Fővárosi Lapok 1895. február (32-59. szám)
1895-02-01 / 32. szám
360 M1 ORSZÁGGYŰLÉS, Képviselőház. Egy heti hosszú, beható vita után ma befejezték a közoktatási költségvetés általános tárgyalását. Évek óta ez volt az első ilyen tárgyalás. Nem az országot fölkavaró egyházpolitika dominált benne, hanem az, aminek dominálnia kell: a közoktatás ügye. A jó ügyhöz méltó buzgalommal láttak hozzá, szóba hozták úgyszólva minden számottevő ágát s ezzel a Ház tanácskozása megadta az irányt arra, hogy a közoktatás kormánya a jövőben mely csapáson haladjon. Úgy mellékesen, amennyiben erre a Házat a miniszteri programmbeszéd provokálta, volt szó egyházpolitikáról. Hanem ez már inkább csak az egyházpolitikai restancziák megbeszélésére szorítkozott, a kath. autonómia kérdése kísértett ugyan ismét, de ez még annyira a jövő zenéje, hogy a rá vonatkozó vita inkább csak akadémikus jellegűnek mondható. A mai vita révén Márkus József beszédével ismét előtérbe tolult az 1868 : XXXVIILI.cz. módosításának kérdése, melyet Wlassits miniszter dobott a vitába s amelyet a vita folyamán csaknem az összes szónokok helyeseltek. Dégen Gusztáv a felsőbb intézetek, egyetemek és jogakadémiák viszonyait hozta szóba s jelezte a reformokat, amelyeket a jelenlegi anomáliák megszüntetése érdekében okvetlenül meg kell alkotnunk. Drakulics Pál nem annyira közoktatási, mint inkább pártpolitikai szempontból szólott, erős kritikát mondván a kormányról, mely egyebet mint hatalmi törekvéseket nem ismer. Asbóth János ma határozott néppárti velleitásoknak adott kifejezést, siránkozván a fölött, hogy a politikai jogok gyakorlása Magyarországon a népesség mily kis részének kiváltsága. Wlassits miniszter rekapitulálta az ellenérveket s azokra adta meg válaszát. Párbeszédét a Ház élénk figyelemmel hallgatta, amit megszolgált úgy tárgyilagosságával, mint érveinek nyomatékával. Elkövetett ugyan egy kellemetlen lapsus linguae-t is, a külföldi iskolák tandíját a mi iskolai beiratási díjainkhoz mérve, ám ez sokkal nyilvánvalóbb nyelvbotlás volt, sem hogy beszédének niveauját megviselhette volna. A szavazás ritka egyhangúsággal történt: Drakulics Pál csak néhányad magával nem fogadta el a költségvetés első tételét. * Vérmesebb, a zajos jelenetekkel rokonszenvező kollégáink tollából több újság azt híresztelte, hogy az ülés elején szóba hozzák a közoktatásügyi költségvetés megrövidítését. Már t. i. azt, hogy a budgetből a kormány állítólag törölte volna „a történeti becsű iratok megvásárlására“ szánt összeget. A folyosón egymást kergették az emberek: — Ki fogja támadni Wlassitsot ? Egy lélek sem tudott választ adni. Utoljára Szilágyihoz fordultak. Hiszen ha valaki a napirend előtt akar szólni, azt csak elnöki bejelentés után teheti. Szilágyihoz tehát, ő tudni fogja okvetlenül! De ki meri Szilágyit megközelíteni ? Hátha haragos kedvében van. Molnár Antal életre-halálra esküdözött, fogadkozott, hogy ő ugyan nem kérdezi meg: — Kérlek, családapa vagyok... Ha fölfal, eltartjátok a familiámat? Persze, hogy ilyen feltétel mellett többet nem unszolták Molnárt. De hiába unszoltak másokat is. Az élete mindenkinek kedves. Majd megmondja Szilágyi, ha sora kerül. Pontban 10-kor Szilágyi aztán betöltötte a tátongó elnöki széket (de mennyire betölti!) hitelesítette a jegyzőkönyvet s aztán körülnézett, mintha valami fontosat akarna a Háznak mondani . No most bejelenti a napirend előtti felszólalást, — könnyebbültek meg a kedélyek. — Na látjátok, igy is megtudjátok! Még ha én kérdeztem volna meg... dehogy is kérdezném... ne is beszéljünk róla! — tört ki Molnárból a kétségbeesés. Szilágyi pedig érthetően, tagolt szavakban, a tárgy fontosságához mért nyomatékkal jelentette ki: — Most pedig következik — a költségvetés tárgyalásának folytatása. Az arczok megnyugodtak. Hát nem lesz napirend előtt botrány? Úgy látszik, hogy nem. Nem, mintha felszólaló nem akadna a kipróbált szélbali mezőről, de nyilván olyan nem akad, aki — a megrémült Molnár Tóni példájára — Szilágyival ilyesmiről beszélni merészelne. Így aztán abban maradt minden és következett ismét a kultuszbudget az ő rengeteg unalmával és szárazságával. Azaz hogy lesz ez nem volt száraz. A tegnapi élénkség még ma is tartott és leszámítva a leszámítandókat, a szónokok nyakra-főre abban versenyeztek, hogy okvetlenül érdekesek és okosak legyenek. Márkus József a közoktatásügyben pl. annyi egészséges gyakorlati tapasztalattal szolgált a Háznak, hogy az ember szinte visszakivánta ismét a vidékre. Ott legalább öregbíthetné a tapasztalatait, mert itt ugyan aligha fogja érvényesíteni. Különösen a népoktatási törvény képtelenségeit illusztrálta kézzel foghatóan és úgy, hogy helylyel-közzel helyeslésre tévedtek még a mamelukok is. Pulszky Ágost, úgy mondják, erre a helyeslésre idegesen fordult hátra. — Várjatok, még nincs meg a fúzió, — szólott. Ugyanezen a csapáson haladt Dégen Gusztáv is, ámbátor eleinte zavarta egy és más kellemetlen közbeszólás. — Na, most megmondja, hogy miért lépett vissza a szabadelvű pártba ? — vágtak elébe a középről. Amire a szélbalról közbeszóltak: — Hiszen még azzal is adós, hogy miért lépett ki ? Dégen egyikre sem felelt. Ellenben in médiás rés beleugrott a dicséretbe, elismerésével halmozván el Wlassitsot, amiért zászlójára a „Pax“-ot írta. — Akkor dicsérje, ha megcsinálta a „Pax“-ot! — kötöttek ismét bele. Dégen ez elől is kitért s áttért a közoktatásra. Fő óhaja a vizsgálat megszigorítása, vagyis a tudományos pályára nem való, mert képtelen elemek kiselejtezése. Biztosítja Wlassitsot, hogy ha ezt megteszi, egymagában ezzel már olyan szolgálatot teljesít, amelyért az ország hálájára számíthat. — Hát akkor a tanárok majd többet buktatnak és több lesz a vizsgadíj. Azt pedig nem hálálják meg az apák. —■ vélekedtek balfelől. Dégen után következett aztán Wlassits, aki zárbeszédét mondta el. Mert támadják, kijelenti, hogy félreértés van a dologban. Ő a hátralevő egyházpolitikai javaslatokat fentartja s csak olyan módosításokat fogad el, amelyek a lényeget nem érintik. — Na, hát akkor nem is csinál békét, — vélekedett Meszlény Lajos. Wlassits a kath. autonómiára megjegyezte, hogy rosszul imputáltak neki egyet és mást, mert ő ezt az autonómiát csak az egyház felfogásával összhangban pártolja. — Vagyis nem pártolja! — vágott szavába Hévizy János. A miniszter utalt beszédére, amelyben kijelentette, hogy akarja. Majd emelkedett hangon és érzéssel konstatálta, hogy ha ő programmjában nem szólott teendőiről általánosságban, ha talán eléggé nem hangsúlyozta volna az oktatásügy nemzeti jellegét, ez érthető s ezért őt szemrehányás nem illetheti. — Hiszen annak, hogy valaki a közoktatás minisztere lehessen, ez az első feltétele. — Helyes! — visszhangzott a Ház s a Házban még azok is, akik ebből a szempontból támadták Wlassitsot. A beszéd további részéből érdekes az a mozzanat, melyben a nőkről szólott s a nőknek nyújtható kenyérkereseti foglalkozásokról. Ezt az emanczipáló passzust, mert valószínűleg még sokszor vissza fognak rá térni, lapunkban más helyütt egész terjedelmében közöljük. Az ülés végét Asbóth János és Drakulics Pál töltötték ki. Aztán megejtették a szavazást. A Ház csaknem egyhangúlag tette magáévá a budget első tételét. Holnap a részleteket tárgyalják. FŐVÁROSI LAPOK 1895. február 1. Péntek. Két jubiláns. (B ródsz ky és Molnár.) Castor és Pollux a mithologiában nincsenek egymással jobban összeforrva, mint Bródszky és Molnár a magyar festőművészet történetében. Már a század második negyedében együtt emlegetik a nevüket; később a magyar fővárosban, szoros barátságban élve, egy-két fiatalabb társ mellett ők művelik legtöbb buzgalommal a magyar tájfestészetet, s most a sírja felé hanyatló század utolsó éveiben ismét karöltve jelennek meg, hogy együtt ünnepeljék művészi pályájuk ötven éves jubileumát s együtt osztakozzanak a kollegák elismerésében, kik tisztelettel és szeretettel sorakoznak az úttörők körül. Mily különbség a pálya kezdete s a mai idők között! A század elején beszélni is alig lehet magyar művészetről; alig egy-két arczképfestő éldegél a fővárosban s ezek is csak azt a munkát végezik, amit a hírneves bécsi művészek, az arisztokráczia és klérus pártfogoltjai, nagy elfoglaltságuk miatt kegyesen hagynak nekik; a nagyobb templomok, az egri, a váczi dekorálásán olasz képírók dolgoznak s a közönség csak dologkerülőt lát a művészben, ki azért forgat vésőt vagy ecsetet, mert a kenyéradó rendszeres munkához nincsen türelme és kitartása. A magyar nemes embernek alig okozhat valami nagyobb keserűséget, mintha a fia egy szép napon azzal a kijelentéssel áll eléje, hogy szobrász vagy piktor akar lenni, ahelyett hogy ősei birtokát művelné vagy a megye zöld asztala mellett venné át apáinak örökét". El van készülve arra, hogy a fiú nélkülözni, koplalni fog s kóbor életével szégyent hoz a szülői házra. Alig van nevesebb festőnk, kinek élettörténetében kisebb-nagyobb szerepet ne játszanék ez a proféczia! És nem telik bele négy évtized, mindenkit meglepő rohamos átalakulással, fölvirrad a magyar képzőművészetek új aerája. A fővárosban művészeti intézetek támadnak, a kormány ösztöndíjakat, megbízásokat osztogat, a nyilvános gyűjtemények számára képeket, szobrokat vásárol, a középületeket művészi diszszel látja el; a közlelkesedés a haza nagyjait monumentális szobrokkal tiszteli meg s lassankint a publikum körében is terjedni kezd a művészetek kedvelése: a tárlatokat előszeretettel látogatják, képeket szereznek a lakások dekorálására. A művészek száma egyre növekedik, közülök nem egy az európai nagyságok mellé küzdi föl magát. Budapesten egymásután épülnek a műtermek, kiállításaink gyors léptekkel közelednek az európai niveau felé s eljutunk oda, hogy a művészet, ha nem is fényes, de tisztességes megélhetést biztosít művelőinek. Bródszky és Molnár, szemtanúi és munkás tényezői ennek az átalakulásnak. Az a kis csoport, mely velük együtt verődött össze, hogy szembe szálljon az előítéletekkel s küzdjön az eszményért, melynek minden művész lelkében élnie kell, hatalmas táborrá izmosodott, s ők megérhették azt a nagy örömöt, hogy törekvéseik sikerét láthassák s a magyar képzőművészet térfoglalásában, jogos önérzettel gyönyörködhessenek. Szép jutalma ez a nemes ambicziónak s a kötelességtudással végzett buzgó munkának. * Brodszky is, Molnár is átlépte már a két X-et, de azért mind a kettő fiatalos hévvel és fogékonysággal forgatja az ecsetet. Nincs olyan kiállítása a képzőművészeti társulatnak, hogy nevükkel ne találkoznánk és pedig nem egyszer több festmény alatt. A festés rájuk nézve, úgy látszik, nem csupán kenyérpálya, hanem valóságos életszükség. És mennyi gonddal, az idealizmus mily nagy tiszteletével forgatják az ecsetet! Elnagyolt,hanyag munka az ő festőállványukról nem kerül a nyilvánosság elé, még ha a karácsonyi tárlatnak dolgoznak is, hová az újabb festőnemzedék igen sokszor csak fogyatékos vázlatait szokta küldeni. Ők még ama régi, becsületes iskolának a hivei, mely szabatos munkára, a rajz és festés törvényeinek tiszteletben tartására szoktatta tanítványait. Ma már, az impresszionizmus és szimbolizmus korszakában, sokan azt mondják erre az iskolára, hogy nagy komolyságával, gyakran kicsinyeskedő gondjával unalmassá vált. Tény, hogy most már jobban szeretjük mindennapi pongyolájában, mint vasárnapi díszben, kimosdatva látni a természetet, hogy a völgyeket el tudjuk képzelni tarka szivárvány, csörgedező patak s a nimfák serege nélkül is; hogy a jól festett mocsarat zavaros vizével, a buskomor őszi tájat ólmos fellegeivel többre becsüljük, mint a legkifogástalanabb idealisztikus vidéket, mely talaját, növényzetét s egét a művész fantáziájának köszönheti , de azért nem szabad kicsinyelnünk a megelőző korszakok művészetét sem, mert ezeknek is megvannak az előnyeik, követésre érdemes jó tulajdonságaik. Bródszky és Molnár a megfigyelés pontosságában, a rajz biztosságában még mindig jó útbaigazításokat adhatnak a fiatal generácziónak, s üde, egészséges festési modorukban is van valami, ami méltó az elsajátításra. Ne vegyék olvasóim járatlanságnak tőlem, hogy két érdemes veterán művészünkről beszélve, eddig Molnár Józsefet is csak mint tájfestőt méltányoltam s másnemű kompoziczióiról megfeledkeztem. Csak az ünneplés alkalmának közössége okozta ezt a feledékenységet. Molnár sokoldalúsága régóta ismeretes, írásaim közt föl van jegyezve, hogy 1849-ben Stuttgartban kilencz hónap alatt nem kevesebb, mint százhúsz arczképet festett, hogy később a Louvreban több történelmi képet másolt s tudom azt is, hogy a Keresztények üldözése czimű nagy festménye az 1870-diki londoni világkiállításon az angol királynő érdeklődését magára vonta s díszokmányt is szerzett a művésznek. Néhány év előtt volt kiállítva a műcsarnokban nagyobb méretű képe. Krisztus tizenkét éves korában az Írástudók között s a nemzeti múzeum képtárában is van egy pár műve, így Ábrahám kiköltözése s történelmi festménye , Dezső vitéz halála által megmenti Róbert Károlyt. Mindezek a művész sokoldalúságát mutatják, de csaknem kivétel nélkül régibb idők termékei. Ha a körülmények kedveznek, talán jónevű egyházi és történeti festő válhatott volna belőle. A kor szelleme és családi körülményei azonban arra indították, hogy a grand art-nak idejekorán búcsút mondjon s a közkedveltségnek inkább örvendő motívumokkal népesítse be vásznait, így lett előbb genre, majd később csaknem kizárólag tájképfestő, közös terrénumon találkozva a régi kollegával, Brodszkyval, kinek művészete — ellentétben a Molnáréval — folyvást egy csapáson haladt. * A két veterán művészt évek óta,a rokonszenv, a szeretet kötelékei fűzik össze. És pedig nem csak a művészet terén, hanem az életben is. Nyáron át az ország valamelyik regényesebb vidékén együtt készítik vázlataikat, tanulmányaikat, a kiállításokon is nem ritkán egyforma motívumokkal szerepelnek, s a laikusnak nem kis fáradság