Fővárosi Lapok 1894. július (180-210. szám)
1894-07-01 / 180. szám
edett a télen a köszvénytől. Addig is ezerszer tiszteli és öleli szerető vén barátja — Boldizsár. És e barátságos levél után harmad napra hajnalban a Boldizsárné asszony hangja riaszt fel álmomból. Ott veszekedett az ablakom alatt a fiákeres kocsissal, ki véleménye szerint méreg drágáért literálta be az indóháztól. Úgy jött fel minden előleges értesítés nélkül, hogy »annál kedvesebben lepjen meg bennünket.« Ámbár álmos voltam, mivel egy távozó vendégemet pont éjfélkor kisértem ki az indóházhoz , mégis valahogy felszedelőzködtem s kimentem elébe. Mire a feleségem Boldizsárné asszonynyal a benyiló ajtóban összetalálkozott, akkorra én már roskadásig el voltam halmozva csókokkal, melyeket a jó aszszony részint az »öregétől« hozott, részint pedig a sajátjából adott. Azután a feleségemnek verte ki csókjaival az álmot szeméből. Olyan boldogok voltunk, hogy szinte kicsordult a könnyem! A délelőttöt az öt év alatt összegyűlt családi eseményekkel töltöttük el igen kedélyesen. Ebédig Boldizsár bácsinak minden tuskával, csikójával, malacával intim ismerős voltam már, sőt a néni szárnyas majorságainak is ismertem minden jó és rossz tulajdonságát. Képzelhetni, hogy nem adtam volna sokért! Ebéd után Boldizsárné asszony ezeket mondotta: — Az öcsém uram látszik, hogy igen sokat ül benn a szobában. Pedig az árt az egészségnek. Tudom Boldizsárról. Ő is a lelkem, mindig gyomorbajos, mikor a tél a szobába szorítja. — Szegény Boldizsár bácsi! — No de sebaj! Majd kigyógyítom én az öcsém urat is. Elviszem én, ne féljen, minden nap sétálni, amíg csak itt leszek. Délután például sétáljunk el és nézzük meg a Feszty féle panorámát; az orpheumba holnap is eljutunk, ha visszajöttünk a Margitszigetről. , Ámbár a holnapi programm ijesztő feketén vetette előre árnyékát, mégis jó arcot vágtam a dologhoz s útra kerekedtünk a panoráma felé. Boldizsárné asszony a kapuban megfogta a karom s megkért, hogy a viklerjét vegyem a másik karomra. Úgy sétáltunk ki a Városliget felé. Még az idegen embereknek is gyönyörűségök telt a mi kirándulásunkba , annyi bizonyos, hogy mind mosolyogva mentek el mellettünk. Alig mentünk így egy fertály órányit, az én úti társam azzal hozakodott elé, hogy fiatal korában erősen szerette a gyalog sétákat, de most hamar fárad. Dicsérte a városi életet, hol már csak a fiáker is rengeteg kényelem. Mire én nyomban megjegyeztem, hogy ki nem állhattam soha a fiákért melybe annyi mindenféle ember beülhet pénzéért. S elbeszéltem egy pár ismerősöm szomorú esetét, kik ragályos betegségeket hurcoltak haza a fiákerkocsikból. Ebbe aztán ő is belenyugodt. Nagy nehezen kiverekedtünk a panorámához, hogy jegyet váltottam — kissé elkésve ugyan — megjegyezte: — Ugyan minek veri magát még értem is költségbe ? S úgy tett, mintha a tárcáját keresné. Azzal felindultunk a kanyargó lépcsőkön s pár pillanat múlva a magyarok bejövetele feltárult előttünk. Boldizsárné asszony hirtelen megállott, összecsapta a kezét és felkiáltott a csodálkozástól, a mivel az idegen közönség figyelmét szerencsésen tüstént felénk fordította. Aztán ismét barátságosan megfogta a karom s oda cipelt a néző terrász könyöklője mellé. Előttünk füstölgött az áldozati máglya, mely körül szép leányzók körtáncot lejtenek. — Jézusom! Micsoda szép alkotmány! Az ember nem akar hinni a szemének! Ohbel szép dolog, a kinek az isten olyan elhivatást adott, hogy ilyeneket csinál! Némi röstellkedéssel iparkodtam elvágni a beszéde fonalát. Halkan magyarázni kezdettem a képet. Figyelmeztettem a fehér lóra, rámutattam a szembe álló hatalmas táltosra, ki kivont karddal várja az áldozatra szánt közelgő állatot. Az én vendégem a táltost nem állta meg szó nélkül. — Ugye bár, öcsém úr, az Kinizsi? Egy ott ólálkodó bakfis leány közvetlen mellettünk hangosan elkacagta magát. — Dehogy Kinizsi! — magyaráztam szégyenkezve — Kinizsi sokkal későbben élt. — Tudom, lelkem, tudom. De éppen olyan forma, láttam egy másik panorámában. A jó asszonynyal nem akartam a históriába részletesebben belebocsátkozni s gondoltam: célszerűbb lesz tovább valamely más részlettel kötni le figyelmét Szorítani kezdettem a könyökömmel sürgősen előre, mintha engemet tulfelől viszont mások szorítnának. Ezt is vesztemre tettem! Amint ugyanis az üszkökben heverő kunyhók és az összerongált kőfalak a szemébe ötlenek, hangosan sopánkodni kezdett: — Oh, milyen éktelen pusztulás! Mintha csak negyvennyolcat látnám! Nézze, lelkem öcsém ar, hogy összetörték azokat a kemény falakat a bombák! Valami haszontalan tanuló deákok egész szemtelenül neki fogtak és tartózkodás nélkül mulatni kezdenek a mi rovásunkra: — Halljátok ? A honfoglaló magyarok bombáztak ! Nagyszerű ? És vége-hossza nem volt a vihogásnak. Szerényen hátra húzódtam s tüntetőleg másfelé, hogy még látszata se legyen a Boldizsárné asszonynyal való ismeretségemnek. Hanem Boldizsárné asszony csupa szeretetből velem is közölte folyvást, ha valamire való gondolatra támadt. A magyarok hatalmas rohamát egy pár pillanatig szótalanul nézte. De a mint meglátta azt a tagba szakadt szláv parasztot, a ki rengeteg dorongjával csapásra készen támad egy száguldó magyarra, nyomban felém fordult s a felöltőm csücskénél fogva magához ráncigált. — Nézze csak, öcsém ur kincsem, azt a nagy parasztot, a ki a botjával úgy neki házalkodott annak a lovasnak! Akuráté a mi Sándor béresünket látom magam előtt. Tudja, azt a Sándort, a ki akkor szolgált nálunk, mikor az öcsém urat tisztelhettük. Emlékszik rá ? Képzelje, az is, a szerencsétlen feje agyonütött a táncban egy legényt! Összevesztek valami miatt s úgy megütötte egy kalongtakaróval, az akasztófára való, hogy a szegény fiú abban a minutában meghalt, mint a murok. Most vitték el Sándort a tömlöcbe. Lehetetlen, hogy ne emlékeznék. Annak a derék, szép menyecskének volt a bátyja, akit a férje úgy féltett volt az öcsém úrtól. Lehetetlen, hogy ne jusson eszébe. Azt hittem, a föld alá sülyedek! Az emberek többé nem ügyeltek a panorámaképre, hanem java részben mind oda verődtek. Mindenki ott akarta látni a képet, ahol mi állottunk. Egy pár nőismerősöm pláne hamiskásan fenyegetett a mulató tömeg háta mögül. Most vettem észre őket. Nem tudtam, mitévő legyek ezzel az asszonynyal ? Szerettem volna az egész panorámát felgyújtani ! Utoljára sem tehettem egyebet, mint hogy gyöngéd figyelemmel ismét csak tovább tuszkoltam, mint előbb cselekedtem. — No, ott van a dombon Árpád s körülötte mind a vezérei. Nézzük meg azt. Na még csak ez kellett! Boldizsárné asszony a vezérek előtt elkezdett görcsösen zokogni s a vállamra átért. — Teremtő isten ! Mi baj ? Úgy sirt, hogy a szavát alig lehetett érteni. — Oh az a sárga lovas vitéz! Oh az a sárga lovas vitéz! Szakasztott olyan, mintha csak a szegény megboldogult első férjem állana előttem! Most is fáj a lelkem, ha reá gondolok! Hiszen, nem mondom, Boldizsár is eléggé megbecsül; tizennyolc év leforgása alatt soha meg nem sértett. De hát mégis csak az elsővel éltem a legszebb ifjúságomat! Hogyne esnék rosszul, ha a képét látom! A közönség, mely eddig is kitüntető figyelemben részesített, most már tökéletesen a mienk volt egészen. Minden szem rajtam és Boldizsárné asszonyon mulatott. Le voltam forrázva a szó teljes értelmében! Megragadtam a vendégem karját és határozottan a lejáró lépcsőnek vettem az utamat. Boldizsárné asszony, elkeseredése dacára is, hajlandó lett volna a kép következő részét is megpillanat alatt az érzések tengerének s a gondolatoknak megfoghatatlan sokasága merült fel bennem megrémítő tisztasággal: »És ha igaz lett volna — kérdé a hang: — ha igaz lett volna?« Júliát folytonos remegés rázta keblemen, arcát elfödte kezeivel és jól tudtam, hogy szegny testének minden nagy szenvedése dacára is csak ama ténynek lehetőségére gondol, melyet én gyanítottam, csak az én örült rémületemre. Egy kérdés tolált ajkamra : »Soha sem kisértett ez a gondolat?« Aztán egy másik: »Képes volnál engedni a kísértésnek ?« Egyiket sem mondtam ki s mégis úgy tetszett, hogy megértette. Ettőlfogva mind aketten a halál e gondolatának uralma alatt állatunk. Egyszerre zokogásban tört ki és könnyei láttára az én könnyeim is megeredtek. Égető könynyeink egymásba folytak, melyek mégis mitsem használtak arra, hogy végzetünket megmásítsák. Fizikai szenvedései folyton fokozódtak és csak nagy nehezen birtuk anyámmal együtt rávenni, hogy az állapota által kívánt orvosi műtétnek alávesse magát. A műtét után harminc vagy negyven napig tökéletes nyugalomra van szüksége és nagy elővigyázatra, hogy magához térjen ismét. A szegény betegnek végtelenül izgékonyak és gyöngék voltak már idegei. A hosszú, unalmas előkészületek kimentették és elcsigázták annyira, hogy nem egyszer ki akarta magát vetni ágyából, fellázadni e durva büntetés ellen, mely annyira sértette, úgy megalázta . . . Mikor az operáció után beléptem szobájába, még mindig érzéketlen volt, néma, mit sem tudva arról, mi körülre történik, hasonló egy halotthoz Anyám igen sápadt volt, egészen megrémült. De úgy látszott, hogy a műtét sikerült, az orvosok elégedetteknek tűntek fel előttem. A levegő a jodolóim szagától volt telítve, az egyik szegletben az apáca, egy angol nő, töltögetett jéggel egy zacskót, segéde egy kötőszalagot göngyölgetett össze. A dolgok lassan kint rendben kezdettek folyni ismét. A beteg még sokáig zsibbatagságba merülten maradt, könnyű láz kezdett mutatkozni. Éjjel gyomorgörcsök lepték meg és csillapíthatlan hányási ingerek; a laudanum nem csillapított semmit. Magamon kívül voltam, szívszaggató fájdalmainak látása azt a félelmet kezdte belém oltani, hogy meg fog halni. Nem tudom már, mit mondtam, mit tettem. Vele együtt haldokoltam. A következő nap a beteg állapota jobbra fordult , aztán napról-napra javult. Ereje lassan visszatért. Egy este kimenve, a lépcsőnél Marit és Natáliát találtam, kik nevelőnőjükkel jöttek haza. Mint rendesen a csókok egész záporával estek rám és Maria nagyobb, pár levelet adott át, melyeket a kapusnál talált. Köztük egyszerre felismertem a Raffo Terézét és hirtelen különös türelmetlenséggel szabadítottam ki magamat a csókok közül Mihelyt az utcán voltam, megálltam, hogy elolvashassam azt. Rövid, de szenvedélyes levél volt, különösen mélyreható frázisok néhányával, melyeket Teréz mindig tudott találni, hogy felizgasson.Tudatta velem hogy e hó 20 és 28-ika közt visszatér Flórencbe és azt mondta, hogy szeretne velem találkozni ott, mint már előbb. A találkozásra nézve közelebbi részleteket fog majd velem közölni. Egy pillanat alatt úgy elváltak illúzióim csalóka képei gondolataimtól, mint a fa virágai, midőn heves szél kerekedik. És miként a lehullott virágok mindenkorra elvesztek a fára nézve, úgy vesztek el e képek is rám nézve: egész idegenek lettek lényemtől. Hiába erőlködtem, hiába akartam összeszedni magamat, nem sikerült. Céltalanul bolyongtam az utcákon át, bementem egy cukrászboltba egy könyvkereskedésbe , gépiesen vettem meg a bonbonokat és a könyveket. Az alkony leszállt, a gázlángok kigyuladtak, a járdák telve néppel, köszöntésemre két-három nő felelt kocsijából, majd barátaim egyike haladt el mellettem gyors léptekkel, karján vezetve kedvesét, ki rózsacsokrot tartott kezében, nevettek és beszélgettek A nagyvilági élet gonosz lehelete csapott meg és járt át, meg át, felkelte kíváncsiságomat, vágyamat.Vérem hirtelen felzúdult. Különösen tiszta, világos képek jelentek meg villámként előttem. A távollevő megragadott levelének kifejezései által és minden vágyam feléje vont eszeveszetten. De amint az első roham lecsillapult, míg felfelé mentem ismét házunk lépcsőin, megértettem egész jelentőségét annak, mi velem történt, amit tettem ; megértettem, hogy pár órával előbb ismét szorosabbra fűztem a köteléket, mely bennünket összekötött, halgatólagos, de ünnepélyes ígéretet tettem egy még gyönge és beteg teremtésnek. Ha csak becstelen nem akartam lenni, nem szeghettem meg azt. És már megbánni kezdtem, hogy miért engedtem oly hamar e csalóka ellágyulásnak, miért időztem annyit ez érzelgős sóvárgásnál. És e naptól kezdve minden tettemet, szavaimat annak a kereskedőnek hideg ravaszságával vizsgáltam, aki valami ürügygyel ki akarja magát vonni a szerződés alól, melyet megkötött. Mit tegyek ? mire határozzam el magamat ? mily magatartást tanúsítsak ? Raffo Teréz levele mintha erősen megégette volna a kezeimet. Mikor beléptem Julia szobájába, az első pillantásra észre vettem, hogy várt rám. Nyugodtnak látszott, ragyogtak szemei, sápadtsága is valamivel élénkebb, életteljesebb volt. (Folyt. köv.)* 1543