Fővárosi Lapok 1895. november (300-329. szám)

1895-11-08 / 307. szám

307. szám Péntek, 1895. november 8 XXXII. évfolyam. Egész énre 14 frt, félévre 7 frt, */* énre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után is. Egyes szám­ára: helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Politikai és szépirodalmi napilap. Szerkesztőség: Ferencziek­ tere 4. szám. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere 3. szám. Athenaeum épülete. Előfizetések és hirdetések fölvetetnek a kiadóhivatalban. Megered­­. Budapest, nov. 7. Tegnap indult meg az a „nagy“ budget­­vita, melynek rémével hetek óta ijesztgetik ellenzéki dajkák a kormánypárti gyermeke­ket. így lesz, meg úgy lesz, — a hegy megnyílik, miután már majd megpukkad a sok összegyülemlett gyújtó anyagtól, s tüzet fog okádni, — a nemzeti párt feni a kése­ket borotvaélesre, hogy minden nap egy minisztert leszkalpoljon vörös fehér-zöld­­bőrű indiánok nemzeti szokása szerint,­­ a szélsőbal meg éppen azt tervezi, hogy naponkint két minisztert süt meg elevenen, miként a tamtam-bukuku indiánok a Lüge­­wacker dr. könyvében szokták. Maga Kossuth Ferencz kezeit tördelve rimánko­­dott elvtársainak, hogy legalább az állam­­budgetet kíméljék, ne igyekezzenek azt is agyonbeszélni, mert a levegő még vasárnap tele volt obstrukczióval s a gavallér Kossuth-film ilyen erőszaktételt csak végső esetre vél megengedhetőnek, pl. ha az Ausztriával kötendő gazdasági kiegyezésen argumentum többé nem segíthetne, s csak agyonbeszéléssel volna szabad azt — hely­benhagyni. Denique a „nagy“ vita tegnap meg­indult. Jelen volt az indításnál nettó har­minc­hat álmos honatya, félig üresen táton­gott a sajtó két páholya, csaknem üresen valamennyi karzat, így szentesítette a köz­vélemény érdeklődése a bejelentett vitázó kedvet. El is szontyolodott ez a kedv ala­posan. Oly desperált hangulat uralkodott a baloldali frakc­iók tájékán, hogy senki sem mert szólásra feliratkozni. Már azt vártuk, hogy az obuigát előadói beszéd után, melybe Hegedűs Sándor ezúttal némi millennáris lendületet próbált kavarni, az elnök így nyilatkozik: »Szólásra nem lévén senki fel­jegyezve, ha senki nem jelentkezik, a vitát bezárom.« A­kik mégis felszólaltak, szörnyű men­tegetőzések közt tették. Az öreg Helly a burutjára hivatkozott, sokat s hoszszan köhögött, hogy röviden végezhesse. Paprikás határozati javaslata beszélt helyette, a­mit még a klubban készítettek szélbali hal­szakácsok. .. Következett jó Horánszky Nándor, ez a modern Petur bánja a kormány bank­bánjainak s pénzügyi bölcse a nemzeti békétleneknek. Neki burutja — szerencsére — nincs, gondoskodnia kellett hát egyébb mentségről, melylyel hosszú kritikai fejtege­tését, sötét pesszimizmusát rosszkedvűen bevezethesse. Elmondta hát, hogy az ily fekete színekkel dolgozás neki kötelessége, — pedig jól­ tudjuk, hogy inkább csak a természete. Ámde fogadjuk el szinonimnak a természetet és kötelességet: kiki köteles azt tenni, amit természete elébe ír. A kakas is ilyformán kötelességet ró le, mikor kukorit, a béka is, mikor brekeg, a holló is, mikor krákog, a szú is, mikor perczeg. így aztán jó Horánszky­tól is elfogadhatjuk, hogy tisz­tében jár el, mikor a fehéret két órás be­szédben feketének mondja, lévén a sötét­látás s a hosszú kemény beszéd neki ter­mészete. Tavaly is, harmadéve is, meg emberemlékezet óta mindig elmondta ő, a­mit tegnap, hogy kiadásaink pazarok, bevételeink ki fognak maradni, a nagy defic­it megint beköszönt s az ország tönkre megy, — jóslatai soha nem váltak be. De ha évekig igy folytatja — az ördög nem alszik — egyszer valamikor tán majd mégis beválik. Talán ha egykor az ő jelenlegi elvbarátai kerülnek kormányra. Valamivel élénkebb folytatáshoz jutott a vita ma. L­u­k­á­cs pénzügyminiszter hosz­­szasan és tüzetesen c­áfolta Horánszky ellen­vetéseit, sőt átcsapott a védelemből a táma­dásba is, néhány éles szóval vágva vissza. De drámai jelenet azért ebből sem lett. A fő alak eddig, kihez a legtöbb érdek­lődés fordult s kinek felszólalására megtelt kissé az ülésterem is: Szapáry Gyula gróf volt. Nem a beszéd maga vonzott. Szapáryt soha nem taksálta senki az élvezhető szó­nokok közé, s mióta ellenzéki csatái az egyházpolitikában balul ütöttek ki, meg­szűnt érdekes szónok is lenni. Ma mégis vonzott, mert föllépését fuzionális hírek előzték meg. Erről vártak tőle sokan aján­lattételt, vagy legalább tájékoztató nyilat­kozatot. S a várakozók nem csalatkoztak. Már első mondatai a szabadelvű pártba visszakivánkozás preludiumja gyanánt han­goztak el. Kijelentette, hogy a házasság­jogi és anyakönyvi reformokat most már ő is bevégzett tényeknek tekinti, s csupán bölcs végrehajtásuk dolgában táplál aggo­dalmakat és óhajtásokat. Fel is sorolt néhány szert, mint valami javasasszony, melyek­kel az öt liberális csecsemő az életnek föl- A „FŐVÁROSI LAPOK“ TÁRCZÁJA. Búcsú. (Misdrog, augusztus 20.) Hol annyi boldog órát Álmodtam végig én S szelíden ringatóztam A béke lágy ölén: Isten veled, Kedves sziget! Erdőid koszorúját Ne érje hervadás, Lakóid közt keservet, Haragot sohase láss. Isten veled, Kedves sziget! Maradj még emlékben is A béke hű jele. Szivem eged s hullámod Fényével van tele. Aid s nem feled — Isten veled! Endrödi Sándor. Judás utolsó éjszakája. — Franczia elbeszélés. — Irta: Émile Gebhart. Judás sokáig mozdulatlanul maradt az olaj­erdőben, ugyanazon a helyen, a­hol Jézusnak a halál­csókot adta; tekintetével a poroszlók csapatát követte, akik az ember fiát vitték Jeruzsálembe. A lámpások és fáklyák pislogó fénye mellett, a lándzsák és a mezítelen kardok között csendben, gyors léptek­kel haladt a gyászos kíséret, mint az éjjeli tolva­joknak egy csapata, míg előrenyomulva a végtelen síkságon, eltűnt. Ekkor Judás lassan beburkoló­zott hosszú, piros köpenyegébe és neki támasz­kodva egy olajfa törzsének, arczával a város felé fordult és várakozott. Éjfél elmúlt. A hold kékes fényben fürösz­­tötte a száraz mezőket s a szent város falait, tor­nyait. Mindinkább elhaló, durva lárma hangzott a magaslaton fekvő templom felől. A pusztaságban baglyok felelgettek egymásnak. Egy óriási denevér hideg szárnyával meglegyintette Judás arczát. Kö­penyege egyik felét a homlokához emelte. Még mindig várt. Egyszerre csak megremeg­tette az öröm és a liget bejárata felé fordult, ki­lépett az árnyékból és egy férfiú elé futott, aki úgy látszott, keres valakit a­ getsemanni berkekben. A hosszú, fehér szakállú öreg zsidó, aki botjára támaszkodva félénk léptekkel közeledett, a főpap kincstárnoka volt. Bevárta Judást és egy bőr tárczát dobott neki, aztán pedig szót sem szólva, gyorsab­ban, mint a­hogy jött, eltávozott. — Még valami rossz kutyának is nyájasab­ban dobnak egy darab csontot, — mormogta Judás. Felemelte a pénztárczát és mosolygott. Ne­héz volt az és kellemesen csörgött. Kiszaladt az erdőből s a hold halvány fényénél kinyitotta a tár­czát. Mikor meglátta a csillogó pénzt, egészen meg­mámorosodott. Azonban mindjárt megszámolta a pénzdarabokat, mindegyiket megmérlegelte jobb tenyerében és igen nyugtalanul vizsgálgatott egyet, melyen az uralkodói fej kissé kopottnak látszott. — Ez egy Augusztus, egy halott Césár. Job­ban szeretem a többit, az egészen új Tiberiusokat... A papok megtartották igéretöket. Jól van. A pénztárczát ruhája övébe dugta és Jeru­zsálem felé vette útját. Könnyednek érezte magát és azt képzelte, hogy boldog. Hogy megnyugtassa magát, emlékezetébe idézte Kaifás gonosz csábításait, a bűnös alku estéjét. Váj­jon nem azt a prófétát árulta ő el, aki törvény­bontást hirdetett és megvetette Mózest ? Izrael go­nosz királyát, a hazug Messiást, aki az uzsorásokat kiűzte Salamon csarnokaiból s a menyországot be­zárta a gazdagok előtt. De ő, a nyomorult Iskariot most nagyszerűen megboszulta az Istent, Dávidot és Rómát.­­És mihelyt a nap meg fogja világítani Jézus bünhödését, Istennek választott népe, a levi­ták, az írástudók, a farizeusok és a császárnak minden barátja, Pilátus, a császár gőgös helyettese is egy rendkívüli mű üléstereként fogják őt üdvö­zölni. — Nevem, — igy gondolkozott, — éppen oly sokáig fog élni, mint Jákobé, Dánielé vagy Éliásé. . .­­Beért a néma, komor városba s azt gondolva, hogy Kaifás éppen akkor vonja kérdőre Jézust, a papi palota felé indult. Már messziről észre vette a kivilágított ablakokat; a tornáczokban, a bolt­hajtások alatt árnyak jártak-keltek; az előcsarnok előtt levő udvaron pirosas láng csapott fel. Az ut­­cza üres volt. Egy­ kakas kukorékolt. — Közeledik a hajnal, szólt Judás.

Next