Fővárosi Lapok 1894. május (120-149. szám)

1894-05-23 / 141. szám

XXXI. évfolyam 141. szám Szerda, 1894. május 23 Szerkesztői iroda: ■wUpest, Ferenciek-tere 4. Előfizetési dij: » bér......................1 frt 40 kr. Negyedévre . . . 4­­ — f­élévre .... 8 l . Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek-tere 1c Hirdetéseket és apró­hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirde­tési iroda. A 49-diki igazságügy-miniszter. (Saját emlékiratai nyomán.*) A »nagy idők«-et — értve a szabadság­­harc korát — eleget emlegetik, de ma már nem va­lami nagyon ismerik a mostani fiatal hírlapírók. Ha meghal egy régi jó honvéd, vagy akár talmi­ honvéd, (mert ilyen van sok, ki valaha egyszer nemzetőrkö­dött, de az ágyúdörej távoli első hangjára neki ira­modva végképen szakított a vitézi pályával, mig ma már a »névtelen félistenek« közé beszéli be magát,­ szóval legyen bár igazi hősről vagy száj hősről szó, a hírlapíró jóhiszemű tisztelettel hajol meg koporsójá­nál s e diszes cím alá foglalja: »nagy idők tanúja.« De megesik e közben, hogy ha olyan férfiú hal meg, mint nem rég az agg Házmán Ferenc, ki a nagy időknek nem csak tanúja, hanem elszánt részese, baj­noka, oszlopos embere, azután pedig példás jellemű száműzöttje volt, nagyon kurtán végeznek vele, mivel nem tudják hazafias múltját. Néhány nappal ezelőtt néhányan írói körben örvendeztünk a Vukovics Sebő emlékiratai megje­lenésének, midőn szép lassan egy fiatal hírlapíró meg­­kérdé tőlem: — Kérem szépen, ki is volt voltakép a forra­dalomban ez a Vukovics? Nem csodálkoztam el kérdésén, mert azt hi­szem, nagyon sokan ismételnék azt az országban, ha a hírlapok méltónak vélnék kissé bővebben emlegetni most megjelent kötetét. Az újabb Magyarország kérdései és érdekei nagyon elhomályosították már a szabadságharc fo­lyásának részletes­ ismerését. Két főalakja maradt csak folytonos emlegetés tárgya, a napjainkig eleven aktualitásban maradt Kossuth, mint csupa fény, kit emberfölötti magasba emelt a kegyelet, meg az el­vonultan élő Görgei, kit, mint bűnbakot, történelmi alakjában egészen eltorzított az előítélet. Pedig nagy kár, kivált napjainkban, midőn az embereket nagyon pubizgatja, forgatja, devalválgatja ez a békeidei közélet, feledni azokat a példaképül szolgáló férfiakat, kiknek erős jelleme harcban, vi­harban állotta ki a nagy tűzpróbát. Ily kiemelkedő példány-hazafiak voltak Csányi László, Vukovics Sebő, Ujházy László vagy a kevésbbé emlegetett katonák közt Aulich, ki magyarul se tudott, mégis életét áldozta Magyarországért. Megérdemelné mind a négy, hogy külön-külön jellemrajz éltesse folyvást emléküket, buzdítva a maradékot erős kitartásra, kötelességteljesítésre, elszántságra és áldozatkész­ségre. Kettő vérpadon halt meg közülök, kettő hosszú száműzetésben szenvedt. Menekülhetett volna Csá­nyi is, de biztatóinak azt mondta: »Maradok! Ezt a roncsolt életet nem tartom érdemesnek megmenteni, midőn hazámnak vége!« S úgy halt meg mint egy ó-görög, mint egy girondista. Vukovics fiatal, erős, magas növésű, fekete hajú, gyönyörű hangú, aranyszívű és acéljellemű férfi volt akkor. A nagy részben, bajban, hányatás­­ban sem kapott rozsdát sem a szíve, sem a jelleme. Bendüthetlen szilárdságát a legtisztább igazság­érzettel párosstá. Nem volt tősgyökeres magyar, de a legigazabb magyar. Hogy Fiuméban, szerb szü­lőktől született, csak serdülő éveiben tanulta meg a magyar nyelvet, az meglátszik emlékiratainak irályán is, az igekötők hibás használatán és mondatrendi fogyatékain, de a szerbek közt magyar hazafiságban csak Damjanics tábornok vetekedett vele. E hős ka­tona hazafisága messzebbre vetődött lángokban lobo­gott, míg Vukovics lelkében a parázstűz intenzivitá­­sával égett. E mellett a szabadságharc kitűnőségei közt egyetlenegy sem volt, ki folytonos nehéz szere­pének hű teljesítése közben, kevésbbé kívánt volna szerepelni, mint ő. Sem akkor, sem utóbb nem emle­gették úgy, a­mint érdemelte volna. Maga volt az oka, mert sohasem ütött zajt. Látszani nem kívánt, csak lenni akart ott, hová a kötelesség állította. Min­den tulajdonságával arra termett, a­mire Kossuth kiválasztotta: az igazságügy miniszteri székére. Fáj­dalom, sem ideje, sem békéje nem volt akkor, hogy e szakmában maradandó alkotásokkal örökítse nevét, de saját emlékiratai, melyek a szerénység erényével vannak írva, mutatják, hogy mi lehetett volna e szak élén, ha békés fejlődés idején évekig működhetik. Nem osztozott a kor lázában, csak nemes hevében s igazságos tudott lenni a legnehezebb körülmények közt is. Lehetetlen volt megrendíteni igazságérzetét, mégha a közvélemény és az általa oly hőn becsült kormányzó igyekeztek is attól eltéríteni. Följegyzései közt mutatja ezt két igen neveze­tes politikai per története. Egyik a Pázmándy Dénesé, ki már a forrada­lom előtt nevezetes, nagyeszű, szabadelvű követ volt, utóbb az első képviselőház híres elnöke, majd a ma­gyar kormány képviseleti küldöttje a frankfurti par­lamentben ; de ki a lázasó harcok kezdetén — nem bízva az ügy kimenetelében — félre állt s kömlődi jószágára vonult. Ott aztán a tél folyamán guerillák elfogták s bevitték Komáromba, hol a parancsnok: Guyon tábornok, — ki haragudott rá, — kurtán akart elbánni vele, de Puky Miklós kormánybiztos rátette a kezét s nemzetőrökkel Debrecenbe kisértette. Neje, a most fővárosunkban lakó úrnő, önkénytesen osztozott fogságában. Kossuth haragudott rá, mint mindama hirnevesb szabadelvűekre, kik nem jelentek meg Deb­recenben. Vukovics írja, hogy midőn az isaszegi csata után a kormányzó már távozóban volt s nejét Hat­vanban karon vezette le a lépcsőn, gróf Ráday Ge­deon, — ki az ő pesti követté választatásában is oly buzgó tényező volt, — barátilag üdvözölte, Kossuth pedig komoran utasitá el: »Miért nem voltál Debre­cenben? Majd számolni fogunk!« A gróf aztán el­ment Debrecenbe, s Kossuth — »megbánva szivély­­telen bánásmódját« — nyájasan fogadta s azonnal megbízást is adott neki. Pázmándy ellen ingerültebb volt s noha vádló nem volt ellene, »intentionális bun­yóddal« kívánta sújtani. Mivel Pázmándy már no­ *) » Vukovics Sebő emlékiratai, Magyarországon való bujdosása és száműzetésének idejéből.« Sajtó alá ren­dezte Bessenyei Ferenc orsz. képviselő. Az Athenaeum ki­adása. 1894. Ára 5 frt. A HALÁL BARÁTJA. (Fantasztikus történet.) Irta: Alarcon Péter Antal. (Vége.) (11) — Lehetetlen! Te bolonddá tesz engem! — kiáltott fel Gil Gil. — Én nem teszek bolonddá senkit — viszonzá a Halál. — Hallgass meg és megtudod, hogy mily so­kat fáradoztam a te érdekedben. Heléna és te a mon­dott napon haltatok meg. Heléna, hogy az an­gyalok lakába szálljon, ha majd a végítélet napja eljő, te pedig, hogy a pokol minden kínjaira légy kárhoztatva. Ő azért, mert ártatlan és tiszta volt; te, mert istenről megfeledkezve éltél és rut nagyra­­vágyástól engedted magad vezettetni ... Nos, a Végítélet holnap éjjel három órakor lesz Ró­mában ... — Oh Istenem! — Vége lesz a világnak! — kiáltott fel Gil Gil. — Már ideje volt — viszonta a rettentetetlen lény. — Végre én is megpihenhetek ... — Vége a világnak!... — hebegő Gil Gil kimondhatatlan rémülettel. — Ne törődj vele! Neked már úgy sincs vesz­teni valód. — Figyelj tovább. Látva, hogy a Vég­ítélet napja közeleg, én, ki téged, mint már első beszélgetésünkkor mondtam, mindig kedveltelek és Heléna, ki épp úgy szeretett az égben, mint a­hogy szeretett a földön, könyörögtünk az Örökkévalóhoz, hogy mentse meg lelkedet. — »Semmit sem te­hetek az öngyilkosért« — válaszolt a teremtő — »egy órára azonban rátok bízom szellemét; javítsátok meg, ha tudjátok«. — »Mentsd meg!« — szólt hozzám Heléna. — Én megígértem neki és leszálltam ide, hogy felkeressem sírodat, mely­ben hat század óta aludtál. Koporsód fejfája mellé ültem és az élettel álmodtattam veled. — Találkozásunkat, V. Fülöpnél tett látogatásodat, I. Lajos udvarában véghezvitt dolgaidat, Helénával való menyegződet, mindent a sírban álmodtál. — j±zt hitted, hogy egyetlen egy órában három napi életet éltél, pedig egy pillanat alatt hatszáz évi halál­­álmot álmodtál el! . .. — Oh!.. . nem, nem volt álom! — kiáltott fel Gil Gil. — Értem csodálkozásodat — viszonza a Halál. — Neked álmod igazságnak tetszik. Ez mu­tatja, hogy mi az élet! Az álom valóságnak, a valóság álomnak látszik. — Én és Heléna győz­tünk. A tudomány, megpróbáltatás és filozófia meg­tisztították szivedet, megnemesítették szellemedet, megmutatták a föld nagyságait a maguk csupasz undorító hiúságában, és a­mint tegnap előlem futva a világ elől futottál vala­ ma, midőn örök szerelmet kérsz, a halhatatlanságot kéred! — Meg vagy váltva! — De Heléna ... mormolá Gil Gil. — Istenről van szó!... Ne gondolj Helé­nára. Heléna nem létezik és valósággal nem léte­zett soha. Heléna a szépség, a halhatatlanság vissz­fénye volt. Ma midőn az igazság csillagzata utol­jára ragyogtatja sugarait, Heléna mindörökre , vele egyesül. Vele, kihez mindnyájatokat lépte vezet. — Álom volt! — kiáltott fel az ifjú ki­mondhatatlan aggodalommal. — És ilyen lesz a világ néhány óra múlva: az Örökkévaló egy álma. Ezt mondva, a Halál felkelt, felemelte fejét és az égre tekintett. — Már hajnalodik Edinában .. . mormolá. — Kezdődik az utolsó nap. — Isten veled, Gil... A sokai viszontlátásra! — Oh, ne haggy el! — kiáltá a szeren­csétlen. — Ne haggy el! — ezt mondod te a halálnak, a­ki elől tegnap még futottál! — Oh!. .. ne haggy magamra, egyedül ezen a vigasz nélküli tájon! Ez sír! .. . — Micsoda? — viszonzá a sötét istenség gúnyosan. — Hát oly rossz dolgod volt benne hatszáz éven át? — Hogyan ? Hát itt éltem én ? — El­el! — Nevezd, a­hogy tetszik. Ezen az egész időn át aludtál benne. — Ez hát az én temetőm? — Igen, barátom ... és alig tűnök el én, majd meggyőződöl róla. Majd csak akkor érzed igazán, hogy mily hideg van e lakban! — Oh!... rögtön végem lesz! — kiáltott fel Gil Gil. — Hisz az északi sarkon vagyok.

Next