Fővárosi Lapok 1894. szeptember (241-270. szám)
1894-09-11 / 251. szám
XXXI. évfolyam. 251. szám. Kedd, 1894. szeptember 11. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 4. Előfizetési díj: I Mra......................1 frt 40 kr. Kegyedésre . . . 4 „ — , Miévre . . . . 8 „ — , Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek tere 8. Hirdetéseket és apróhirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. OH, HA ITT VOLNÁTOK! Levél özv. Endrődi K. Sándornénak, Tátrahdzdra. Fiume, augusztus végén, 1894. »Oh, ha itt volnátok!« — igy kiáltottam, midőn megpillantottam a tengert. Pedig mikor elhagytam a kedves Tátraházát azon a feledhetetlen utolsó reggelen, mikor a hegyek a hajnal rózsaszín fátyolán át az ébredés bájos, álmatag mosolygásával derengtek felém, mikor a harmattól csillogó erdő, csacska szellő által álmából felrezzentve, első sóhajával fűszeres illatot lehelt s a csak most ébredező »fehérviz« oly halkan, édesen, mintha álmában beszélne, mesélte el, hogy mit álmodott a holdfényes éjen át — azon a csodaszép, harmattól vagy könytől ragyogó reggelen, mikor hegy, völgy, erdő, patak soha nem látott pompát öltöttek, hogy csak még keserűbbé tegyék az elválást; és ti mind ott állatok az indulni kész kocsi körül s ennek az ismert, édes tájnak minden bérce, minden felcsillanó vizcseppje, minden fűszála, vadvirága, a ti drága, könyben úszó szemeitekkel együtt igy szólt hozzám: isten veled, isten veled ! akkor oly fájó volt az elválás, hogy még a tenger viszontlátásának reménye sem vigasztalt meg és mikor a fővárosba érve siettem megnézni az oly sokat emlegetett körképet, az is talán csak azért bájolt el oly nagyon, mert hegyei, erdei és vizcsorgása az elhagyott vidékre emlékeztettek. Késő este, a nagyváros zajától elkábultan szobáinkba menekültünk s ott a bucsuzásnál kapott tátraházi bokréták üdvözöltek s a tátraházi erdők, mezők illata szövődött álmainkba. Másnap elindultunk Fiume felé és mikor a tengert megláttam igy kiáltottam: »Oh, ha itt volnátok !« Pedig előttem nem az a nagy, part- és határnélküli óceán volt, mely köröskörül az éggel egyesülve beleolvad, belevész a végtelenbe. Amit én láttam az a Karst áldatlan szikláitól körül övezett szűk láthatáru tenger volt csupán, de mégis a tenger, a csodás, a misteriosus tenger, — ez az ős- haos egy átalakult része, ez a misztikus folyadék, ez a megsürűdött kosmikus köd, melyből a világegyetemben naprendszer, a földön az ezer alakú élet fejlődik. A tenger, melyben egyesül az ősanyag, az őserő minden teremtő és pusztító hatalma. A tenger, ez az óriás protoplasma, melyből ered minden ami e földön él s melybe az anyagcsere titokzatos törvényei szerint visszatér, visszamerül minden a mi létezett. A tengert megpillantva, első percben a megsemmisülés érzése fogja el valónkat. Egyéniségünk, énünk, lelkünk minden gondolata, eszméje, értelme, szívünk öröme, baja, vágya, reménye, csüggedése, szeretete, gyűlölete, — miként, ha azok nem volnának egyebek szemünk lehulló könycseppjeinél, hagy elenyésznek, megsemmisülnek e nagy mindenségben. De végre győz a prométheuszi szikra. Énünk kibontakozik, feltámad hullámsírjából. Újra öntudatra ébred, újra él, érez, gondol, észlel, kutat, következtet, levon, bírál és itél. Leszáll a tenger fenekére fürkészve mélységének csodáit; fölemelkedik a csillagokhoz, kiszámítva útjaikat: a szellem diadalmaskodik az anyag fölött, újra hatalmába veszi, uralja az eget, a földet, a tengert, a mindenséget. És én újra megtaláltam önmagamat, érzéseimet, emlékeimet s így kiáltottam föl: »Oh, ha itt volnátok !« De szükséges is volt ez az újjászületés a Karst vigasztalan, lélekölő, kihalt világa után. Órákon át csak szikla és ismét szikla ! Sehol egy fűszál, sehol csörgő víz, sehol árnyat adó bokor vagy árnyat kereső állat. Se nyáj, se pásztor, se kunyhó, se kutágas, se kemény füstje: ez az a mesebeli halálország, ahol még a madár se jár. Egy kép ez a hold jelenéből, a föld jövőjéből: tájképe egy kiégett, meghalt planétának. A halál e birodalmának legmegragadóbb, legszivderítőbb ellentéte a szép, a bájos Fiume. Nem hiába »hab« a neve, de habzik, forr és pezseg is benne a heves, szindús, lázasan lüktető délvidéki élet. A sugárzó olasz ég, a lángoló olasz nap, a szenvedélyes olasz arcok, sötéten izzó olasz szemeknek hevétől, tüzétől ég, forr, lázong, dobog, remeg itt minden: hullám és csillag, virág és márvány,, fűszál és porszem. Itt minden él, ég és szeret. Mindenütt a dél fái, a dél virágai, gyümölcsei, mindenütt a tenger fényes kagylói, mindenütt a kikötő város tarka, zsibongó, siető hajszája, élénk lármás, kaleidoskopszerűen változatos mozgalma. Egész napon át a nagy járókelő, egymást űző, hajtó embertömeg zaja! A nappal az itt az emberé, a munkáé, az üzérkedésé. De az éj az a tengeré. A tengeré, ha habzik, ha zug, ha viharzik; a tengeré, ha hullámai halkan elsimulnak s ezüstös vizén fénysávot von a hold sugára: »utat az ég felé«, miként az olasz hajósok nevezik. Akkor elnémul a létért való küzdelem zűrzavaros zaja s beszélni kezd a tenger és édes, halk, álmatag hablocscsanással küldi fel a holdsugárvonta ragyogó utón vágyó, epedő sóhajtását a csillagokhoz. Fiume kápráztató nappal, elragadó éjjel. De az oly sokat emlegetett és dicsért corso csak annyiban különbözik más nagyváros díszes utcáitól, hogy a boltok kirakatai telve vannak a kikötőváros világ minden tájáról összehalmozott csecsebecséivel, különlegességeivel. Vendéglői, kávéházai csinosak, kényelmesek s a mi nagyon kedvesen lepett meg: mindenütt az édes ZERLIN. — Elbeszélés. — irta: Palotás Fausztin. (Folytatás.) (5) — Lehetetlen, hogy gazdag bajtársaid veszni hagyjanak. Elő fogják maguk közt teremteni a hiányzó összeget, amit megérkezésed után rögtön megtéríthetsz. Az ezredes rád fog ijeszteni, megdorgál, vagy legrosszabb esetben pár napi szobafogságot mér rád, és azzal vége az egész dolognak! Bágyadtan mondta ezt. A néhány órai éjjeli kocsizás, a kegyetlenül rossz ülés nagyon megviselte. Vazul, mint valami kis gyermeket kapta a karjai közé s szabadította meg kényelmetlen helyzetéből. A pályaház teljesen sötét. Sehol egy biztató fénysugár. Átellenben a falu szélső házsora, a fasoros út elvesz a homályban. Nincs senki, akitől kérdezősködhetnének. Pedig födél alá kell jutniok, Vazul magára nem gondol, de ő gyönge, túlérzékeny idegzetű nő, egy újabb vonat érkezéséig, szabad ég alatt nem maradhat... Vazul, amennyire az elzárt kerítés engedte, bejárta a pályaház környékét. Valahonnan egy álmos vasúti kocsitoló csoszogott elő, aki aztán alapos felvilágosítással szolgált. — A legközelebbi vonat a főváros felé csak hajnalban, vagyis jó három óra múlva indul. Egyetlen korcsma van a közelben, vasúti alkalmazottak, napszámosok tanyája. Ott egész éjjel fen vannak, ha nincs is vendég, hát virrasztanak. — Mért is jöttél velem. — Hebegte Vazul aggodalmasan. — Mennyi kellemetlenség érhet még ezután ? Hová vigyelek, merre vezesselek: valami lebujba, durva emberek közé ? — Szeretlek, azért vagyok melletted ! Jelenlétem fel fog deríteni. Szenvelged a komoly férfit, pedig magad előtt bevallod, hogy vigasztalásomra olyan nagy szükséged van! Te eddig is nagy áldozatot hoztál érettem. Egyetlen szavamra nálam maradtál. Megyek veled mindenüvé! Sírna bennem a lélek, ha egy pillanatra is magadra hagynálak ! . . . Minthogy pedig a baj nemcsak az életben, de az elbeszélésekben sem járhat egyedül, bizonyára csakis a helyzet súlyosbítása szempontjából lassanként beborult s az erősbülő szél nyomán permetező nyári eső hulldogált. Habozni tehát nem igen lehetett tovább. Vazul ráparancsolt a kocsisra, hogy hajtson a bejárat gömbakácai alá s a kocsin levő különféle holmira, ruhafélére úgy vigyázzon, akár a szeme világára. Karanta az igazi tolvajok és lókötők, ősi híres fészke. Aztán Zerlint a karjára fűzve, nekiindultak a sötét utcának, az okos vasúti magyarázata értelmében. — A saroktól innen levő harmadik ház a korcsma! Éjjel mindig szörnyen hangos szokott lenni. Finomabb ember az utcaajtón jár be, a konyhán keresztül, az eksztra-szobába. A karantai polgári elem eme szórakozó tanyája évtizedek óta meglepő látogatottságnak örvend. De talán soha sem volt olyan vigozatos, mint mostan. A kikindai vásárosok, lócsiszárok, gabonakupeceknek Temesvár felé törekvő zöme mintha itt adott volna találkát egymásnak. A malac-banda nyikorgása a dőzsölök lármájával pokoli, siketítő zajba olvadt össze. Zerlin megborzadt a vad hangoktól. — Félsz, egyetlenem ? — kérdezte Vazul nyugtalanul. — Oldaladon senkitől, semmitől nem félek! A korcsmáros hamar előkerült. Amint az egyenruhát megpillantotta, a kiszolgált katona ügyességével csapta össze sarkait s nyitotta fel a tisztaszoba ajtaját. — Mennyi sok szép úri vendég tiszteli meg ma szegény hajlékomat! — dicsekedett szorgoskodása közben. — Most ment el éppen a milliomos Bresztovics, az éjjeli vonat elindulását várta meg, aztán betért hozzám két pohár borra, az elsőre meg az utolsóra! Mekkora kedve kerekedett. A cigányoknak nem győzte szórni a tizes bankókat! Jó, hogy a szobában még sötét van, mert a korcsmáros bizonyára megijedne, ha a hadnagy eltorzult ábrázatát meglátná. — A külső ivóban csupa szegény emberek dőzsölnek. A pálinkától van olyan jó kedvük. Úgy isszák, kérem, akár a vizet. De itt a másik benyílóban csupa úriember a vendégem. Ott petroleum ég a lámpásban, amazoknak jó az ecet is. Itt van Gábor Gazsi úr, a vásárbiztos, Jávori Zoltán a temesi gyógyszerész , termést adott el a vásárban. A nagyságos Kendresi Elek úr szintén nálam akarja bevárni a hajnali vonatot. Tessék helyet foglalni.. . itt n .. a csíkos abrosszal beterített asztal mellett! Zerlin megrázkódott a férje nevének hallatára. Vére gyorsabb keringésbe jött, de azért a felindulás legkisebb jele nélkül ült le Vazul mellé: ki tenyerébe sülyesztett fejjel mogorván maga elé bámult. — Ne légy kislelkü, — biztatta jósággal. — Most már engem is közvetlen veszély fenyeget. Szembe szállunk vele bátran. Kérjem, a vele szemben anynyiszor mutatott gyűlöletem, sértő magaviseletem