Fővárosi Lapok 1901. február (6-8. szám)
1901-02-10 / 6. szám
82 FŐVÁROSI LAPOK szin-, idom-, vonal-szépséghez; ha van is benne eszmei tartalom, az józan, reális értékű s nincs meg benne az a pszichikai erő, mely a léleknek oly bősz gerjedelmeivel, mint az anarkizmus, meg tudna küzdeni. Erre csak a művészeti idealizmus képes, az olyan műalkotás, mely nem formai igazságával hat, hanem ideális, mélységes tartalmával, a benne rejlő erkölcsi jóval ejti gondolkozóba és érzékenyíti el nézőjét. Így is csak akkor jelentkezik az idealista művészet hatása, ha — mint mondjuk zsenge gyermekkorától kezdve nevelik rá az emberanyagot. Már működő szocialistáinkat, ez élemedett, már elcsontosodott koponyájú nemzedéket, melynek az iskolában legfeljebb értelmét fejlesztették a pedagógus tanítók, de elvadult érzelmi világára kevés ügyet vetettek, — ezeket már nem boldogíthatja semmiféle művészeti politika. De a jövő kezünkben van, a most serdülő és világra jövő nemzedékek lelkének idomitása tőlünk függ s az élő embernek egyik legszebb feladata, hogy másnak, egy más nemzedéknek boldogulását mozditsa elő. E nagy altruisztikus szempont birta rá az európai kormányokat s velük lépést tartó éber és agilis miniszterünket is, hogy a művészeti oktatást az iskolákban reformálja, sőt művészetpolitikája fő főgondját éppen az iskolákra fordítsa. A modus praecedendi felől ugyan még mindig, évek óta folyik a vita, de az elv immár diadalmaskodott s reméljük, hogy diadala teljes lesz. Akkor lesz teljes, ha az iskola — hol végre is a későbbi ember lelkének alapjait rakják — nemcsak ismeretekre fogja oktatni az alsó osztály gyermekeit, hanem a csodás nagy természetnek s teremtőjének tükrét, a művészetet is elibak tartja, hogy emberszeretettel, megbocsátással, önmegtagadással, altruizmussal teljék meg az ő emberi szívük is. Attól a jövő munkásnemzedéktől remélni lehet, hogy elsimítja, lemondással, emberséges jóindulattal és engedékenységgel áthidalja majd a nagy űrt, mely a gazdagot a szegénytől elválasztja — lélekben. Mert akkor is csak az „igét" szolgáltathatja a művészet, a „kenyeret“ ellenben másoknak kell előteremteniök: a nemzetgazdászoknak. K. K. :Két nap. Idegrendszerünk nincsen zajtalan nyugalmak felfogására berendezve. A vihartól nem korbácsolt tenger síksága nem érdekel bennünket, de az izgatottság és borzalom kéjes gyönyöre fogja el lelkünket, ha a siró szél hullámtorlaszokat emel a tenger színe fölé és a táncoló hajó bukfenceket hány szemünk előtt. A bentlévők borzalmas sikoltása, a tengerbe futók kínos vergődése és az elemek kísérteties zenéje valóságos mennyei gyönyör érzékeinknek, de csak akkor, ha a partról élvezhetjük e látványt, magunk nem veszünk részt a halálos tornában. Az élet hullámtorlasza a szenzáció. Ez pedig mindig mások szerencsétlensége. A magunk baja viszont mások szenzációja. Az első testvérgyilkosságtól az utolsó kínai harcokig, minden szenzáció vérbe került s ott, ahol nem a testet gyilkolták meg, bizonyára lelket öltek, hacsak nem nevezzük szenzációnak azt, hogy valaki megütötte a főnyereményt. Ez utóbbi azonban vajmi kevés embert érdekel s igy nem marad más hátra, minthogy a Hét Nap is kellemes kellemetlenségekkel izgassa olvasóinkat. * A családi élet szent bensőségét felforgató kínos súrlódások annyi embert érdekelnek, ahány ember ismeri az illető családot. A családi titkok éppen ezek elé bocsátják le sötét fátyolukat, de a mindent kipattantó indiskréció hasadékot váj a lepel közepébe, úgy hogy a kínos látványban gyönyörködőkkel szemben a meggyalázottaknak szégyentől bíborra festett arca áll. Ez is szenzáció! Ha egy napilap japáni történet címmel egy férjétől válni készülő asszony dolgait meséli el, a jó ismerősök azonnal ráismernek a portrait eredetijére és mindenki tudja, kiről van szó. Azok, kik a lap eljárását védelmezik, nem teszik azt jó burzsoá, morális érzelmük alapján, hanem mert beleélik magukat a férj fájdalmas helyzetébe és jól esik kifakadni az asszony merészségén, kinek volt bátorsága férje urának odaszólni: „nem szeretem önt uram, tehát váljunk el!“ Jaj az asszonynak, ki nem rak szarvakat a férj homlokára, hanem elválik tőle, ha nem szereti! * Maholnap befejezik a népszámlálást és a pontos statisztika kimutatta, hogy hála Istennek, elég szaporák vagyunk. A gyermekszám problémája, úgy látszik, még nem érdekel bennünket. Nem állunk még az intellektuális lépcső oly magas fokán, mint például a franciák, kik jongleur-kötéltáncosként lebegnek a magaslaton. Egyik lábuk a kötélen tapad, a másikkal a levegőt rugdossák. Mert a kulturnemzet saját tüdeje elől rúgja el a levegőt. Egyszerre aztán a fekélyekkel borított test kettétörik és minden jongleursége és kultúrája dacára elbukik.