Fővárosi Lapok 1894. október (271-301. szám)
1894-10-09 / 279. szám
XXII. évfolyam. 279. szám. Kedd, 1894. október 9. Szerkesztői iroda: SwUpmt, Ferenciek-tere 4. Előfizetési dij: I Mr..............I frt 10 kr. Muredérm • . . 4 _ — _ F4Urrm . « . . g . — ” Egyesszám 5 kr. Magjelenik mindennap, hétfőn ti. mnnep után való lápon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek-tsz. A. Hirdetéseket és apró hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. SERUM. — A legújabb csodaszer. — Milliók szive dobban meg e szóra: serum..A civilizált világ milliói kísérik lázas figyelemmé az új csodaszerre való kísérleteket. Igaz-e valóban, hogy van orvossága, biztosan ható orvossága a difteritisznek, a legrettentőbb betegségnek minden betegség között ? Legrettentőbb, mert az ártatlan gyermekeketgyilkolja meg.E pillanatban még nem bír jókedvével a baba, nevetésétől cseng a ház sem egyszerre csak bágyadtan, szomorúan hajtja le a fejét, fájdalma nincs és beteg, nagyon beteg. Aliig van szülő aki át ne szenvedte volna a kinok kínjait, szörnyű, kétségbeesett harcra kelvén a difteritiszszel. S ha ma még nincs egy kis hallottja a temetőkertben, örökös remegés az élete, mert minden pillanatban megjelenhetik a gyermekek réme, mely nem válogat bársonyruhás és mezítlábas gyerek közt: ráteszi fagyos kezét s viszi. A harc kimenetele kétségbeejtően bizonytalan. Ismerjük az ellenséget, de nem a fegyvert, melylyel elpusztíthatjuk. Kapkodunk fűhöz-fához, kétségbeesésünkben, mikor már nem használ orvosok tudománya, még kuruzslók szereihez is folyamodunk. És szentül hiszem, hogy aki nem tud imádkozni, ebben a rettentő küzdelemben térdre roskad s önkénytelen imára kulcsolja kezét. Ezer meg ezer példa van rá, hogy hetekig virraszt a szülő gyermeke fölött, kínozza a gyermekét mindenféle szerekkel, felrázza édes álmából, erőszakkal nyúl be a torkába, hogy igazán csuda, ha a szülői szív meg nem hasad belé, a végső pillanatban megkínozzák operációval és száz közül sikerül egy. És marad egy megmérhetetlen nagy bánat a szülei szívben, egy rettentő szemrehányás, mely halálig kisér: mért engedtük kínozni, mért nem hagytuk meghalni csendesen! S ezer meg ezer példa van rá, hogy a leggondosabb ápolás nem képes megmenteni azt, kiért örömmel adnék életünket s megmenekszik a haláltól, a mezítlábas cigánypurdé, a kivel senki e világon nem törődik. Ebben vagyon a difteritisznek igazi rettenetessége. A ki ez ellen csodaszert feltalál, milliók lelkét szabadítja fel a lidércnyomás alól, milliók szívét könynyebíti meg. Menjetek a temetőkertbe, difteritiszben meghalt gyermekek fejfái szomorkodnak ottan megdöbbentő nagy sokaságban. Budapestnek nagy temetőkertje lehetne az utolsó tíz esztendőből, ha külön temetnék a difteritisz áldozatait. S menjetek végig falukon s van száz, nem egy, hol nem szaladgálnak az utcákon gyermekek. Házról-házra megy ez a rém, mint az adóvégrehajtó s hóna alatt kicsi koporsókkal megy ki a temetőbe, aztán ismét vissza, hordja, viszi, még hírmondónak is alig marad gyermek. Gyöngíteni lehet pusztító hatalmát, mérsékelni lehet halálhozó kedvét, kipusztítani — nem. Minduntalan feltalálnak egy-egy csodaszert s minden esztendőben szaporodik a kis koporsók száma. Nem csoda, ha minden újabb hirt újabb csodaszerekről, nagyobb kétkedéssel mint bizalommal fogadunk. Istenem, istenem, hátha ismét csalódunk ! Önkénytelen sóhajtás tör ki a szülök kebeléből a legújabb csodaszer hallatára is. De úgy tetszik nekem, hogy soha még ekkora bíró reménykedéssel nem fogadtak csodaszert, mint fogadják ma a serumot. Serum! Ez a szó foglalkoztatja ma az elméket és a sziveket; minden más kérdés másodrendűvé alacsonyodik mellette. Biztos hatású e a serum vagy nem? Vagy ha nem is, nagy előbbre lépés-e az orvosi tudománynak a difteritisz ellen való küzdelmében ? Mekkora megnyugvás lenne szívünknek, ha csak az a hír valóvá válnék, hogy a betegség első negyvennyolc órájában alkalmazván a serumot, biztos akkor a gyógyító hatása. Szinte nem merjük hinni a híreket, a serum csodás hatásáról. Hogy — mint a mai lapokban is olvasható — Modrus-Biume megyében a Bebringféle serummal beoltott gyermekek közül egy sem esett difteritiszbe s hogy ez a gyógyszer teljesen megszüntette a járványt. Nem csoda, ha izgatottan várjuk a kísérleteket. S a kormányt igaz elismerés illeti, hogy siet felállítani Budapesten a serum-gyárt, hogy országszerte mielőbb kéznél legyen e gyógyítószer. A serum drága szer, de nem lehet oly drága, hogy, ha egyszer valódi csodaszernek bizonyítják az orvosok kísérletei, az egész ország el ne láttassák vele. Minden szernél drágább az élet s különösen drága minden egyesnek az élete ebben az országban. Nincs ország, melynek főbb érdeke volna a nemzet szaporodása s nincs talán ország, hol oly szörnyű pusztítást vitt volna végbe a difteritisz, mint ebben az országban. Nem is hinném hát, hogy gyors intézkedésekben hiányosság lenne. Inkább félek a csalódástól. Nem lehetünk elég óvatosak a jó hírek elfogadásában. A Koch-féle eset erős lecke volt: tanulhatunk belőle. Várjuk lehető türelemmel, nyugodtsággal a kísérletek eredményeit. Tartóztassuk örömünket, annál nagyob lesz, ha a hírek szemünk láttára valóra válnak. B. E. ÉVA. — Olasz regény. — Irta: Giovanni Verga. (Folytatás.) (14) Láttam, hogy az az elegáns pár, amely mindenkinek figyelmét magára vonta, a buffet felé tart én is utánuk mentem tehát. Ez az egész különös kaland valami megmagyarázhatatlan aggodalmat idézett fel bennem. A troubadour levette álarcát, csakugyan Silvani gróf volt, elegáns, gazdag, szeretetre méltó bátor és ifjú. Oly késő volt már, hogy a fáradság, a meleg, a mámor, vagy a csapongó jókedv folytán csaknem mindenki levetette már álarcát s Éva is letette az övét. Arca felhevült, vérpiros volt, futó, csaknem félénk tekintetet vetett maga körül, aztán leült a gróf mellé. A pezsgő habzott a poharakban, a szemek mámoros tűzben ragyogtak s a társadalmi egyenlőség oly tökéletesen érvényesült a tömegben, minőről a legvérmesebb demokrácia is hasztalan álodozik a valóságban. Lassan kint mind a terembe gyűltek azon ifjak, tik maguk sem tudták hogyan, belekeveredtek abba, különös fogadásba. Kíváncsian bámultak egymásra nézegettek szét a teremben, el-elmosolyodtak s hatkan beszélgettek. Időről időre Éva egy-egy tekintetet etett a hullámzó tömegre, mely az ajtón kis be járt, aztán, a grófhoz fordulva, újra tovább nevetgélt és téfálkozott. 1 / Én Évára függesztettem szemeimet s egyszerre jók észrevettem, hogy gyöngén elhalványul, a gróf iléhez hajol és valamit súg neki; a gróf elmosolyodott és tagadólag intett, majd felvette Éva poharát és szinültig töltötte pezsgővel. Követtem Éva szemeinek irányát, melyek révedezve tekintettek a bejárat felé s láttam, hogy Enrico ott áll a küszöbön, kezében tartja álarcát s oly rendkívül halvány, hogy szinte halottnak lehetett volna őt tartani. Nem tudom miért — mert hiszen alig volt két órája, hogy ismertem őt — de szívem hevesen, izgatottan kezdett dobogni. És csakugyan, kellett is valami különösnek, megdöbbentőnek lenni megjelenésében,, mert mindnyájan meglepetve, csaknem meghökkenve néztek reá. A gróf is arra fordult, midőn látta, hogy mindenki az ajtó felé néz s felismerte őt. — Ah! még mindig itt van az az eredeti harlequin ! Enrico nyugodtan, lassan közeledett feléje s komikus komolysággal emelintette meg csörgősipkáját. — Jól mulattál? — kérdezte tőle mosolyogva a gróf, csak azért, hogy mondjon valamit, mert látta, hogy a harlequin köszöntése folytán a közfigyelem reá irányult. — Igen! becsületemre, igen! ha téged látlak, mindig jól mulatok. — Ismersz tehát? — Hogyne! ki ne ismerne téged ? — Akkor hát igyál egészségemre, — szólt a gróf s udvariasan feléje nyújtotta a habzó pezsgős poharat. — Szívesen tenném, de nem lehet: a te egészséged nagyon rossz lábon áll. — Ah!ah! ime, most kezdődnek az élcek! — kacagott a gróf gúnyosan s Évához fordult. — Vigyázz rá, most el fogja mondani titkainkat. Én Évára tekintettem; oly halvány és lélektelen volt, mint a koporsóból kivett halott. — Oh! oh! — felelt szintén kacagva Enrico ha ugyan nevetésnek lehet mondani azt a száraz, kisértetszerü fahangot. — Igen, el fogom mondani a Pulcinella titkait! A gróf, mintha egy pillanatra zavarba jött volna, elhallgatott, de aztán újra erőt vett magán s visszavágott: — Vártam tőled ezt a választ: oly ócska és oly ostoba ez is, mint annak ruhája, akit ábrázolsz. — Ne legyek harlequin, ha ez igaz! Sőt, hogy bebizonyítsam neked, miszerint nem vagyok szélhámos, elmondom neked az ő titkait — s Évára mutatott — nem ugyan szive titkait, mert szive nincs, hanem élete rejtélyeit. Éva megmozdult, mintha fel akarna kelni, mintha elvesztette volna fejét s halvány, elfehérült ajkai idegesen reszkettek, de szólni képtelen volt. E különös csoport körül összeverődött egy kiváncsi tömeg, melynek középpontját az a két egymásra mosolygó férfiú képezte. Percnyi szünet, mély csend következett. Világosan látható volt, hogy a gróf szívesen félbenhagyta volna ezt az éretlen élcelést, de nem vonulhatott viszsza a szemmel látható kihívás elől. Enrico folyton mosolygott rá s lázban égő szemei félelmesen villogtak elő elsárgult, halottszerű arcából. — Ah ! igazán ? És honnan tudod őket ? — kérdezte a gróf, roppant önuralommal magára erőszakolva a hideg nyugalmat, melyet kezdett elveszteni a körülöttük beállott néma csendben. Enrico mindkét kezével reátámaszkodott a márványasztalra, áthajolt a grófhoz, egész addig, hogy csaknem arcába lehelte szavait s lassan felelt: — Tudom, mert szeretője voltam a szeretődnek.