Fővárosi Lapok 1894. október (271-301. szám)

1894-10-09 / 279. szám

XX­II. évfolyam. 279. szám. Kedd, 1894. október 9. Szerkesztői iroda: SwUpmt, Ferenciek-tere 4. Előfizetési dij: I Mr..............I frt 10 kr. Muredérm • . . 4 _ — _ F4Urrm . « . . g . — ” Egyes­­szám 5 kr. Magjelenik mindennap, hétfőn ti. mnnep után való lápon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenci­ek-tsz. A. Hirdetéseket és apró hirdetéseket­ elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirde­tési iroda. SERUM. — A legújabb csodaszer. — Milliók szive dobban meg e szóra: serum..A civi­lizált világ milliói kísérik lázas figyelemmé­ az új csodaszerre­ való kísérleteket. Igaz-e valóban, hogy van orvossága, biztosan ható orvossága a difteritisz­­nek, a legrettentőbb betegségnek minden betegség között ? Legrettentőbb, mert az ártatlan gyermekeket­­gyilkolja meg.­­E pillanatban még nem bír jókedvével a baba, nevetésétől cseng a ház s­em egyszerre csak bágyadtan, szomorúan hajtja le a fejét, fájdalma nincs és beteg, nagyon beteg. Aliig van szülő a­ki át ne szenvedte volna a kinok­ kínjait, szörnyű, kétség­­beesett harcra kelvén a difteritiszszel. S ha ma még nincs egy kis hallottja a temetőkertben, örökös reme­gés az élete, mert minden pillanatban megjelenhetik a gyermekek réme, mely nem válogat bársonyruhás és mezítlábas gyerek közt: ráteszi fagyos kezét s viszi. A harc kimenetele kétségbeejtően bizonytalan. Ismerjük az ellenséget, de nem a fegyvert, melylyel elpusztíthatjuk. Kapkodunk fűhöz-fához, kétség­­beesésünkben, mikor már nem használ orvosok tudo­mánya, még kuruzsló­k szereihez is folyamodunk. És szentül hiszem, hogy a­ki nem tud imádkozni, ebben a rettentő küzdelemben térdre roskad s önkénytelen imára kulcsolja kezét. Ezer meg ezer példa van rá, hogy hetekig virraszt a szülő gyermeke fölött, kínozza a gyermekét minden­féle szerekkel, felrázza édes álmából, erőszakkal nyúl be a torkába, hogy igazán csuda, ha a szülői szív meg nem hasad belé, a végső pillanatban megkínozzák ope­­rációval és száz közül sikerül egy. És marad egy meg­mérhetetlen nagy bánat a szülei szívben, egy rettentő szemrehányás, mely halálig kisér: mért engedtük kínozni, mért nem hagytuk meghalni csendesen! S ezer meg ezer példa van rá, hogy a leggondosabb ápolás nem képes megmenteni azt, kiért örömmel adnék életünket s megmenekszik a haláltól, a mezít­lábas cigánypurdé, a kivel senki e világon nem törődik. Ebben vagyon a difteritisznek igazi rettene­tessége. A ki ez ellen csodaszert feltalál, milliók lelkét szabadítja fel a lidércnyomás alól, milliók szívét köny­­nyebíti meg. Menjetek a temetőkertbe, difteritiszben meghalt gyermekek fejfái szomorkodnak ottan megdöbbentő nagy sokaságban. Budapestnek nagy temetőkertje lehetne az utolsó tíz esztendőből, ha külön temetnék a difteritisz áldozatait. S menjetek végig falukon s van száz, nem egy, hol nem szaladgálnak az utcákon gyermekek. Házról-házra megy ez a rém, mint az adóvégrehajtó s hóna alatt kicsi koporsókkal megy ki a temetőbe, aztán ismét vissza, hordja, viszi, még hírmondónak is alig marad gyermek. Gyöngíteni lehet pusztító hatalmát, mérsékelni lehet halálhozó kedvét, kipusztítani — nem. Minduntalan feltalálnak egy-egy csodaszert s minden esztendőben szaporodik a kis koporsók száma. Nem csoda, ha minden újabb hirt újabb cso­daszerekről, nagyobb kétkedéssel mint bizalommal fogadunk. Istenem, istenem, hátha ismét csalódunk ! Önkénytelen­­ sóhajtás tör ki a szülök kebelé­ből a legújabb csodaszer hallatára is. De úgy tetszik nekem, hogy soha még ekkora bíró reménykedéssel nem fogadtak csodaszert, mint fogadják ma a serumot. Serum! Ez a szó foglalkoztatja ma az elmé­ket és a sziveket; minden más kérdés másodren­dűvé alacsonyodik mellette. Biztos hatású e a serum vagy nem? Vagy ha nem is, nagy előbbre lépés-e az orvosi tudománynak a difteritisz ellen való küzdel­mében ? Mekkora megnyugvás lenne szívünknek, ha csak az a hír valóvá válnék, hogy a betegség első negyvennyolc órájában alkalmazván a serumot, biztos akkor a gyógyító hatása. Szinte nem merjük hinni a híreket, a serum csodás hatásáról. Hogy — mint a mai lapokban is olvasható — Modrus-Biume megyében a Bebring­­féle serummal beoltott gyermekek közül egy sem esett difteritiszbe s hogy ez a gyógyszer teljesen meg­szüntette a járványt. Nem csoda, ha izgatottan várjuk a kísérleteket. S a kormányt igaz elismerés illeti, hogy siet felállítani Budapesten a serum-gyárt, hogy országszerte mielőbb kéznél legyen e gyó­­gyítószer. A serum drága szer, de nem lehet oly drága, hogy, ha egyszer valódi csodaszernek bizonyítják az orvosok kísérletei, az egész ország el ne láttassák vele. Minden szernél drágább az élet s különösen drága minden egyesnek az élete ebben az országban. Nincs ország, melynek főbb érdeke volna a nemzet szaporodása s nincs talán ország, hol oly szörnyű pusztítást vitt volna végbe a difteritisz, mint ebben az országban. Nem is hinném hát, hogy gyors intézkedésekben hiányosság lenne. Inkább félek a­­ csalódástól. Nem lehetünk elég óvatosak a jó hírek elfogadásában. A Koch-féle eset erős lecke volt: tanulhatunk belőle. Várjuk lehető türelemmel, nyugodtsággal a kísérletek eredményeit. Tartóztassuk örömünket, annál nagyob lesz, ha a hírek szemünk láttára valóra válnak. B. E. É­VA. — Olasz regén­y. — Irta: Giovanni Verga. (Folytatás.) (14) Láttam, hogy az az elegáns pár, a­mely min­denkinek figyelmét magára vonta, a buffet felé tart én is utánuk mentem tehát. Ez az egész különös ka­land valami megmagyarázhatatlan aggodalmat idé­zett fel bennem. A troubadour levette álarcát, csak­ugyan Silvani gróf volt, elegáns, gazdag, szeretetre méltó bátor és ifjú. Oly késő volt már, hogy a fárad­ság, a meleg, a mámor, vagy a csapongó jókedv foly­tán csaknem mindenki levetette már álarcát s Éva is letette az övét. Arca felhevült, vérpiros volt, futó, csaknem félénk tekintetet vetett maga körül, aztán leült a gróf mellé. A pezsgő habzott a poharakban, a szemek mámoros tűzben ragyogtak s a társadalmi egyenlőség oly tökéletesen érvényesült a tömegben, minőről a legvérmesebb demokrácia is hasztalan ál­­­odozik a valóságban. Lassan kint mind a terembe gyűltek azon ifjak, tik maguk sem tudták hogyan, belekeveredtek abba­­, különös fogadásba. Kíváncsian bámultak egymásra nézegettek szét a teremben, el-elmosolyodtak s hat­­kan beszélgettek. Időről időre Éva egy-egy tekintetet etett a hullámzó tömegre, mely az ajtón ki­s be járt, aztán, a grófhoz fordulva, újra tovább nevetgélt és téfálkozott. 1 / Én Évára függesztettem szemeimet s egyszerre jók észrevettem, hogy gyöngén elhalványul, a gróf iléhez hajol és valamit súg neki; a gróf elmosolyod­ott és tagadólag intett, majd felvette Éva poharát és szinültig töltötte pezsgővel. Követtem Éva szeme­inek irányát, melyek révedezve tekintettek a bejárat felé s láttam, hogy Enrico ott áll a küszöbön, kezében tartja álarcát s oly rendkívül halvány, hogy szinte halottnak lehetett volna őt tartani. Nem tudom miért — mert hiszen alig volt két órája, hogy ismer­tem őt — de szívem hevesen, izgatottan kezdett dobogni. És csakugyan, kellett is valami különösnek, megdöbbentőnek lenni megjelenésében,, mert mind­nyájan meglepetve, csaknem meghökkenve néztek reá. A gróf is arra fordult, midőn látta, hogy min­denki az ajtó felé néz s felismerte őt. — Ah! még mindig itt van az az eredeti harlequin ! Enrico nyugodtan, lassan közeledett feléje s komikus komolysággal emelintette meg csörgősip­káját. — Jól mulattál? — kérdezte tőle mosolyogva a gróf, csak azért, hogy mondjon valamit, mert látta, hogy a harlequin köszöntése folytán a közfigyelem reá irányult. — Igen! becsületemre, igen! ha téged látlak, mindig jól mulatok. — Ismersz tehát? — Hogyne! ki ne ismerne téged ? — Akkor hát igyál egészségemre, — szólt a gróf s udvariasan feléje nyújtotta a habzó pezsgős poharat. — Szívesen tenném, de nem lehet: a te egészsé­ged nagyon rossz lábon áll. — Ah!­ah! ime, most kezdődnek az élcek! — kacagott a gróf gúnyosan s Évához fordult. — Vigyázz rá, most el fogja mondani titkainkat. Én Évára tekintettem; oly halvány és lélekte­len volt, mint a koporsóból kivett halott. — Oh! oh! — felelt szintén kacagva Enrico ha ugyan nevetésnek lehet mondani azt a száraz, ki­­sértetszerü fahangot. — Igen, el fogom mondani a Pulcinella titkait! A gróf, mintha egy pillanatra zavarba jött volna, elhallgatott, de aztán újra erőt vett magán s visszavágott: — Vártam tőled ezt a választ: oly ócska és oly ostoba ez is, mint annak ruhája, a­kit ábrázolsz. — Ne legyek harlequin, ha ez igaz! Sőt, hogy bebizonyítsam neked, miszerint nem vagyok szélhá­mos, elmondom neked az ő titkait — s Évára muta­tott — nem ugyan szive titkait, mert szive nincs, ha­nem élete rejtélyeit. Éva megmozdult, mintha fel akarna kelni, mintha elvesztette volna fejét s halvány, elfehérült ajkai idegesen reszkettek, de szólni képtelen volt. E különös csoport körül összeverődött egy kiváncsi tömeg, melynek középpontját az a két egymásra mo­solygó férfiú képezte. Percnyi szünet, mély csend következett. Világo­san látható volt, hogy a gróf szívesen félbenhagyta volna ezt az éretlen élcelést, de nem vonulhatott visz­­sza a szemmel látható kihívás elől. Enrico folyton mosolygott rá s lázban égő szemei félelmesen villog­tak elő elsárgult, halottszerű arcából. — Ah ! igazán ? És honnan tudod őket ? — kérdezte a gróf, roppant önuralommal magára erő­szakolva a hideg nyugalmat, melyet kezdett elvesz­teni a körülöttük beállott néma csendben. Enrico mindkét kezével reátámaszkodott a már­­ványasztalra, áthajolt a grófhoz, egész addig, hogy csaknem arcába lehelte szavait s lassan felelt: — Tudom, mert szeretője voltam a szere­tődnek.

Next