Fővárosi Lapok 1894. augusztus (211-240. szám)
1894-08-01 / 211. szám
kapok, Rózát kifizetem nyolc napra s beírom a könyvébe, hogy: »hú, szorgalmas s különösen nagy úri házhoz szakácsnénak igen ajánlhatom.« Mért ne segítsem elő egy különben becsületes, de buta leánynak a szerencséjét ? Hátha nagy úri házaknál úgy szeretik a pörköltet, hogy elébb a krumpli s utána a hús ? Hétre jár az óra, midőn e sorokat irom, édes Júliám. Mindjárt itt lesznek a gyerekek, a vacsora készül, megvacsorázom én is velek, s amint lefeküdtek, megyek, amint fentebb jelzem, az Orfeumba. A hordár ép most hozta meg a jegyet. Az új szürke ruhám kikészítve. Te akartad Julia, jól van, hát megyek. Csak abban nem vagyok bizonyos, hogy vájjon a szívednek mégis nem fáj-e, ha engedelmeddel élek ? Hisz magam sem tagadom, a gyermekekkel való vesződés után rám fér egy kevés szórakozás, de viszont meggondolom: te több, mint tíz éve kínlódol a gyerekekkel, Julia, s még sohasem voltál az Orfeumban?! / r Am te mondod erre, az más. Én nő vagyok, te férfi vagy, Bercikém. Ez igaz, Júliám. Én hát megyek. Mulass jól, Júliám, én is mulatok. Ezerszer csókol a sirig hű Bercikéd.* NB. Abból amit fentebb irék, semmi sem lesz, Julia. Bikkfalviné ismét hazaszállította a gyerekeket a ligetből s kérdezte, hogy nem megyek- e ma este a kioszkba. Ott adott találkát a férjével. de kitelik Pistától, hogy nem jő el. Természetesen, azt mondtam, hogy én is épen a kioszkba készültem. Ugye nem tehettem másként? Ezerszer csókol Berci. A mama kis leánya. Irta: Wessely Manó. A lankasztó kánikulai levegő lomhán feküdte meg a délutáni csöndben pihenő utcákat. A jámbor családapák kigombolt mellénynyel támolyogtak a sarki kávéházba, hogy egy forró feketével, egy kis kaláberrel lehűtsék magukat a pipafüstös, fülledt helyiségben. A kerek törzsasztalnál, mely a körülre nyüzsgő kibicrajjal óriási méhkaptárhoz hasonlít, egyszerre nagy zenebena támad. Rainer Áron, a gazdag kelmekereskedő, megsokallván a rossz kártyajárást, az elveszített kontrákat, kibicek kotyogását, a parthi közepén lecsapta kártyáit, fogta pénzét, pipáját s káromkodást mormogva kifelé tolakodott. — Hohó, brátye! Micsoda eljárás ez ? — kiáltja utána a kövér állatorvos. Rainer Áron visszafordítja halvány, epés arcát, melyen végiggyöngyözik a csillogó verejték és rekedten visszakiált: — Akarjátok tudni ? . . . Kszindlik vagytok ! . . . Az üvegajtó csörömpölve csapódott be utána. Az inas ijedten ejtette ki kezéből az öntöző tölcsért, a segédek, kik fejük alá tett puha kelmékkel édes ebéd utáni álmukat aludták, ész nélkül perdültek le a pultról, mikor forgószélként, lármásan berohant a rettegett főnök. — Ahá, így vagyunk ?! Szégyen, gyalázat! Úgy éljek, nem rosszul adják, pfuj! Elzsebelik a kövér fizetést, megeszik a drága kosztot és alusznak mint a baron Rotschild ! Pfuj, kszindlik ! . . . A kopasz Löwinger, ki már 14 éve segédeskedik nála, dühös szikrákat szór főnöke felé bozontos szemöldei alól, összeszorítja sovány ökleit, aztán . . . mit tehet egyebet, nagyot nyújtózkodik és ásít egy még nagyobbat. Rainer Áron akkor már az üzlet mellett benyíló szobában van. Szúrós, szürke szemeivel dühösen méregeti az ablak mellett kötögető beteges asszonyt, ki fél felemelni rája, lesütött kék szemeit. — Úgy éljek, jó, hogy még legalább te nem alszol, mormogja a férj s csibukját a sarokba dobva, odalép az ablakhoz s felhúzza a függönyt. A félhomályos, hűvös szobába bántan hatol be az éles, forró délutáni napsugár. Az elült légysereg zümmögve két szárnyra, a porszemek szemkápráztató csillogással lebegnek a tikkasztó fényáradatban. — Ereszd le, Áron, kérlek, sokkal kellemesebb amúgy, — mondá félénken az asszony. — Kellemes, hehe, kellemes! Mondom neked asszony, úgy éljek, te sem tudtál mást egész életedben, mint kellemesen lustálkodni, -—- mormogta megvetőleg Rainer Áron, mialatt a függöny zsinórját a szegre csavarta. Az asszony nem felelt. Zsebkendőjével megtorló halvány, beesett halántékát, izzadó nyakát s csoszogó léptekkel a bolt felé indult. — Maradj — förmedt rá férje — lábatlankodni akarsz ? Nem látod, hogy a gyerek söpör, de ? Persze, te sem tudsz mást, mint beverni és lábatlankodni. — Nem tudtam, hogy söpör, — suttogta az asszony. Finom orrcimpái remegtek, halvány, keskeny ajkait összeszokta, hogy visszatartsa sírását. — Bár, . . . adná a jó Isten, . . . hogy . . . hogy ne kellene heverni, ... és . . . — Hallgass! Úgy éljek, nem rossz, már megint pityereg. Adná a jó Isten ? —• Nem rossz ! Hát mondja a jó Isten, hogy egy kis fejfájás, egy kis gyomorfájás miatt mindjárt ágyba kell feküdni ? Mindjárt doktort kell hivatni ? Mindjárt patikára kell költeni ? Mindjárt nyögni, mindjárt jajgatni kell ? He ? Nem rossz, so soll, ich leben, nem rossz ! Mondom neked asszony — kiabálta mind rikácsolóbb hangon — mondom neked, te egy kényes teremtés vagy, egy rossz háziasszony, egy lustálkodó, egy pityergő semmi, egy nulla, vagy még annál is kevesebb . . . Az egyre szélesbedő fényár betöltötte immár az egész kis szobát s forróvá tette a levegőt. Szegény halvány asszony érezte, mint hatolnak a rikácsoló hangok izzó tőrként agyvelejébe, érezte, hogy egy tüzes, nehéz kéz iszonyúan megforgatja a tőröket, érze, hogy egy másik hideg kéz végigsimitja hátgerincét és keményen megszorítja dobogó szivét, leejtette kötését, s hang nélkül omlott végig a padlón. Rainer Áron felemelte az eldőlt széket s kinyitván az ablakot, bekiáltotta a kútnál sürgő öreg Zsuzsi cselédet. — Hé Zsuzsi, elájult az asszony! — Jesszus Máriám ! Szentséges atyám ne hagyj el! Már megint agyonkínozta, — sikoltotta Zsuzsi egy vizes vödörrel végigfutván az egész lakáson. A kopasz Löwinger halványan rohant be a kis benyílóba s letérdepelvén az ájult asszony mellé, elkezdte mosdatni. — Jesszusom, Máriám, ne hagyj el bennünket! — mormogá a pityergő Zsuzsi — milyen ember, milyen ember! Szegény, áldott, jó ... — Kitakarodik innen maga ! Nem rossz ! Itt bőg, mint a barom ! — förmedt rá a gazda. Az ájult asszony kinyitotta a szemeit. — Köszönöm, Löwinger ! — suttogta vértelen ajakkal. — Köszöni? Hm, nem rossz. Löwinger, mit ácsorog maga itt ? Nem látja, hogy a ténsasszonynak már nincs semmi baja ? Nem látja, hogy az adótiszt úr felesége van a boltban ? Nem látja ... A három kőlépcsőt átugorva, fekete hajú, csillogó szemű leányka perdült a boltba. Kis kosarát letéve, óvatosan odasompolygott az alkuvó Löwinger háta mögé, kövér kacsáival befogta szemét s nyafogóra változtatott hangon kérdezte : — Kóbica, Bóbica, ki vagyok ? Löwinger átfogta a ruganyos kis termetet és a bolt egyik félreeső zugába vitte. — Ne rugdalózzál, ne nevess, Jolánka — szólt hozzá szomorúan — a mamád beteg, beteg ... Hé, megállj, ne fuss még, ne sírj, ide hallgass! A papád, a te rossz papád, igen rosszul bánik vele. Érted ? A szegény jó mamádat kínozza ! Érted ? — Jaj, ereszszen, ereszszen ! — s égő szemekkel rohant a benyilóba. A szegény asszony ismét magánkívül feküdt, halvány ajkán piros vércsöpp csillogott. A kis leány rávetette magát és sírva csókolgatta, ébresztgette. — Mamuci, kedves, jó mamuci! Mamucikum, itt vagyok, nézd, én vagyok itt, a Jolánka . . . — Ne bántsd, aluszik! Hadd aluggyék, jót tesz neki. Gyere ide, te kis ördög, úgy éljek, hehehe, kis ördög vagy.. A fekete kis leány ráemelte izzó szemeit. — Te vagy ördög, papa ! — kiáltotta siró, haragos bangón — te vagy ördög, rossz, rossz, gonosz ördög ! Kinozod az angyalt, az én aranyos mamámat . . . Hangja meg-megcsuklott, kicsi öklével megfenyegette apját s ismét ráborult anyjára. — Úgy éljek, — hebegte bajuszát rágva Rainer Áron — nem rossz ! Én kinozom ? Ki kinozza ? Én nem kínozom, szegényt. Te kis leány, Jolánkám —- tóditotta pár órára ami a templomozásig van. Megszokta, hogy az egyházfi verje ki a fogadóból. Most is már másodszor jön az egyházfi, hogy kötelességére intse. Mindig akad kifogása. Még csak egyet, még csak kettőt harangoztak, még van idő elég. A jegyzőtől, az ő kedves barátjától, kivel most is együtt isznak, nem igen könnyű a megválás. Úgy látszik nagy soruk van elintézni való. — Te Márton — mondja a jegyző hebegő nyelvvel — ha hazudsz, ha engem felültetsz, isten úgyse lelőlek mint a kutyát! — Mondom, hogy neked szántam! — He mit szól hozzá a leány ? — Mit ? .. . Hát semmit. Leány, leány ! Egyforma az mind, ne félj! Örvend, ha fökötő alá juthat s nem igen ügyeli, hogy ki teszi azt a fejére. — Csak abban lennék biztos, hogy nincs már választottja! — Tud is az arról! Ki se megy az utcára, s mindig olyan szomorú mintha gyászolna. Én mondom, hogy nincs és nincs. — Hát honnan tudod olyan biztosan ? — Honnan ?... te bolond! Tán az apja volnék Juditnak vagy mi? — No, tudod, szó köztünk maradjon, az apaságoddal ne nagyon dicsekedj! . . . Tőled bízvást el is rabolhatnák, annyira nem nézel utána! — Azt a tolvajt szeretném látni! — Ha, ha, ha! — nevetett a jegyző — Hét számra itt dőzsölsz a fogadóban! — Hát histen! ... te, te .. . pernahajder, ne vesd ezt a szememre, hiszen te se vagy különb! — Én csak éretted jövök ide. — Én is, — felelt a kántor. — Ha nem a Judit apja volnál, feléd se néznék! — Úgy ? . . . Csak érette ? . . . Hát ez a barátság ? ... Ne várj, adok én neked leányt! — Na, nő, nem kell mindjárt félre verni a harangot! Mi tűrés tagadás, veszettül tetszik a leányod, öreg! Szívesen tenném jegyzőné asszonynyá, csak azt tudnám, hogy ő is szeretne ebbe a tisztességbe belejutni. — Persze, hogy szeretne, hogy ne szeretne! — Beszéltél már vele ? — Minek ? — Minek, minek! Már mégis amondó vagyok Márton, hogy nem jó úton haladsz! A fehérnép az eféle dologban rettenetes makacs. — Az én leányom olyan, mint a bárány. — Lárifári! Nem hiszek én neki, gazdag tapasztalataim vannak e téren! Tudod, jobb lenne egyszer okosan beszélni vele. Lásd, ha én neked volnék elmondanám, hogy: ime, ilyen, meg ilyen szerencse ért édes leányom, — (itt eléje sorolnám még azokat a jó tulajdonságaimat is, melyek soha sem díszítettek) — s jónak látnám, hogy két kézzel ragadd meg az alkalmat, hogy haszontalan, korhely apádtól megmenekedjél! — Zsiga, azt mondom! .. . — No, no, apósom uram, nem kell olyan megbotránkozott arcot csinálni az igazmondáshoz! Négyszemközt vagyunk s ilyenkor beszélhetünk szivünk szerint! Szeretnék már túl lenni az egészen. A jegyzői lakról lehull a vakolat, elmállott minden, kutyául néz ki az egész, de nem bánom. Addig rendbe nem szedetem, amíg nem lesz bizonyos e dolog, én úgy se venném hasznát semminek. Csak tudnám, hogy állunk ? — Megtudod nemsokára. — Mikor ? — Az őszön. Ilyenkor úgy se lakodalmaz senki. Majd uj borra. Akkor aztán hamarosan összeütjük a dolgot. Egy szombaton este beállitsz Igmándi urammal. — A bíróval ? — Azzal. — Inkább a poklok ördögével! — Tán az eszed futamoda meg? Külömb embert nem kapsz a faluban. Valóságos násznagyi talentuma van, az nem igen hagyja a boros pohár fenekén az eszét! Ez ellen nem is szólanák én Márton, csak egyéb baj ne volna! Láttam én amit láttam, nem vagyok én sült szamár, mint sok apa! . . . — Zsiga, te forgatsz valamit az eszedben. — Persze, hogy forgatok! Úgy forog benne mint a malomkerék bő víz idején. Az a kölyök, a biró uram Miklós fiacskája, aki alig tudja kipödörni a bajuszkáját untalan ott ólálkodik a kerítés mellett. A kántyam ijedve ugrott fel helyéből. — Tán megbolondultál! — Nem, igazat beszélek! — Hazudsz, mint egy kutya ! — Márton! Ha most nem volnál apja Juditnak, bizony isten nem sajnálnék tőled egy pofont! — Tartsd meg, edd meg, bolond vagy! — Jó, jó ! Ahelyett, hogy így pattogsz, jobb lesz, ha többet ülsz otthon és kinyitod a szemed egy kicsit. — De azt nem láttad, hogy odajárna? — Azt nem, csak azt, hogy ott ólálkodik a ház körül . — Úgy? hát akkor még nincsen semmi baj, kerítés van közöttük. Igaz, hogy szemrevaló legény, de paraszt és Juditnak esze van! Minden 1810