Fővárosi Lapok 1895. február (32-59. szám)

1895-02-01 / 32. szám

360 M1 ORSZÁGGYŰLÉS, Képviselőház. Egy heti hosszú, beható vita után ma befe­jezték a­ közoktatási költségvetés általános tárgya­lását. Évek óta ez volt az első ilyen tárgyalás. Nem az országot fölkavaró egyházpolitika domi­nált benne, hanem az, a­minek dominálnia kell: a közoktatás ügye. A jó ügyhöz méltó buzgalommal láttak hozzá, szóba hozták úgyszólva minden szá­mot­tevő ágát s ezzel a Ház tanácskozása megadta az irányt arra, hogy a közoktatás kormánya a jö­vőben mely csapáson haladjon. Úgy mellékesen, a­mennyiben erre a Házat a miniszteri programmbeszéd provokálta, volt szó egyházpolitikáról. Hanem ez már inkább csak az egyházpolitikai restancziák megbeszélésére szorítko­zott, a kath. autonómia kérdése kísértett ugyan ismét, de ez még annyira a jövő zenéje, hogy a rá vonatkozó vita inkább csak akadémikus jellegű­nek mondható. A mai vita révén Márkus József beszédé­vel ismét előtérbe tolult az 1868 : XXXVIILI.cz. módosításának kérdése, melyet Wlassits miniszter dobott a vitába s amelyet a vita folyamán csak­nem az összes szónokok helyeseltek. D­é­g­e­n Gusz­táv a felsőbb intézetek, egyetemek és jogakadémiák viszonyait hozta szóba s jelezte a reformokat, ame­lyeket a jelenlegi anomáliák megszüntetése érde­kében okvetlenül meg kell alkotnunk. Drakulics Pál nem annyira közoktatási, mint inkább párt­­politikai szempontból szólott, erős kritikát mondván a kormányról, mely egyebet mint hatalmi törekvéseket nem ismer. Asbóth János ma határozott néppárti velleitásoknak adott kifejezést, siránkozván a fölött, hogy a politikai jogok gyakorlása Magyarországon a népesség mily kis részének kiváltsága. Wlassits miniszter rekapitulálta az ellenérve­ket s azokra adta meg válaszát. Párbeszédét a Ház élénk figyelemmel hallgatta, a­mit megszolgált úgy tárgyilagosságával, mint érveinek nyomatékával. Elkövetett ugyan egy kellemetlen lapsus linguae-t is, a külföldi iskolák tandíját a mi iskolai beiratási díjainkhoz mérve, ám ez sokkal nyilvánvalóbb nyelvbotlás volt, sem hogy beszédének niveauját megviselhette volna. A szavazás ritka egyhangúsággal történt: Drakulics Pál csak néhányad magával nem fogadta el a költségvetés első tételét. * Vérmesebb, a zajos jelenetekkel rokonszenvező kollégáink tollából több újság azt h­íresztelte, hogy az ülés elején szóba hozzák a közoktatásügyi költségvetés megrövidítését. Már t. i. azt, hogy a budgetből a kor­mány állítólag törölte volna „a történeti becsű iratok megvásárlására“ szánt összeget. A folyosón egymást kergették az emberek: — Ki fogja támadni Wlassitsot ? Egy lélek sem tudott választ adni. Utoljára Szilágyihoz fordultak. Hiszen ha valaki a napirend előtt akar szólni, azt csak elnöki bejelentés után teheti. Szi­lágyihoz tehát, ő tudni fogja okvetlenül! De ki meri Szilágyit megközelíteni ? Hátha haragos kedvében van. Molnár Antal életre-halálra esküdözött, fogadkozott, hogy ő ugyan nem kérdezi meg: — Kérlek, családapa vagyok... Ha fölfal, eltart­játok a familiámat? Persze, hogy ilyen feltétel mellett többet nem un­szolták Molnárt. De hiába unszoltak másokat is. Az élete mindenkinek kedves. Majd megmondja Szilágyi, ha sora kerül. Pontban 10-kor Szilágyi aztán betöltötte a tá­tongó elnöki széket (de mennyire betölti!) hitelesítette a jegyzőkönyvet s aztán körülnézett, mintha valami fon­tosat akarna a Háznak mondani . No most bejelenti a napirend előtti felszóla­lást, — könnyebbültek meg a kedélyek. — Na látjátok, igy is megtudjátok! Még ha én kérdeztem volna meg... dehogy is kérdezném... ne is beszéljünk róla! — tört ki Molnárból a kétségbeesés. Szilágyi pedig érthetően, tagolt szavakban, a tárgy fontosságához mért nyomatékkal jelentette ki: — Most pedig következik — a költségvetés tár­gyalásának folytatása. Az arczok megnyugodtak. Hát nem lesz napirend előtt botrány? Úgy látszik, hogy nem. Nem, mintha felszólaló nem akadna a kipróbált szélbali mezőről, de nyilván olyan nem akad, a­ki — a megrémült Molnár Tóni példájára — Szilágyival ilyesmiről beszélni meré­szelne. Így aztán abban maradt minden és következett ismét a kultuszbudget az ő rengeteg unalmával és szá­razságával. Azaz hogy lesz ez nem volt száraz. A tegnapi élénkség még ma is tartott és leszá­mítva a leszámítandókat, a szónokok nyakra-főre abban versenyeztek, hogy okvetlenül érdekesek és okosak le­gyenek. Márkus József a közoktatásügyben pl. annyi egészséges gyakorlati tapasztalattal szolgált a Háznak, hogy az ember szinte visszakivánta ismét a vidékre. Ott legalább öregbíthetné a tapasztalatait, mert itt ugyan aligha fogja érvényesíteni. Különösen a népoktatási tör­vény képtelenségeit illusztrálta kézzel foghatóan és úgy, hogy helylyel-közzel helyeslésre tévedtek még a mame­lukok is. Pulszky Ágost, úgy mondják, erre a helyeslésre idegesen fordult hátra. — Várjatok, még nincs meg a fúzió, — szólott. Ugyanezen a csapáson haladt Dégen Gusztáv is, ámbátor eleinte zavarta egy és más kellemetlen közbe­szólás. — Na, most megmondja, hogy miért lépett vissza a szabadel­vű pártba ? — vágtak elébe a középről. A­mire a szélbalról közbeszóltak: — Hiszen még azzal is adós, hogy miért lépett ki ? Dégen egyikre sem felelt. Ellenben in médiás rés beleugrott a dicséretbe, elismerésével halmozván el Wlassitsot, a­miért zászlójára a „Pax“-ot írta. — Akkor dicsérje, ha megcsinálta a „Pax“-ot! — kötöttek ismét bele. Dégen ez elől is kitért s áttért a közoktatásra. Fő óhaja a vizsgálat megszigorítása, vagyis a tudomá­nyos pályára nem való, mert képtelen elemek kiselejte­zése. Biztosítja Wlassitsot, hogy ha ezt megteszi, egy­magában ezzel már olyan szolgálatot teljesít, a­melyért az ország hálájára számíthat. — Hát akkor a tanárok majd többet buktatnak és több lesz a vizsgadíj. Azt pedig nem hálálják meg az apák. —■ vélekedtek balfelől. Dégen után következett aztán Wlassits, aki zár­beszédét mondta el. Mert támadják, kijelenti, hogy félre­értés van a dologban. Ő a hátralevő egyházpolitikai javaslatokat fentartja s csak olyan módosításokat fogad el, a­melyek a lényeget nem érintik. — Na, hát akkor nem is csinál békét, — véle­kedett Meszlény Lajos. Wlassits a kath. autonómiára megjegyezte, hogy rosszul imputáltak neki egyet és mást, mert ő ezt az autonómiát csak az egyház felfogásával összhangban pártolja. — Vagyis nem pártolja! — vágott szavába Hé­­vizy János. A miniszter utalt beszédére, amelyben kijelentette, hogy akarja. Majd emelkedett hangon és érzéssel konsta­tálta, hogy ha ő programmjában nem szólott teendőiről általánosságban, ha talán eléggé nem hangsúlyozta volna az oktatásügy nemzeti jellegét, ez érthető s ezért őt szemrehányás nem illetheti. — Hiszen annak, hogy valaki a közoktatás mi­nisztere lehessen, ez az első feltétele. — Helyes! — visszhangzott a Ház s a Házban még azok is, a­kik ebből a szempontból támadták Wlassitsot. A beszéd további részéből érdekes az a mozzanat, melyben a nőkről szólott s a nőknek nyújtható kenyér­­kereseti foglalkozásokról. Ezt az emanczipáló passzust, mert valószínűleg még sokszor vissza fognak rá térni, lapunkban más helyütt egész terjedelmében közöljük. Az ülés végét Asbóth János és Drakulics Pál töl­tötték ki. Aztán megejtették a szavazást. A Ház csaknem egyhangúlag tette magáévá a budget első tételét. Holnap a részleteket tárgyalják. FŐVÁROSI LAPOK 1895. február 1. Péntek. Két jubiláns. (B r­ó­d­s­z k­y és Molnár.) Castor és Pollux a mithologiában nincsenek egymással jobban összeforrva, mint Bródszky és Molnár a magyar festőművészet történetében. Már a század második negyedében együtt emlegetik a nevüket; később a magyar fővárosban, szo­ros barátságban élve, egy-két fiatalabb társ mel­lett ők művelik legtöbb buzgalommal a magyar tájfestészetet, s most a sírja felé hanyatló század utolsó éveiben ismét karöltve jelennek meg, hogy együtt ünnepeljék művészi pályájuk ötven éves ju­bileumát s együtt osztakozzanak a kollegák elismeré­sében, kik tisztelettel és szeretettel sorakoznak az úttörők körül. Mily különbség a pálya kezdete s a mai idők között! A század elején beszélni is alig lehet ma­gyar művészetről; alig egy-két arczképfestő éldegél a fővárosban s ezek is csak azt a munkát végezik, a­mit a hírneves bécsi művészek, az arisztokráczia és klérus pártfogoltjai, nagy elfoglaltságuk miatt ke­gyesen hagynak nekik; a nagyobb templomok, az egri, a váczi dekorálásán olasz képírók dolgoznak s a közönség csak dologkerülőt lát a művészben, ki azért forgat vésőt vagy ecsetet, mert a kenyér­adó rendszeres munkához nincsen türelme és kitar­tása. A magyar nemes embernek alig okozhat va­lami nagyobb keserűséget, mintha a fia egy szép napon azzal a kijelentéssel áll eléje, hogy szobrász vagy piktor akar lenni, a­helyett hogy ősei birto­kát művelné vagy a megye zöld asztala mellett venné át apáinak örökét". El van készülve arra, hogy a fiú nélkülözni, koplalni fog s kóbor életé­vel szégyent hoz a szülői házra. Alig van nevesebb festőnk, kinek élettörténetében kisebb-nagyobb sze­repet ne játszanék ez a proféczia! És nem telik bele négy évtized, mindenkit meglepő rohamos átalakulással, fölvirrad a magyar képzőművészetek új aerája. A fővárosban művé­szeti intézetek támadnak, a kormány ösztöndíjakat, megbízásokat osztogat, a nyilvános gyűjtemények számára képeket, szobrokat vásárol, a középülete­ket művészi diszszel látja el; a közlelkesedés a haza nagyjait monumentális szobrokkal tiszteli meg s lassankint a publikum körében is terjedni kezd a művészetek kedvelése: a tárlatokat előszeretettel látogatják, képeket szereznek a lakások dekorálására. A művészek száma egyre növekedik, közülök nem egy az európai nagyságok mellé küzdi föl magát. Budapesten egymásután épülnek a műtermek, ki­állításaink gyors léptekkel közelednek az európai niveau felé s eljutunk oda, hogy a művészet, ha nem is fényes, de tisztességes megélhetést biztosít mű­velőinek. Bródszky és Molnár, szemtanúi és munkás tényezői ennek az átalakulásnak. Az a kis csoport, mely velük együtt verődött össze, hogy szembe szálljon az előítéletekkel s küzdjön az eszményért, melynek minden művész lelkében élnie kell, hatal­mas táborrá izmosodott, s ők megérhették azt a nagy örömöt, hogy törekvéseik sikerét láthassák s a magyar képzőművészet térfoglalásában, jogos önérzettel gyönyörködhessenek. Szép jutalma ez a nemes ambicziónak s a kötelességtudással végzett buzgó munkának. * Brodszky is, Molnár is átlépte már a két X-et, de azért mind a kettő fiatalos hévvel és fo­gékonysággal forgatja az ecsetet. Nincs olyan ki­állítása a képzőművészeti társulatnak, hogy nevük­kel ne találkoznánk és pedig nem egyszer több festmény alatt. A festés rájuk nézve, úgy látszik, nem csupán kenyérpálya, hanem valóságos élet­szükség. És mennyi gonddal, az idealizmus mily nagy tiszteletével forgatják az ecsetet! Elnagyolt,hanyag munka az ő festő­állványukról nem kerül a nyilvá­nosság elé, még ha a karácsonyi tárlatnak dolgoznak is, hová az újabb festő­nemzedék igen sokszor csak fogyatékos vázlatait szokta küldeni. Ők még ama régi, becsületes iskolának a hivei, mely szabatos munkára, a rajz és festés törvényeinek tiszteletben tartására szoktatta tanítványait. Ma már, az im­presszionizmus és szimbolizmus korszakában, sokan azt mondják erre az iskolára, hogy nagy komoly­ságával, gyakran kicsinyeskedő gondjával unalmassá vált. Tény, hogy most már jobban szeretjük min­dennapi pongyolájában, mint vasárnapi díszben, ki­mosdatva látni a természetet, hogy a völgyeket el tudjuk képzelni tarka szivárvány, csörgedező pa­tak s a nimfák serege nélkül is; hogy a jól festett mocsarat zavaros vizével, a buskomor őszi tájat ól­mos fellegeivel többre becsüljük, mint a legkifogás­­talanabb idealisztikus vidéket, mely talaját, nö­vényzetét s egét a művész fantáziájának kö­szönheti , de azért nem szabad kicsinyelnünk a megelőző korszakok művészetét sem, mert ezek­nek is megvannak az előnyeik, követésre érdemes jó tulajdonságaik. Bródszky és Molnár a megfigye­lés pontosságában, a rajz biztosságában még min­dig jó útbaigazításokat adhatnak a fiatal generá­­cziónak, s üde, egészséges festési modorukban is van valami, a­mi méltó az elsajátításra. Ne vegyék olvasóim járatlanságnak tőlem, hogy két érdemes veterán művészünkről beszélve, eddig Molnár Józsefet is csak mint tájfestőt méltányoltam s másnemű kompoziczióiról megfeled­keztem. Csak az ünneplés alkalmának közössége okozta ezt a feledékenységet. Molnár sokoldalúsága régóta ismeretes, írásaim közt föl van jegyezve, hogy 1849-ben Stuttgartban kilencz hónap alatt nem kevesebb, mint százhúsz arczképet festett, hogy később a Louvreban több történelmi ké­pet másolt s tudom azt is, hogy a Ke­resztények üldözése czimű nagy festmé­nye az 1870-diki londoni világkiállításon az angol királynő érdeklődését magára vonta s díszokmányt is szerzett a művésznek. Néhány év előtt volt kiállítva a műcsarnokban na­gyobb méretű képe. Krisztus tizenkét éves korában az Írástudók között s a nemzeti múzeum képtárában is van egy­ pár műve, így Ábrahám kiköltözése s történelmi fest­ménye , Dezső vitéz halála által meg­menti Róbert Károlyt. Mindezek a művész sokoldalúságát mutatják, de csaknem kivétel nélkül régibb idők termékei. Ha a körülmények kedveznek, talán jónevű egy­házi és történeti festő válhatott volna belőle. A kor szelleme és családi körülményei azonban arra indították, hogy a grand art-nak idejekorán búcsút mondjon s a közkedveltségnek inkább örvendő motívu­mokkal népesítse be vásznait, így lett előbb genre­, majd később csaknem kizárólag tájképfestő, közös terrénumon találkozva a régi kollegával, Brodszky­­val, kinek művészete — ellentétben a Molnáré­val — folyvást egy csapáson haladt. * A két veterán művészt évek óta,a rokon­­szenv, a szeretet kötelékei fűzik össze. És pedig nem csak a művészet terén, hanem az életben is. Nyáron át az ország valamelyik regényesebb vidé­kén együtt készítik vázlataikat, tanulmányaikat, a kiállításokon is nem ritkán egyforma motívumok­kal szerepelnek, s a laikusnak nem kis fáradság

Next