Fővárosi Lapok 1894. június (150-179. szám)

1894-06-01 / 150. szám

pörökkel csak csinyján bánhatnak el, hisz így is erőszakos­kodással vádolják őket. A Ház helyesléssel vette tudomásul a válaszokat. GYERMEKEK. — Orosz elbeszélés. — Irta: Csechov Antal. A papa, a mama, A ággyá néni nincsennek ott­hon. Keresztelőre mentek ahhoz a vén katonatiszthez, aki mindig azon a kis szürke lovon lovagol. Az ebéd­lőben, a nagy asztal körül ülnek Grisa, Annya, Alyosa, Szonnya és Andrej — a szakácsné fia — reájuk várakozva, s hogy a hosszú várás unalmát elüssék, lottóznak. Őszintén megvallva itt volna már az ideje, hogy feküdni menjenek, de hogyan lehetne elaludni előbb, míg a mamától meg nem kérdezték, hogy a kis megkeresztelt csecsemőnek mi a neve, s hogy volt-e jó vacsora. Az asztalon, melyre vörös fényt vet, a függő lámpa, rendetlen összevisszaságban feküsznek egy­más mellett számok, dióhéjak, papírszeletkék és üvegdarabok. Minden játszó előtt két játéktábla és egy rakás üvegcserép van, hogy a számokat, melyeket a zsacskóból kihúztak betakarhassa. Az asztal közepén áll egy csészealjában öt da­rab kopek; egy alma, melyből egy darabot az egyik gyermek már kiharapott; egy olló, s egy tányér az üres dióhéj számára. A gyermekek pénzben játsza­nak. A betét egy kopek. A feltétel, hogy aki csal, annak nem szabad tovább játszani. A játszókon kí­­vül nincs senki a szobában. Agafja Ivannovna, a dajka, lenn ül a konyhában s tanítja szabni a szakács­nőt, és Vaszja, a legidősbb a testvérek közül, aki már a harmadik gymnáziumba jár, benn van a vendégszo­bában, a nagy divánon fekszik és unatkozik. Hazardul megy a játék. Ez leginkább Grisa arcáról olvasható le. Ez egy kis kilenc éves fiúcska, rövidre nyitott hajjal, pufók arccal és vastag néger­­ ajkakkal. Már az elő­készítő osztályba jár, s azért nagy a tekintéte a gyermekek előtt, s mert ő a legidősebb, mindany­­nyian a legokosabbnak tartják. Csakis a pénzért ját­szik. Ha nem volnának a kopekek a tálban, már rég ágyban volna és aludnék. Ideges nyugtalansággal és komorsággal nézi hol egyik, hol másik játszótársa kártyáit, sötét barna szemeivel. A félelem, hogy nem fog nyerni, az irigység és mindenféle pénzügyi kom­bináció, a­melylyel tele van kopaszra nyitott feje, nem hagynak neki nyugtot, s nem engedik, hogy odafi­gyeljen a játékra. Mintha parázson ülne. Ha nyer, görcsös kapkodással, lázas sietéssel nyúl a pénz után s gyorsan zsebre vágja. Annya, a nővére, egy kis nyolc éves hamiskás álla, okos, ragyogó szemű leányka,s az is fél, hogy esetleg más talál nyerni. Egyszer kipirul az arca, hogy majd kicsatan, aztán meg hirtelen elsápad, s meredő szemekkel nézi a kártyákat. A kopekek őt nem érdeklik. A nyerés a játékban ő nála ambíció. A második leányka, a kis hat éves Szonnya fürtös fejecskéjével s olyan arcszínnel, aminőt csak nagyon egészséges gyermekeknél, drága bábuknál és a bonbonnierekre festeni szokott gyermek-arcké­peken lehet látni, csak azért játszik, mert szereti a lottót. Az arca sugárzik az örömtől. Akárki nyer, ő mindig nevet és tapsol apró kezeivel. Alyosa egy kövér tömzsi fickó, liheg és szuszog játék közben és félre nem nézne a kártyákról. Nem ismeri sem a pénz után való vágyat sem az ambíciót. Ha nem kergetik el az asztaltól és nem küldik aludni,­­ akkor ő már meg van a sorsával elégedve. Látszó­lag a megtestesült közöny, de alapjában véve nagy hamis. Odaült ugyan az asztalhoz, de nem annyira a játék kedvéért, mint azokért a civódásokért, amelyek játék közben elő szoktak fordulni, sőt el­kerülhetetlenek. A legnagyobb gyönyörűséget szerzi neki az, ha egyik üti, vagy szidja a másikat. Már régóta kellene neki valahova menni, de nem mozdul el egy pillanatra sem az asztal mellől, attól való fé­lelmében, hogy majd távollétében elveszik az üveg­cserepeit és a képekjeit. Miután csak az egyeseket és azokat a számokat ismeri, amelyek nullával vég­ződnek, azért Annya fedi be helyette a számokat. Az ötödik a játszók közt Andrej, a szakácsné fia, egy barna beteges kinézésű fiúcska, kartoningben s réz kereszttel a mellén, mozdulatlanul, és e mel­lett ábrándos, révedező tekintettel áll az asztal mellett. Másoknak nyeréséhez és sikereihez nincs köze, azok őt egy hajszálnyit sem érintik, mert egészen elme­rült a játék aritmetikájába s annak egyszerű filo­zófiájába , hogy mennyi végtelen sok szám van ezen a világon, s honnan van az, hogy ezek össze nem keve­­rednek és össze nem zavarodnak. Szonnya és Alyosa kivételével mindannyian han­gosan utána mondják a számokat. Miután a számok oly egyhangúak, azért lassan mint az egyes számok náluk külön nevet kaptak, s közöttük már egészen közkeletű lett, hogy a hetest tűzpiszkálónak, tizen­egyest pálcikának, a hetvenhetest Szemjon Szem­­jonicsnak, s a kilencvenest nagyapónak hívták. A játék már folyt javában. — Harminckettő! — kiáltja Grisa, a sárgás kö­vet kihúzva édesatyja sapkájából. — Tizenkét csip­­tető !— Huszonnyolc malac! Annja észreveszi, hogy Andrej nem tette meg a huszonnyolcat, mert szórakozottságában nem figyelt oda. Máskor figyelmeztette volna rá, most azonban, hogy a csészealjában levő öt kopek az ő becsvágyát is felkeltette, ez is az ő malmára hajtja a vizet, s örül és nem szól. — Huszonhárom! — kiáltja Grisa. Szemjon Szemjonics! — Kilenc! — Púpos! — Ni egy vacsoraleső pille, kiáltá Szonnya s rámutat arra a lepkére, amely a lámpa fényes üvege körül repdesett. — Ne üsd agyon — kiáltotta sápadtan s re­megő hangon Alyosa, — tudja a jó isten, talán gyer­mekei vannak! — Szonnya kiséri szemeivel a lepkét, a gyer­mekeire gondol, milyen helyes kis lepkék lehet­nek azok! — Negyvenhárom! Egy ! — szól Grisa, kit nem enged nyugodni a gondolat, hogy Annyának már két quaternója van. — Hat! — Telt lap! Az én kártyám megtellett, — si­­vita örömmel Szonnya, kacéran elfordítja szemeit és aztán torka szakadtából el kezdett nevetni. A többi játszót pedig majd hogy könnyekre nem fakasztotta Szonnya szerencséje. — Hadd lássuk! — mondja Grisa, szemeit mereven Szonnyára szegezvén, — abban a meggyő­ződésben, hogy mint legidősebbet és legokosabbat, őt illeti meg a felügyelet joga. Amit ő akar, azt teszi mindenki, s úgy táncolnak, ahogy ő fütyül. Szonnya kártyáit sokáig és alaposan megvizsgálják, s a ját­szók végtelen fájdalmára kitűnik, hogy nem csalt. Új játszmába fognak. — Hanem, hogy tegnap mit láttam! — mondta Annya, mintegy magában dörmögve. Filippics Fülöp felnyitotta a szempilláit s olyan vérvörös szemei vol­tak, hogy a hátam borsódzott, mert azt hittem, az ördög. — Én is láttam! — mondja Grisa. — Nyolc! És a mi osztályunkba jár egy gyerek, aki a füleit mozgatni tudja. — Huszonkilenc! Andrej felpillant a kártyáiból, ránéz Grisára, egy pillanatig gondolkozik s aztán vontatott hangon azt mondja: — Én is tudom mozgatni a füleimet. — Hadd lássuk! — Andrej forgatja a szemeit, rángatja az ajkait, összehúzza meg ismét kinyújtja az újait és azt hiszi, hogy a fülei is mozognak. A gyermekek mindannyian nevetnek. — Hossz ember az a Filippics Fülöp — só­­hajtá Szonnya. — Tegnap bejött a gyermekszobába s én ott álltam egy ingben, ez borzasztó. — Nyertem ! — kiáltja hirtelen Grisa, és a pénz után kap. — Én megnyertem a játékot. Nézzétek meg, ha nem hiszitek! A szakácsné fia elsápad. — Akkor többet nem játszhatom — mondá fél­­halkan. — Miért ? — Mert . . . mert nincs több pénzem. — Pénz nélkül csakugyan nem játszhatol, — mondja kipirult arccal Grisa. Andrej pedig mégegyszer belenyúl a zsebeibe, kotoráz bennök, hanem nem talál mást, mint kenyer­hetőleg elvegye, édes­anyja kicsinyességére és korlá­tolt felfogására hárítván a kárhoztató ítéletet. Ámde nagy örömére azt tapasztalta, hogy fölösleges volt a csűrés-csavarás. A tanácsosné hamarosan megértette, miről van szó és — bár először harago­san elpirult és párszor az ajkába harapott — a leg­nagyobb előzékenységgel segítette ki Jóskát a hínárból. Elismerte, hogy Udvardynénak teljesen igaza van, hogy az ő kívánságuk tapintatlan, sőt valósággal illetlen volt. Szerencsétlennek érzi ma­gát, hogy ilyen hibát követett el. De hát, voltakép nem is emlékszik már, hogyan is volt az tegnap ? Valóban elfogadta-e a Jóska indítványát, hogy az az anyját bemutatja? Mintha ezt a kérdést csak futólag érintették volna. — Persze most már Jóska is így emlékezett, valóban csak ő hirtelenkedte el a dolgot. Különben biztosíthatja a hölgyeket, hogy nem is úgy adta elő a dolgot, mintha más kívánná a látoga­tást , csak ő maga. — Annál jobb, vélekedett a ta­nácsosné, de ha máskép állana is a dolog, ő a legna­gyobb készséggel iparkodnék jóvá tenni a hibát. Most tizenegy óra. Fél óra alatt készen lesznek, akkorra a kocsis befoghat. — Jelentse be édes­anyjának, Jóska, hogy még délelőtt meglátogatjuk. — fejezé be kedves m­o­­solylyal a vitát a tanácsosné. — Ugy­e, Sarolta ? — kérdé a leányától, ki az ablakmélyedésben ült a hímző keret előtt, egyetlen szóval sem avatkozva a beszédbe. — A­mint kívánja, mama­— volt a közö­nyös válasz. Jóska boldogan kezet csókolt a tanácsosáé­nak és sietve távozott, hogy az örömhírt megvigye anyjának. Mikor az ajtó bezárult mögötte, Sarolta a hím­zést odalökte az előtte álló asztalra, bal karját az ablakpárkányra támasztotta, állát öklére szorította és az elkeseredés kényeivel a szemében nézett ki az ablakon. Most már a tanácsosné sem mosolygott. — Persze, megint helytelenül tettem! — mondá roszkedvűen, haragos tekintetet vetve leányára. Hiába várt megjegyzést Saroltától. — Feleletet pedig én oly kevéssé kapok, mint máskor. — Nem mondtam, hogy helytelenül járt el, — szólalt meg végre a leány,fölindulásban remegő hangon. — Épp az a rettenetes, hogy nem mondod, mert, hogy gondolod, azt látom! —fakadt ki szenve­délyesen az anya. — De folyvást így teszesz egy idő óta. Nem ismerek reád. Azelőtt mindenben a te akaratodnak kellett meglenni, most meg, épen ebben az életedre nézve legfontosabb ügyben, teljesen tét­lenül viseled magadat. Magad nem cselekszel, a­mit én teszek, azt nem ellenzed, de abban nem is segí­tesz ! Mit gondolsz voltaképen ? — A­mit a mama. Teljesen egy nézeten va­gyunk. Annyira gondoskodott mama mindenről, hogy nekem tennivalóm épenséggel nem maradt. — fe­lelt Sarolta keserűen. — Ha nem tetszett, a­mit tettem, miért nem ellenezted? Hányszor kényszerítettél makacs ellen­­­állásoddal, hogy legdrágább terveimről lemondjak! Most meg úgy viseled magad, mint az áldozati bá­rány. És miért ? — Vegye, mama, hogy azért, mert magam is kívántam ezt az eljegyzést. Miért is ne kívántam volna? Ideje, hogy férjhez menjek. Udvardy elég jó férjnek ígérkezik, mamának meg, a­mint sejtem, ez a terve drágább valamennyi eddiginél. A tanácsosné csaknem sírva fakadt. — Sarolta, te valóban kegyetlen tudsz lenni! Hogy érző izom helyett jégcsapot viselsz a szív he­lyén, azt már régen tudom, de hogy szülőanyáddal ily kíméletlenül bánhass, azt mégse hittem volna. De, ha már ennyire jutottunk, megmondom nyíltan: igenis, úgy van, a­mint gondolod! Udvardy­tól várom, hogy a tönkremenéstől megóvjon. A birtok bérleteit meg­újítottam és az eredmény az, hogy ezután egy har­maddal kevesebb fog befolyni, mint eddig befolyt. Az adósságok kamatait ezután nem fedezi a haszonbér. A birtokot ma­holnap árverezni fogják és, a­mint ma állanak a viszonyok, abból a hitelezők se kap­nak teljes kielégítést. Nem marad más, csak a nyug­dijam, meg ez a ház, melylyel az az alávaló Tauber megcsalt. Ezt is ma­holnap kénytelen leszek eladni. Ilyen körülmények közt, természetes, hogy kapóra jött Udvardy, a­ki beléd bolondult és a kinek az ud­varlását legalább vissza nem utasítottad, mint a többi fiatal emberét. Mit vétettem azzal, hogy az eljegyzésteket elősegítettem ? Sarolta szomorúan bólintott a fejével. — Sejtettem, hogy bajban vagyunk, mama! Nem is vétettél semmit, arra törekedtél, a­mit ma­gam is kívántam. — Tudom, hogy kívánod, de nem szívből, Sa­rolta. És ez az, a­mi végtelenül aggaszt. Te Udvardy iránt teljesen közönyös vagy. Hogy a jó parthiet hajhászd, mint ez a te édes anyád, arra nagy a büsz­keséged. Mi hajt hát erre a komédiára ? — Nem va­gyok vak, — folytatá a tanácsosné nagyobb nyomaték­kal, — jól látom, hogy valamit rejtegetsz előttem. Van valami az életedben, a­miről nem tudok. Mi az, leányom ? • Sarolta tagadólag rázta fejét. (Folyt. köv.) * — 1291 —

Next