Fővárosi Lapok 1894. november (302-331. szám)
1894-11-08 / 309. szám
XXXI. évfolyam, 309. szám, Csütörtök, 1894. november 8 Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek-ters 4. Előfizetési díj: 1 ker..................1 frt 40 fa, 1«zvrecTr‘ • • * g • “Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal ! Budapest, Ferenciek tere .» Hirdetéseket és apróhirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. SZÜRET. Szüret, mi az ? Boldogtalan világ ! Szótár nélkül már ezt sem értitek ! Szüret, fiuk ? folyó aranyszürés, Sajtóban a megolvadt érchegyek ! Acélkohóban az izzó vasat Láttátok-e buzogni, habzani? Úgy forrtak itt Sátorhegyünk tövén Hajdanra, rég, a lángbor habjai! Hosszú, nagy ünnep volt... Emlékezem ... Emlékezem rá még homályosan . Szemem törülve látom a magyart Édes borodtól, óhon, ittasan ! Gyöngy van a szemben: szent hit és remény, Arany a szivben: honszerelmi érc . Ezt ápolá itt ez a föld nekünk S kelyhünkbe ezt öntötte itt a bérc ! Nézd, áldomásra csendül a pohár S az ősz ködén szálló gond elpihen, A mint kigyúlt arccal reá köszönt A honfi, a ki fáradott híven. Nézd, boldog álmok édes mámora Ringatja szivünk annyi harc után S mosoly dereng hulló lombok között Az aggnak is megifjult njakán ! Cseng a borágak koszorúi közt Tündérleányok kacagó dala, Visszhangzik a bérc, zeng a hegytető, Amint kivillan a nap sugara. De éjjel is tündöklő csillagok, Pásztortüzek szállják meg a hegyet És foly az ünnep, cseng a dal tovább. — Emlékezem még, ez volt a szüret!... Ma szó ez is már, puszta szó csupán ! Meredten állnak a kopár hegyek S az omló bércek elhagyott helye Sivó homok lesz, mint a szivetek. Természet, élet, a mi szépet ad, Ha úgy se kell, szüret se kell ma hát. Mire köszöntenétek, jó fiuk, Apáitok arany tüzű borát ? Fejes István, A GYŐZHETETLEN. — Elbeszélés. — Irta: Abonyi Árpád. (Folytatás.) (9) Odamegy a zongorához, s szétszórja a hangjegyeket ; azután kitárja az ablakot, szivarra gyújt és ő kezdi el a beszédet. Valami hétköznapi dolgot mond, de arra nem kap választ. Azután a fogai között mormog valamit. Azután kérdez: — Meg vagy elégedve ? Erre száraz választ kap. — Meg. Nem tetszik ez a koppanó szó, hát ismét kérdez: — Határoztál? — Nem. — Miért nem ? — Bocsánat, én nem vagyok kiváncsi az ön határozataira, s nem szeretem, ha vallatnak. Azzal felkel a székről, s leül a zongora mellé. Valami bús barcarollet játszik. A nagy úr öt percig szó nélkül hallgatja a lágy dallamot, azután erősebb hangon kérdez: — Hát mit akarsz ? Remélem nem azt, hogy egész életemet ebben a fészekben nyomorogjam le ? — Eleget élt. — Ugye? Már semmit érő az én kívánságom. — Nem segíthetek. — Akkor miért avatod magad a dolgomba. Vagy szégyelted volna tán, ha e hölgyet nőül veszem ? — Nevetséges. — Valóban az. Szomorú dolog, hogy semmibe se veszed a"szavamat. aaM8B8El — Ön is igy tett velem. — Tehát boszu ? — Nem, hanem igazság. Igazságot szolgáltatok magamnak és igazságot anyámnak. — Eh! .. . — Nem tetszik ? Ön képes volt elkövetni a legkiáltóbb igazságtalanságot, de nem képes elviselni a következményeit. Jó lesz, ha megpróbálja. — László! — Ej, hát végre is lásson engem s vegye észre, hogy rossz hangulatban vagyok. Terhemre van a beszéd s ingerel ez a felesleges faggatás. Mit akar tudni ? Helén visszautasította önt, mert én akartam. Elég ennyi ? Visszautasította s azzal vége. Csodálkozom, hogy nem tartja természetesnek. — Miért akartad ? — Csak.. . . A nagy úr elfintorította orrát s azt mondta : »Bab!« ... Azután leverte szivarja hamuját s előrehajolt a széken. — Kérlek ne zongorázz néhány percig. — Hallgatom. — Azt hiszem belátod, hogy ez a társalgás nevetségesen üres. Nem azért jöttem ide, hogy szellemtelen fecsegést kezdjek, hanem azért, hogy komoly felvilágosításokat kapjak céljaid felöl. Tudni akarom, nőül veszed-e Helént, vagy nem? — Nem tudom. — S ha követelném ? Megtagadnád. — Meg. — Atyai akaratom ellen ? A zongora fedél lecsattant e pillanatban s az ifjú egész magasságában kiegyenesedett. — Vártam ezt a szót, de mégse hittem, hogy ön ily nyíltan, ily hamar, ily megfoghatatlan önbizalommal fogja szemem közé dobni. Hát mikor törődtem én az ön akaratával s minő jogon akar ön, ki annyiba se vett, mint egy cselédet? Járta a világot könnyű szívvel és nem ismert kötelességet, csak élvezetet. Élvezni, élvezni! Nos, hát élvezze a következményeket és ne kívánjon engedelmességet tőlem, aki iránt nem ismert kötelességet. Úgy fogok tenni, ahogy jónak látom s nem tűrök véleményt senkitől. A nagy úr végighalgatta nyugodtan, mintha nem tartozna rá ez az unalmas holmi. Ez a mag nélkül való buborék a mit ellú és oda van. — Nagyon pikáns vagy, — mondta odavetve , — s úgy látom ingerült is. — Az vagyok. — Az. Hát majd megkérdezlek holnap. — Nem fogok válaszolni. — Mit sem tesz. Megkérdezlek holnapután. Hiába a pénz, kedvesem, a pénz. S a nagy úr ugyanazzal a fesztelen tartással, a melylyel jött, ugyanazzal a semmit mondó, szemtelen arccal búcsút intett kezével és elhagyta a termet. Nyomban rá belépett Márton legény. — Levelet hozott egy inas a szomszédból. Tessék. László átfutotta a néhány sort, megparancsolta, hogy lovat nyergeljenek s elbocsátotta a komornokot. — Mondja meg úrnőjének az inas, hogy azonnal készen vagyok. Úgy lett. Egy negyedóra múlva a park fái között lovagolt át a Münster udvarra, hol per lován várt reá a leány. Mosolyogva intett s délceg tartással lovagolt ki a kapun a folyam felé. — Jöjjön, jöjjön. Az ifjú szótlanul lovagolt a nyomába, de nem * A RANTZAUK. (Mascagni operája.) — Saját levelezőnktől. — Milano, november 4. Milanóban csak most adták elő a Rantzauk-at. Előadták taps pisszegés és fütty kíséretében. A librettóra nézve azt várhatnék, hogy Targioni- Tozzetti és Menasci, a Parasztbecsület írói, legalább is olyan vezérkönyvet írtak Mascagni számára, aminő az a legelső volt, mely a világ minden színpadán diadalt aratott. Rövid félórai átolvasás után azonban azzal a kérdéssel tesszük le a librettót, hogy váljon miként lehetett ezt az érdektelen, minden bonyodalmat és drámai erőt nélkülöző sujet-t négy unalmas felvonásra elnyújtani, s egyúttal kételkedve kérdezzük azt is, váljon akad e zeneszerző, aki bármilyen zseniális legyen is, elviselhetővé, megemészthetővé tudja tenni ezt a négy végnélküli felvonást, amelyben semmi sem történik ? Mascagni megzenésítette a sivár, érdektelen szöveget s ha operája sem tegnap, sem a megelőző előadásokon sehol sem aratott valódi, állandó sikert, ennek két oka van. Az első a librettóban fekszik, s azon már segíteni nem lehet, a másodikon azonban lehetne segíteni, mert ez magában a művészben fekszik, aki egészen átengedi magát környezetének, megtagadja egyéniségét, művészi aspirációit, hogy hitvány spekulációk eszközévé törpüljön el. A kottakufárok üzérkedő raja rögtönzőt akar csinálni a zeneszerzőből. A mai kor irányának és ideges türelmetlenségének megfelelően, a művészet nem vési többé márványba emlékeit: elég, ha annak rajzát a homokba karcolja; ma már nem szükséges egy-egy alvó érzelmet felkelteni, azt hullámzásban tartani, elég csak rámutatni. Az unatkozó, kedvetlen közönség nem keresi a mélyebbre ható, megrázó benyomásokat, hanem ösztönszerűleg menekül azoktól, s a zenében csak egy órai szórakozást keres. Példa rá a Massenet újdonsült Navarrai leánya is, melyben jóval több a lövöldözés, mint a zenei tartalom. Ilyen viszonyok adtak létet a Rantzaukinak s részben a Fritz barátunknak is. A Parasztbecsület sikerei után Sonzogno, aki a zenéhez és a színházhoz csak annyit ért, hogy pénzét fekteti bele — mint az a tőkepénzes a vasutakhoz, kinek minden vagyonát vasúti részvények képezik—megbízta Mascagnit,hogy írjon neki zenét a Fritz barátunk szövegéhez. Azok, kik a Parasztbecsületben megnyilatkozó határozott drámai tehetség felől tisztában voltak, nem csalódtak, midőn nem nagy sikert jósoltak a Fritz barátunknak. De Mascagni, kit akkor még az éretlen és túlzott tömjénezés nem kábított el, ambícióval és művészi ihlettel komponálta meg második operáját, melynek különösen egyik felvonása (a Il-ik) becsületére válnék bármely neves mesternek is. A Rantzauki szövegének eszméje szintén Sonzognótól eredt, aki — azt gondolva, hogy a Parasztbecsület librettistái ebből is valami világraszóló remeket fognak alkotni — rájuk bízta a szövegkönyv kidolgozását. S a négyfelvonásos opera elkészült: főrend, velencei és nápolyi félsikerei után Milánóban sem várhattunk tőle egyebet. Első felvonás: Gianni és Giacomo Rantzati, a két testvér halálos ellensége egymásnak, mert atyjuk nem egyenlő örökséget hagyott rájuk; gyermekeik ellenben, Giorgio és Luisa, szeretik egymást. A két fivér közt a békítő szerepet Fiorenzo tanító viszi, míg ennek leánya, Giulia csak azért került be az operába, hogy Luisának legyen egy barátnője, s Lehelnek, az erdőkerülőnek sincs egyéb keresete ott, mint hogy a két szerelmes boldogsága fölött Damokles kard gyanánt lebegjen. Az egész első felvonást