Fővárosi Lapok 1901. július (27-30. szám)
1901-07-07 / 27. szám
FŐVÁROSI LAPOK hideg, számitó kacagással fagyasztotta meg hódolóinak pezsgő vérét, most áhitatos, behizelgő melegséggel fekete szemében, húzódik közel a fiúhoz s félig csukott pillákkal, ajkát kinyitva hallgatja halk, szaggatott mondatait. És a közömbös, flegmatikus fiu most — mintha életéből szakadna minden szó — lágy, csendes hangon beszól, amin átérzik izgatott vérének szilaj frissesége, úgy érezte, hogy mindez most az ő vérét is átalakítja. A mámor felszáll agyába, a suttogás a szivét égeti és a szép, bánatos asszony közelsége eloszlatja a félelmet. Öntudatlanul jött ajkára a szó : — Igen, a küzdelem eddig céltalan volt. Most reményem támadt. Magától várom, hogy mutassa meg az utat, amelyen legbiztosabban eljuthatok magához. Mert maga az én célom. Érzem. Maga és senki más. Merőn ránézve az asszonyra, várta a feleletet. Az asszony arcán valami sötét árnyék lebegett. Ismerte ezt az árnyékot és keserű düh feszítette ki izmait. Még most is közöttük van az az ember. Az a közönséges, hitvány ember, a kisvihák életének minden pillanatában egy-egy bimbót, vagy egy-egy rózsát morzsolt szét hideg, sima ujjai közt. Becsületes ember szemében rongy, az asszony szemében érdekes, sápadt arcú, zárkózott titok. Összeszorította ajkát és megérintette az asszony vállát. — Nóra — mondta csaknem könyörögve. — Nóra, ne nézzen hátra. Amit láthatna, nem magának való. Nézzen előre. Nézze azt a boldogságot, azt az édes, igaz boldogságot, amiben sohasem lehetett része. Nézze ezeket és feleljen nekem. úgy tetszett, hogy a Vilma keze az Aladár vállán nyugszik. A fiú valamivel hangosabban beszélt. — Sokat bosszankodtam magára egy időben és irigyeltem a körülötte lézengő firmákat. Akkor még nem tudtam, miért. — Most tudja? — Tudom. És most sajnálom szegényeket. A leány boldogan, csendesen nevetett s Eleonóra asszony érezte, hogy lassan kint meleg vér lopódzik föl arcába. Titkon Tardyra emelte szemét s férfias arcának aggódó várakozása különös, megnyugtató hatással volt idegeire. De nem tudott felelni. A Tardy tompa, szenvedélyes hangja érzékenyen, bágyasztóan fonja körül szívét. Most már figyelt és figyelmében az árnyék mindjobban távolodott. — Nem felel? Jó. Az az ember még mindig ott él a lelkében. Úgy képzeli, hogy titokzatos, magasztos hős, ahogy egy lovagias tragédia nemes áldozata. Levetkőztetem azt az embert, hogy úgy lássa, a milyen volt. A titoktartás néha vétek. A Tardy komor, rövid ideig tartó hallgatása, a láz, mely szemében égett, a haragos, féltékeny irigység, mely barna arcára lerajzolódott és a titok, mely boldog óráiban is állhatatos kinnal gyötörte, — most féktelenül hajszolta egymást agyában. Meg fog tudni valamit. Valami borzasztót. Meg fogja tudni, hogy uj jövőt alakíthasson, — derűsnek, boldognak látszó jövőt. És a múlt, leányos szivének bűbájos ábrándja elvész, elpusztul. Talán szennyes hullámok közé. Első szerelmének eltűnt alakját szivében is barna, gyűlöletes iszap, sár fogja takarni és a mi megmarad, az a kis szikra talán ennek a sötétarcú férfiúnak a szeméből fog új, éltető lángra gyűlni. A kisfiú megfordult helyén és anyja ölébe hajtotta fejét. Az igazi emlék. Érezte, hogy a ködből egy rész, mely erőszakosan fog eloszlani, kis gyermekének aranyos fejét homályosítja el. Eltakarta kezével arcát és bánatos megadással mondta: — Ne folytassa, ne kezdjen bele. Nem akarok tudni semmit. Nem lenne, érzem, hogy nem lenne az boldogság, ami így kezdődnék. És míg beszélt, az arca lassan kiderült és az árnyék kevésbé nyomta a lelkét. Úgy rémlett, hogy az áldozat, amit hoz, és amit az ura hozott a múltért, kiengeszteli mindazt, ami a homályba burkolt titok mélyén lappang. Lesz egy férfi, akinek emlékén megnyugodhat és ölében pihen egy pihenő gyermekfej, akivel elfeledheti mindazt, ami hiányzik. A kocsi megállt, az oszlopos terraszon fehér alakok mozogtak s az esetlen inas ott forgolódott a kocsi körül. Tardy sötéten, mogorván, szótlanul szállt le és felelet nélkül segítette le az asszonyt. Tudta, hogy minden hiába és szeme még egyszer rátévedt a fiatalokra. Már lenn álltak és sokáig szorították egymás kezét. Szemük mosolygó kérdésként pihent egymás arcán s a leány már vagy harmadszor mondta gyöngéd, édes, biztató hangsúlyozással : — A viszontlátásig! Eleonóra asszony gépiesen utánozta : — A viszontlátásig ! Aladár mosolygott, Tardy lecsüggesztette fejét. Mindketten megértették. A leánynál azt jelentette : Holnap. Az asszonynál azt jelentette : Sohasem. Cyprián. 3elegek. Borongó szürke feliegek Siessetek, siessetek! Oh fussatok!. . . rohanjatok! — Hazáig meg se álljatok !. ... Ha tán vidám — úgy zúgjatok. Viharrá, vészszé váljatok! De hogyha hús, oszoljatok, És sírjatok . . . csak sírjatok! . . . Somló Sándor. ❖ örök szerelmek. Egy napon a lány azt mondta a fiúnak: — Felejtsen el! Olyan könnyen mondta, mintha azt mondta volna, hogy oltsd el a gyertyát. Könnyen mondta ki. Nem esett nehezére. Az üres szív olyan semminek nézi a teli szivet. Hajigálóz vele, mint lapdával. Elveti messzire s ott hagyja, ahová esett, felé sem néz többet. A szegény, elhagyott, elhajított szív pedig fájón húzódik meg a bozótba, a sűrűbe s örül, ha nem látják. S mit csináljon egyebet, gondol ő reá. Nem tud felejteni! Eddig mindenben engedelmeskedett az ő parancsának, ez az első eset, hogy nem teszi. Hiába kisérti a hang: 347