Fővárosi Lapok 1895. március (60-89. szám)
1895-03-01 / 60. szám
676 vesztőségében kelt, 1895. évi február hó 28-án. A levél e szavakkal kezdődik: „Fegyelmi vizsgálatot lérünk!“ és ekként folytatódik: »Nem szokatlan eset a budapesti postaigazgatóság területén, hogy levelek kallódnak el s nem jutnak a czimzett kezéhez. Barátságos viszonyunk a kormányhoz tiltja ugyan, hogy e fajta mulasztással terheljük a kormány közegeit, de zokon esnék minekünk, ha Dániel Ernő kereskedelemügyi miniszternek tárczájába kerülne az, hogy közéletünk jelesének két, bélyeggel fölszerelt levelét még máig sem kézbesítették Bartha Miklósnak, az Ugron-Polónyi-párt elnökhelyettesének. Remegve várjuk a szombati napot és Visontai Soma interpelláczióját, a legerősebb kilépési szándékkal megterhelt két levelének elkallódása tárgyában.« Mi Tisza István öröksége. Tisza István ma a képviselőházban örökséghez jutott. Az atyjára pazarolt »Hoch«-okat írták át az ő részére. Ez az átruházási ügylet bélyegmentes. De akik reá azt átruházták, azok között vannak olyanok is, a kik nem bélyegmentesek. Fatum. Helyszín: A Theatre Francais erkélye, első sor, 25—26. támlásszék. Az ur: (28—30 körül, korrekt, mindennapias, inkább csinos, mint nem.) A hölgy: (kitűnően konzervált, meg nem határozható kor, előkelő, hajporozott, elegáns demi- toiletteben.) Az ur (ülve): Kényelmesen ül ? Megvan a zsámoly ? A hölgy (szeretetreméltó mosolylyal): Köszönöm, minden rendben van. Az úr: Valóban, nagy hálára kötelezett azzal, hogy segített. Ha ön nincs, még most is ott nyomorgok az én Ollendorff-féle francziaságommal. »Nagyanyja unokanővérének czipői« nem sokat segítenek az emberen, ha színházi jegyet akar váltani. Mennyire irigylem rendkívüli nyelvtudományáért. A hölgy (kétkedőleg): Igazán? Nem elhamarkodott és kétélű bók ez? Az ur (udvariasan): Nem az, ha oly bájos egyéniségnek szól. A hölgy (furcsa oldalpillantással): Remélem, mindig ez lesz a véleménye. Az ur: Amíg a sors kedvez és becses társaságával tisztel meg, véleményem változatlan lesz. A hölgy (mosolyogva): Adja az ég! Az úr (lopva vizsgálgatja szomszédnőjét): Ha nem csalódom, ugyanegy fogadóban vagyunk szállva; legalább az imént még a table d’hre - nál láttam a Grand Hotelben. A hölgy (nyugodtan): Úgy van, ön csak a délutáni vonattal érkezett. Az ur (mohón): Észrevett? A hölgy: Hogyne. A vestibuleben voltam, amikor megérkezett. Az ur (hizelegve érezvén magát): Nem hittem volna, hogy ily véletlen találkozásról megemlékezzek. Mert többen érkeztek velem együtt. A hölgy (nyugodtan): Igaz, de ön magára vonta a figyelmemet. Az ur: Mivel? A hölgy: Kézitáskáján olvastam a nevét, mely épen nem mindennapi: F. D. Plein d’amour. Az ur (csalódottan): Vagy úgy! (Ismét vizsgáigdja szomszédnőjét). Tudja-e, hogy az egész table d’hôte alatt azon tanakodtam, merjem-e megszólítani, vagy sem? A hölgy (közönyösen): Az igazat megvallva, csodálkoztam, hogy nem tette. Az ur (félre): Oh! (hangosan): Féltem, hogy megsértem. A hölgy: Engem ugyan nem sértett volna. (Keztyűjét gombolgatja.) Az ur (félre): No, ilyet senki meg nem áll, ha csak nem József a neve! (Hangosan): Ez ugyan jóvá tehető, ugye bár? Engedje, hogy segítsek. (keze fölé hajol.) A hölgy (szárazon): Nem ügyetlen-e kissé? Az úr (merész pillantással): Nincs mért sietnem, hát nem sietek. A hölgy (visszavonva kezét): Én sem. De nincs szándékom dolgot adni a reportereknek. Ön elfelejti, hogy fényes világítású színházban vagyunk. Az ur (sóhajtva): Fájdalom! A hölgy (jókedvűen nevet): Ne mondja? Az ur: Igazán látni akarja ezt a darabot. »Belle-maman.« (Az anyós?) A hölgy (mosolyogva): Igazán. A tárgy nagyon érdekel. Az ur: Már hogy mondhat ilyet? A hölgy: Higyye meg. Az ur: Ha én voltam kiváncsi Sardou véleményére az anyósokról, az nem csoda. A hölgy: Oh! Az ur: Engem közelről érdekel. Azon a ponton vagyok, hogy ezzel a sokat megszólt, érdekes rokonnal megismerkedjem. Azért jöttem Párisba, hogy feleségem édesanyjával találkozzam. A hölgy. Igen? Az úr. Fogalmam sincs, hogy milyen. Hat arczképet láttam, de mindegyiken másforma. Természetesen azt állítják, hogy szép és elragadó stb. stb. De, köztünk mondva, azt hiszem, egy árnyalattal tán még rosszabb az emberiség e rendes csapásánál. A hölgy (vonzó mosolylyal.) Mennyiben? Az úr. Mert a »fiatalost« adja. A leánya testvéreként szerepel. Ily szerep mellett pedig mi férfiak önkéntelenül hajfestő és szépítő szerekre gondolunk. A hölgy, (csipke zsebbevalóját végig vonva arczán.) És ön egyáltalán nem ismeri még? Hogy lehet ez? Az úr. Beteg fiával két évet Egyiptomban töltött és én ezalatt Londonban elvettem a leányát. Szerencsétlenségünkre elhatározta, hogy a tavaszt velünk tölti és én érte jöttem. Itt Párisban találkozunk, mert ő Brüsszelben lakik. De az első este legalább még élvezni akartam szabadságomat! — De nem is tudom tulajdonképen, mert untatom ily félelmetes tárgygyal. A hölgy (nevetve): Ön nem nagyon udvarias! Az úr: Még gondolni sem akarok rá e perczben! Olyan volna ez, mint megkövetelni egy embertől, ki a meleg napon sütkérezik, hogy gondolatban novemberi köddel foglalkozzék. A hölgy: Ön veszedelmesen udvarias, Monsieur Plein d’amour. Az ur (egyenesen az arczába nézve): És ön .. . Igazán végig akarja nézni ezt a darabot? A hölgy (idegesen játszik egy karpereczczel): Én (a karperecz leesik): Oh, kérem . . . Az ur (felveszi, vizsgálja, olvas): »Moyá!« Mily kedves név! mennyire illik önhöz! A hölgy (szelíden): Mért? Az ur: Mert, — mert, — hát, mert édes és különös név és ön egy különös és édes teremtés. A hölgy (komolyan, más tárgyra terelve a társalgást): Soká marad ön Párisban? Az ur: Anyósomtól függ. Mit csinálunk holnap ? A hölgy (kérdőleg): Mi ? Az ur (komolyan): Csak nem lesz oly kegyetlen elzárkózni tőlem, ha úgyis oly rövid ideig lehetünk csak együtt. Elég rossz, hogy egyátalán válnunk kell. A hölgy (protestálva): De kérem . .. Az ur (igen melegen). Igaz, hogy csak nevetségesen rövid ideig ismertem. De hisz tudnia kell, mennyire bájos, s hogy első látásra is elforgathatja bárkinek a fejét. Sokkal inkább nagyvilági hölgy, semhogy százszor ne hallotta volna ezt. Semmi ok nincs mert ne lehetnénk jó, igen jó, nagyon jó barátok! A hölgy (bensőséggel) : Remélem, azok leszünk. Az ur (elragadtatással) : Oh mily kedves ön ? A hölgy: Őszinte vagyok. És (egyszerre zsacskójába teszi látcsövét) és nem nagyon érdekel a darab, így hát, ha kedve tartja.. . Az ur (gyorsan feláll): Bármikor rendelkezésére állok és bármire. (Félre.) No ez aztán valami! A hölgy (hanyagul): Nem lenne szíves belépőmet megszerezni — Feri ? Az ur (kellemesen meglepetve): Örömmel — »Moyá!« A hölgy (elnéző mosolylyal): Oh! — ez nem épen illedelmes. Az ur (amíg gyöngéden ráadja a belépőt): Baj ez? A hölgy (egyenesen az arczába nézve): Baj hát. Egy férfi nem szokta keresztnevén szólítani azt az asszonyt, aki véletlenül . . . A férfi, (félreáll, hogy előre bocsássa): Egy angyal! A hölgy (pillanatra megáll): Nem — hanem anyósa! Az úr (egy üres székre rogy): Az ördögöt! A hölgy (az ajtófüggöny mellől): Gyerünk, édes fiam! Hiteles adatok nyomán közli: Wohl Janka. FŐVÁROSI LAPOK 1895. márczius 1. Péntek. A főnyeremény. — Francziából. — Múlt nyáron a fontainebleaui erdő végében elterülő Narrée nevű faluban sétáltam. A falu rózsaszinü házaival, fenyőfa-pavillonjaival, zöldelő vadszöllővel befuttatott atelierjeivel kaczéran fekszik a hegyoldalban és egészen a Szajna partjáig terjed. Amint a művészeknek épült nyári lakok, a szürke falak és a szennyes parasztudvarok között haladtam, egy XIII. Lajos korabeli stílusban épült kastély tűnt föl, amelynek tetője és vörös téglái feltűnően újak voltak s színes ablakok bizonyították a tulajdonos ízléstelenségét. A tetőn hosszú rudak meredtek az ég felé, melyekre a nyárspolgárok zászlókat szeretnek felhuzgálni. Ami azonban leginkább szemembe tűnt, az egy márványtábla volt, mely a fényes bejárat felett a kastély homlokzatába volt befalazva. A márványlapon, melyet kis szobrocskák tartottak, hat arany számjegy volt olvasható. — Valószínű — így gondolkoztam — hogy ezek az emberek valamely húzáson megütötték a főnyereményt és azon a pénzen építtették ezt a költséges és nevetséges lakót. Ezen a feltévesen töprengtem éppen, amikor a park végén lévő rácsajtón egy nagy, szálas fiú lépett ki bicziklijét vezetve, tiroli kalappal a fején, kétféle színű pamutból szőtt harisnyákban, kék trikó-ingben és angolos szabású rövid nadrágban. — Az ördög vigyen el — mondám — ha nem ismerem ezt az arczot! S amint megerőltettem emlékező tehetségemet, felismertem Monvaut Alfrédot, egy iskolatársamat, akit már régen nem láttam és a kiről csupán futólag tudtam annyit, hogy kereskedői ügyekben utazgat Algírban. Ő tova vonult kerékpárjára hajolva, én szem elől vesztem és folytattam sétámat. Fél óra múlva kit látok visszatérni ugyanazon az úton? Monvaut úr volt, aki nagy erőlködéssel dolgozott, mivel az út emelkedett és kivörösödve, megelégedetten a kis egészségi kirándulással érkezetthozzám. Megismert. Enyelegtünk egymással. — Jöjj velem, mondám; ha megtaláltalak, csak el nem eresztelek; velünk fogsz ebédelni; be foglak mutatni feleségemnek és apósomnak. Én szabadkoztam, azt hozván fel okul, amit már ilyenkor szokott az ember, vártak reám és dolgom volt. — Hát te Karfáéban lakói ? kérdeztem. Ő kiegyenesedett és gőgös mosoly derítette föl kövér arczát: — Hiszen, ha arról jöttél, akkor éppen apósomnak a kastélya előtt kellett elmenned. — Micsoda?! az a ház, amelyen egy márványlap van arany számokkal ? — Igen, kedvesem, és tudod, hogy mit jelentenek azok a számok? — Egy ötszázezer frankos főnyereményt, melyet apósom nyert az államsorsjátékon. — Mindjárt gondoltam, válaszoltam, de hogyan, lett a főnyeremény örököse a te feleséged? — Ah! — mondá ő — annak nagyszerű története van! Körülbelül egy éve lehet, hogy keresztülkasul szelvén ezt a vidéket, amelyet akkor még nem ismertem, kerékpáron haladtam ezen az úton. Amint a kastély előtt elhaladtam (nagy előszeretettel használta folyton a „kastély“ szót), egy fehér szakállas kövér úr és egy kissé kövéres, szép fiatal, rózsaszínű ruhába öltözött leány lépett ki a parkból; én szerencsétlenségemre feléjük pillantottam és bicziklim egy kőbe ütődött. Isten tudja, hogy történt a dolog, de egyszerre csak a biczikli az egyik oldalra, én pedig a másikra estem, fel akartam kelni, de óh! kedves öregem! nem voltam képes, a vér csak úgy dűlt az orromon, én pedig ott feküdtem, mint egy borjú és nem tudtam magamról semmit. Amikor feleszméltem, a magas, fehér szakállas úr kertjében voltam, egy székre ültettek; a kisasszony pedig, aki egy kissé kövéres volt — de ezt nem bánom, mert hiszen magam is olyan vagyok — eczetes üveget tartott az orrom alá, egy cseléd vizes ruhával törölgetett, a magas ur pedig fújva, sietve, izgatottan kiáltott egy feléje siető szakácsnéhoz: — Jöjjön, dörzsölgesse a kezeit, tegyen hideg kulcsot a hátára, keressen pókhálót! Ekkor kinyitottam szemeimet és az ur, a kit bizonyos zavarodottsággal szemléltem s a kinek fehér nadrágját néhány csepp vérrel szennyeztem be, a mikor a kertbe való vitetésemnél segédkezett, barátságos hangon igy szólt: — Hogy érzi magát, uram?! Oh! minő esés! Tudja-e, hogy agyon üthette volna magát? Héloise, leányom, micsoda frisstőt adhatnánk ? Talán egy pohár kerest, vagy egy pohár grogot?