Fővárosi Lapok 1901. május (18-21. szám)
1901-05-05 / 18. szám
264 FŐVÁROSI LAPOK — Milyen darabot ? Milyen nyelvből ? Milyen nyelvre ? — Franciából magyarral — ? ? — A frakkomból csinálok spencert! — s azzal se lát, se hall, rohan haza. Estére készen volt a fordítás. Elváltunk. Sokáig nem találkoztam vele, de tudtam, hogy Nyíregyházán hirdeti az „igét.“ Átrándultunk egyszer Miskolcról Nyíregyházára, — mondom, meglátogatom Jancsit. Kérdem egyik színház előtt lézengő kollégámat, hol van Jancsi ? Az rám néz, elborul és csak ennyit mond: — Jere, elviszlek hozzá. Mentünk. A városból kivezetett egészen a „sóstói“ temetőig. Ott egy ujonan hantolt sirhalomra mutatva, igy szólt: — Itt van Jancsi. Tegnapelőtt temettük. Elvitte a kolera. Azzal félreállt a kemény nyakú kun gyerek . . . sírni ! Én ott maradtam a sírnál és beszéltem Jancsihoz ! — Édes Jancsim, hát igy meg kellett szomorítanod annyi igaz barátodat? Elszaladni tőlünk, akik a te kedélyed tüzénél annyit melegedtünk. Itt hagyni a „komédiát“ . . . Mindig jó voltál hozzánk, és most így megszomorítasz . . . Erre, mintegy végszóra, a Jancsi fejfája tövéből kikukkan egy kis zöld gyík. Okos kis szemeit reám veti és néz. Én meg akarom fogni, nem szalad el. Kezembe veszem, tenyeremre fektetem és beszélek hozzá . — Jancsi, te vagy ? Feljöttél hozzám ? Elbúcsúzni ? — A kis gyík erre egyet ugrik, visszaszalad ugyanazon lyukhoz, ott megfordul, kis szemeit még egyszer reám veti, mintha mondaná: — A viszontlátásig! — és eltűnik. Én még sokáig néztem utána, hogy nem jön-e még egyszer elő. Nem jött. Gondolatokba merülve indultam visszafelé. A kis gyik nem ment ki az eszemből. Hátha igaz az, hogy a lélek vándorol és az a kis gyik a mi „Jancsink“ volt ? Hiszen egész életében oly virgonc volt, mint egy kis gyík. Persze, mi pernahajda komédiások akkor azt mondtuk rá, hogy „kecske“ — azért ugrál! . . . Fej fád azóta rég elkorhadt. Az utódok nem ismertek, hogy jeltelen sírod fölébe mauzóleumot állíttattak volna, mint a legjobb vidéki színész, a legkedvesebb barát és úttörő emlékét megillető kegyeletet, de mi, a te volt pályatársaid híven őrizzük emlékedet, mint a legjobb barátét, legkedvesebb kollégáét, akiknek faja — fájdalom — napról-napra jobban kiveszőben van. Kolo-Mann. Mi bánt? Oh, gyakran elborul az arcod, Szép szemed, messze révedez Szófián vagy, nem hallom hangod Hiába várok, semmi nesz. Ha kérdem tőled, vaj’ mi bántott? Semmi— mondod — gondolkozók Ajkadon könnyű mosolyt látok, De az csak színlelt, tudj’ az ég ! És kérdem újra, újra kérdem, Szemed válasza az marad, Mi a legédesebb a szívben, A legtöbb gondot adja az. Rexa, Dezső, táncoló dervisek. — Útirajz. — Kelet világában bolygván, sok dervissel hozott össze sorsom, főleg Kairó vidékén, Jeruzsálem környékén. Ezek a városok azok a főpontok, a melyekbe összefutnak a fanatizálni jól tudó iszlám eme koldulva kódorgó barátai. Jönnek Arábiából, Perzsiából, Buhharából, gyakran félmeztelenül, vadul megnövesztett boglyahajjal, torzonborz szakállal, seprűszerű szemöldökkel, ízléstelenül megeresztett körmökkel, amint valamely remetebarlangból, vagy még ezen is túl levő valamely Isten háta mögötti helyről szakadtak az emberek közé, vagy valamely mohamedán szentnek örök nyughelyéről érkeztek napfogta, elkényszeredett arccal, lerongyolva teljesen. Olyik csatakos ruhában ellátogat hozzánk Budapestre a szent Gül Baba, a rózsák atyjának sírjához. A hajótörött szokott így hányódni-vetődni egy deszkaszálon. Az átalvetőjükbe gyűjtik a könyöradományt, a saját jámborságukból olcsó szerrel megélni akaró eme munkakerülők, kellemetlen jelenségek, kiket emberi alakot öltött bojtorjánoknak nevezhetnénk a legtalálóbban. Sorsfutásukban az országutakat görcsös bottal róva, lépten-nyomon megszüli őket a föld, el is nyeli azután. A Mohamed vallásában forma szerint fölszentelt papok nem lévén, az iszlám terjesztésére, politikai és vallási izgatásra, a nép kioktatására (jobban mondva: bolondítására), szóval mindenféle izgató beszéd támasztására legjobban a derviseket lehet felhasználni. Őket a vallási őrjöngés úgyis folyton hevíti. Egynémelyiküket annyira, hogy rajongásában keresztül szúrja az arcát, hegyes vasakkal kínozza a testét, skorpiót és egyéb undok állatot eszik s a ló patája alá fekszik. Ezúttal a táncoló- és üvöltő dervisekről szól, a kiket Konstantinápolyban kerestem fel s behalo -.) A „dervis“ perzsa szó, ajtó melletti koldust jelent. A kolduló dervisekről lásd bővebben „Keleti ég alatt, Palesztinában“ címü útirajzaimnak 240—211. lapjain. Budapest, Franklin-Társulat, 1898.