta: az igazságügy miniszteri székére. Fájdalom, sem ideje, sem békéje nem volt akkor, hogy e szakmában maradandó alkotásokkal örökítse nevét, de saját emlékiratai, melyek a szerénység erényével vannak írva, mutatják, hogy mi lehetett volna e szak élén, ha békés fejlődés idején évekig működhetik. Nem osztozott a kor lázában, csak nemes hevében s igazságos tudott lenni a legnehezebb körülmények közt is. Lehetetlen volt megrendíteni igazságérzetét, mégha a közvélemény és az általa oly hőn becsült kormányzó igyekeztek is attól eltéríteni. Följegyzései közt mutatja ezt két igen nevezetes politikai per története. Egyik a Pázmándy Dénesé, ki már a forradalom előtt nevezetes, nagyeszű, szabadelvű követ volt, utóbb az első képviselőház híres elnöke, majd a magyar kormány képviseleti küldöttje a frankfurti parlamentben ; de ki a lázasó harcok kezdetén — nem bízva az ügy kimenetelében — félre állt s kömlődi jószágára vonult. Ott aztán a tél folyamán guerillák elfogták s bevitték Komáromba, hol a parancsnok: Guyon tábornok, — ki haragudott rá, — kurtán akart elbánni vele, de Puky Miklós kormánybiztos rátette a kezét s nemzetőrökkel Debrecenbe kisértette. Neje, a most fővárosunkban lakó úrnő, önkénytesen osztozott fogságában. Kossuth haragudott rá, mint mindama hirnevesb szabadelvűekre, kik nem jelentek meg Debrecenben. Vukovics írja, hogy midőn az isaszegi csata után a kormányzó már távozóban volt s nejét Hatvanban karon vezette le a lépcsőn, gróf Ráday Gedeon, — ki az ő pesti követté választatásában is oly buzgó tényező volt, — barátilag üdvözölte, Kossuth pedig komoran utasitá el: »Miért nem voltál Debrecenben? Majd számolni fogunk!« A gróf aztán elment Debrecenbe, s Kossuth — »megbánva szivélytelen bánásmódját« — nyájasan fogadta s azonnal megbízást is adott neki. Pázmándy ellen ingerültebb volt s noha vádló nem volt ellene, »intentionális bunyóddal« kívánta sújtani. Mivel Pázmándy már no *) » Vukovics Sebő emlékiratai, Magyarországon való bujdosása és száműzetésének idejéből.« Sajtó alá rendezte Bessenyei Ferenc orsz. képviselő. Az Athenaeum kiadása. 1894. Ára 5 frt. A HALÁL BARÁTJA. (Fantasztikus történet.) Irta: Alarcon Péter Antal. (Vége.) (11) — Lehetetlen! Te bolonddá tesz engem! — kiáltott fel Gil Gil. — Én nem teszek bolonddá senkit — viszonzá a Halál. — Hallgass meg és megtudod, hogy mily sokat fáradoztam a te érdekedben. Heléna és te a mondott napon haltatok meg. Heléna, hogy az angyalok lakába szálljon, ha majd a végítélet napja eljő, te pedig, hogy a pokol minden kínjaira légy kárhoztatva. Ő azért, mert ártatlan és tiszta volt; te, mert istenről megfeledkezve éltél és rut nagyravágyástól engedted magad vezettetni ... Nos, a Végítélet holnap éjjel három órakor lesz Rómában ... — Oh Istenem! — Vége lesz a világnak! — kiáltott fel Gil Gil. — Már ideje volt — viszonta a rettentetetlen lény. — Végre én is megpihenhetek ... — Vége a világnak!... — hebegő Gil Gil kimondhatatlan rémülettel. — Ne törődj vele! Neked már úgy sincs veszteni valód. — Figyelj tovább. Látva, hogy a Végítélet napja közeleg, én, ki téged, mint már első beszélgetésünkkor mondtam, mindig kedveltelek és Heléna, ki épp úgy szeretett az égben, mint ahogy szeretett a földön, könyörögtünk az Örökkévalóhoz, hogy mentse meg lelkedet. — »Semmit sem tehetek az öngyilkosért« — válaszolt a teremtő — »egy órára azonban rátok bízom szellemét; javítsátok meg, ha tudjátok«. — »Mentsd meg!« — szólt hozzám Heléna. — Én megígértem neki és leszálltam ide, hogy felkeressem sírodat, melyben hat század óta aludtál. Koporsód fejfája mellé ültem és az élettel álmodtattam veled. — Találkozásunkat, V. Fülöpnél tett látogatásodat, I. Lajos udvarában véghezvitt dolgaidat, Helénával való menyegződet, mindent a sírban álmodtál. — j±zt hitted, hogy egyetlen egy órában három napi életet éltél, pedig egy pillanat alatt hatszáz évi halálálmot álmodtál el! . .. — Oh!.. . nem, nem volt álom! — kiáltott fel Gil Gil. — Értem csodálkozásodat — viszonza a Halál. — Neked álmod igazságnak tetszik. Ez mutatja, hogy mi az élet! Az álom valóságnak, a valóság álomnak látszik. — Én és Heléna győztünk. A tudomány, megpróbáltatás és filozófia megtisztították szivedet, megnemesítették szellemedet, megmutatták a föld nagyságait a maguk csupasz undorító hiúságában, és amint tegnap előlem futva a világ elől futottál vala ma, midőn örök szerelmet kérsz, a halhatatlanságot kéred! — Meg vagy váltva! — De Heléna ... mormolá Gil Gil. — Istenről van szó!... Ne gondolj Helénára. Heléna nem létezik és valósággal nem létezett soha. Heléna a szépség, a halhatatlanság visszfénye volt. Ma midőn az igazság csillagzata utoljára ragyogtatja sugarait, Heléna mindörökre , vele egyesül. Vele, kihez mindnyájatokat lépte vezet. — Álom volt! — kiáltott fel az ifjú kimondhatatlan aggodalommal. — És ilyen lesz a világ néhány óra múlva: az Örökkévaló egy álma. Ezt mondva, a Halál felkelt, felemelte fejét és az égre tekintett. — Már hajnalodik Edinában .. . mormolá. — Kezdődik az utolsó nap. — Isten veled, Gil... A sokai viszontlátásra! — Oh, ne haggy el! — kiáltá a szerencsétlen. — Ne haggy el! — ezt mondod te a halálnak, aki elől tegnap még futottál! — Oh!. .. ne haggy magamra, egyedül ezen a vigasz nélküli tájon! Ez sír! .. . — Micsoda? — viszonzá a sötét istenség gúnyosan. — Hát oly rossz dolgod volt benne hatszáz éven át? — Hogyan ? Hát itt éltem én ? — Elel! — Nevezd, ahogy tetszik. Ezen az egész időn át aludtál benne. — Ez hát az én temetőm? — Igen, barátom ... és alig tűnök el én, majd meggyőződöl róla. Majd csak akkor érzed igazán, hogy mily hideg van e lakban! — Oh!... rögtön végem lesz! — kiáltott fel Gil Gil. — Hisz az északi sarkon vagyok.