Fővárosi Lapok 1901. március (9-13. szám)

1901-03-03 / 9. szám

132 FŐVÁROSI LAPOK Egy alkalommal elhatározta a három gyermek, hogy házat épít a vízparton. Nem homokból, mint eddig, hanem fából. Székely házat leveles kapuval, szép faragásokkal, mint a falu házai. Az eszme Sándortól jött és a két lány ujjongva egyezett bele. Sándor volt a faragómester, a lányok meg összehordták az anyagot hozzá. Hetekig tartott a munka, de mindennap nagyobb és nagyobb gyönyörűséget szerzett a gyermekeknek. Blankát már alig lehetett haza csalni az ebédhez s elégszer addig hizelgett, könyörgött vagy makacsko­­dott — a­melyik hamarább vezetett célhoz,­­ hogy ott maradt molnároknál s jóizűen költötte el a viz­­levesből és túrós puliszkából álló ebédet. A háztetőre csakhamar felkerült a bokréta, de a kapuval ugyancsak meggyűlt a baja Sándornak. Napokig elfaragott egy-egy virágon. Szép virágcserépből tulipánok, szőlőgerezdek is indák nyúltak ki, mint a­hogy szokás az a maros mentén. A német nevelőnő ezalatt a Maros partján álmo­dozott, vagy olvasta Schwartz Máriának valamely szen­timentális munkáját. Felőle tehettek a gyermekek, a mit akartak. A munka folyt nagy ambicióval s a mint egyes virágok kidomborodtak a fiú kése alól, a két leányka tapsolt örömében. Végre, sok napi kitartó munka után készen volt a szép leveles kapu, csak a felirat hiányzott. Ezen aztán sokat eltűnődtek. Valahány kaput megnéztek a faluban, mindeniken ott állott, hogy­­ építette élete párjával. Ki legyen ez az élete párja? Mert a­hol kapu van, ott feleségnek is kell lenni, a­mint ott olvasható a falu házain. — Leszek én a feleséged! — mondta Juliska. Eredj má’ — kacagott Sándor, — a testvérét nem veheti el senki! — Hát leszek én ! — ujjongott Blanka, — engem csak elvehetsz, én nem vagyok testvéred A fiú megdöbbenve nézett az úri leányra, majd megcsóválva a fejét, komoly fontoskodással felelte : — Az nem lehet. — Miért? — Megver apám, ha úri feleséget veszek. Blanka elkezdett pityeregni s tovább húzódott a fiútól, majd olyan gyermekek szokásaként, kik hozzá vannak szokva, hogy minden szeszélyük teljesedjék, makacsul szólt: — Én akarom ! Én azért is a feleséged leszek! Ha nem irod oda, sohasem jövök többé hozzátok játszani. A pityergésre a nevelőnő is előkerült a víz partjáról, és hogy jobban behizelegje magát növendé­kénél, ő is kérésre fogta a dolgot : — Tegye meg Sándor, írja oda Blankát. A fiú természetesen engedett, de látszott, hogy egész komolyan veszi a dolgot, mert mint egy hős, ki csatára készül, kiegyenesedett és szinte nem várt határozottsággal szólt: — Hát én elveszem ezer örömest, a verést is kiállom érette, de aztán meg ne másítsa a szavát, mert baj lesz belőle ! A nevelőnő kacagott és békítőleg tette egymásba a két gyermek kezét. Most újra szent volt a béke s a nevelőnő élhetett ábrándjainak, a gyermekek épitették tovább a házikót, talán a jövő tűzhelyét. Sándor éjét nappá tett, hogyha vadász — ki a vidék szokásaként ott ékeskedik a ház jobb felén — szép körvonalakban kerüljön ki keze alól, majd balról a gólya­madár kerül — mely szintén ott van minden ajtó fölött — s aztán a felírás : „Ezen házat Isten segítségével épitette Benő Sándor kedves élete párjával, Csernay Blankával.“ Mily öröm, mily ujjongás volt, mikor a kapu fel volt állítva és ott ékeskedett rajta a piros és zöld betűkkel színezett felirat. Sándor nem tudott eltelni a büszkeségtől s foly­ton ismételte : — Benő Sándor és kedves élete párja Csernay Blanka. Az úri leány meg — mint ki egy szeszélyét látja teljesedve­­ - ujjongott, tapsolt örömé­ben. Most már be lett volna fejezve a mulatság s második-harmadik nap már unottan ültek a ház mel­lett, mikor Sándornak uj eszméje támadt: — Faragok egy feszületet is, mint a hogy az ut mellett van, hogy valaki csak erre jár, megemelje a kalapját előtte. A lányok nagy örömmel fogadták e kijelentést s oda kuporodva a fiú mellé, nap nap után gyönyör­ködve lesték az eredményt. Végre megvolt a feszület, rajta a haldokló Jézus­sal s éppen a felállításán fáradoztak a gyermekek, mikor Csernay Elek a malom felé indulva, erre vette útját. Bámulva állt meg. A csipetnyi ház oly tökélete­sen volt összeállítva, mintha a legjobb mesterember kezéből került volna ki, a faragványok egész művészi vonásokat mutattak, a motívumok hamisítatlan székely eredetűek, a felirat ... a büszke gentri összehúzta szemöldökeit, de nem szólt semmit, szótlanul hagyta ott a megszeppent gyermekeket s tartott a malom felé. — Most kikapok - mondta Sándor. — Értem kapod — felelte sajnálkozva Blanka. Nem baj ! Magáért még többet is elszenved­nék ! — büszkélkedett a fiú, — csak aztán meg ne másitsa ám, a mit ígért ! — Olyan már nincs ! Ha száz esztendeig kéne, hogy várjak rád Sándor, mint a mesében, akkor is várnék és bizony isten, soha sem lennék a másé ! A nap is mosolygott e naiv beszéden, a ma­darak is gyügyögtek hozzá s a víz lassú csobogással fogta fel s vitte magával az ártatlan gyermeki szót. Ki hitte volna, hogy egy életre volt kimondva ! E naptól fogva nagy változás történt a Csernay kastélyban.

Next