Fővárosi Lapok 1901. július (27-30. szám)

1901-07-07 / 27. szám

FŐVÁROSI LAPOK hideg, számitó kacagással fagyasztotta meg hódolóinak pezsgő­ vérét, most áhitatos, behizelgő melegséggel fekete szemében, húzódik közel a fiúhoz s félig csukott pillákkal, ajkát kinyitva hallgatja halk, szaggatott mondatait. És a közömbös, flegmatikus fiu most — mintha életéből szakadna minden szó — lágy, csen­des hangon beszól, a­min átérzik izgatott vérének szilaj frissesége, úgy érezte, hogy mindez most az ő vérét is átalakítja. A mámor felszáll agyába, a sutto­gás a szivét égeti és a szép, bánatos asszony közel­sége eloszlatja a félelmet. Öntudatlanul jött ajkára a szó : — Igen, a küzdelem eddig céltalan volt. Most reményem támadt. Magától várom, hogy mutassa meg az utat, a­melyen legbiztosabban eljuthatok magához. Mert maga az én célom. Érzem. Maga és senki más. Merőn ránézve az asszonyra, várta a feleletet. Az asszony arcán valami sötét árnyék lebegett. Ismerte ezt az árnyékot és keserű düh feszítette ki izmait. Még most is közöttük van az az ember. Az a közönséges, hitvány ember, a ki­svihák életé­nek minden pillanatában egy-egy bimbót, vagy egy-egy rózsát morzsolt szét hideg, sima ujjai közt. Becsületes ember szemében rongy, az asszony szemében érdekes, sápadt arcú, zárkózott titok. Össze­­szorította ajkát és megérintette az asszony vállát. — Nóra — mondta csaknem könyörögve. — Nóra, ne nézzen hátra. A­mit láthatna, nem magának való. Nézzen előre. Nézze azt a boldogságot, azt az édes, igaz boldogságot, a­miben sohasem lehetett része. Nézze ezeket és feleljen nekem. úgy tetszett, hogy a Vilma keze az Aladár vál­lán nyugszik. A fiú valamivel hangosabban beszélt. — Sokat bosszankodtam magára egy időben és irigyeltem a körülötte lézengő firmákat. Akkor még nem tudtam, miért. — Most tudja? — Tudom. És most sajnálom szegényeket. A leány boldogan, csendesen nevetett s Eleonóra asszony érezte, hogy lassan kint meleg vér lopódzik föl arcába. Titkon Tardyra emelte szemét s férfias arcának aggódó várakozása különös, megnyugtató hatással volt idegeire. De nem tudott felelni. A Tardy tompa, szenvedélyes hangja érzékenyen, bágyasztóan fonja körül szívét. Most már figyelt és figyelmében az árnyék mindjobban távolodott. — Nem felel? Jó. Az az ember még mindig ott él a lelkében. Úgy képzeli, hogy titokzatos, magasztos hős, a­hogy egy lovagias tragédia nemes áldozata. Levetkőztetem azt az embert, hogy úgy lássa, a milyen volt. A titoktartás néha vétek. A Tardy komor, rövid ideig tartó hallgatása, a láz, mely szemében égett, a haragos, féltékeny irigység, mely barna arcára lerajzolódott és a titok, mely bol­dog óráiban is állhatatos kinnal gyötörte, — most féktelenül hajszolta egymást agyában. Meg fog tudni valamit. Valami borzasztót. Meg fogja tudni, hogy uj jövőt alakíthasson, — derűsnek, boldognak látszó jövőt. És a múlt, leányos szivének bűbájos ábrándja elvész, elpusztul. Talán szennyes hullámok közé. Első szerelmének eltűnt alakját szivében is barna, gyűlö­letes iszap, sár fogja takarni és a mi megmarad, az a kis szikra talán ennek a sötétarcú férfiúnak a szemé­ből fog új, éltető lángra gyűlni. A kis­fiú megfordult helyén és anyja ölébe haj­totta fejét. Az igazi emlék. Érezte, hogy a ködből egy rész, mely erőszakosan fog eloszlani, kis gyermekének aranyos fejét homályosítja el. Eltakarta kezével arcát és bánatos megadással mondta: — Ne folytassa, ne kezdjen bele. Nem akarok tudni semmit. Nem lenne, érzem, hogy nem lenne az boldogság, a­mi így kezdődnék. És míg beszélt, az arca lassan kiderült és az árnyék kevésbé nyomta a lelkét. Úgy rémlett, hogy az áldo­zat, a­mit hoz, és a­mit az ura hozott a múltért, ki­engeszteli mindazt, a­mi a homályba burkolt titok mélyén lappang. Lesz egy férfi, a­kinek emlékén meg­nyugodhat és ölében pihen egy pihenő gyermekfej, a­kivel elfeledheti mindazt, a­mi hiányzik. A kocsi megállt, az oszlopos terraszon fehér ala­kok mozogtak s az esetlen inas ott forgolódott a kocsi körül. Tardy sötéten, mogorván, szótlanul szállt le és felelet nélkül segítette le az asszonyt. Tudta, hogy minden hiába és szeme még egyszer rátévedt a fiatalokra. Már lenn álltak és sokáig szorították egy­más kezét. Szemük mosolygó kérdésként pihent egy­más arcán s a leány már vagy harmadszor mondta gyöngéd, édes, biztató hangsúlyozással : — A viszontlátásig! Eleonóra asszony gépiesen utánozta : — A viszontlátásig ! Aladár mosolygott, Tardy lecsüggesztette fejét. Mindketten megértették. A leánynál azt jelentette : Holnap. Az asszonynál azt jelentette : Sohasem. Cyprián.­ ­3­e­­legek. Borongó szürke feli­egek Siessetek, siessetek! Oh fussatok!. . . rohanjatok! — Hazáig meg se álljatok !. ... Ha tán vidám — úgy zúgjatok. Viharrá, vészszé váljatok! De hogyha hús, oszoljatok, És sírjatok . . . csak sírjatok! . . . Somló Sándor. ❖ örök szerelmek. Egy napon a lány azt mondta a fiúnak: — Felejtsen el! Olyan könnyen mondta, mintha azt mondta volna, hogy oltsd el a gyertyát. Könnyen mondta ki. Nem esett nehezére. Az üres szív olyan semminek nézi a teli szivet. Hajigá­­lóz vele, mint lapdával. Elveti messzire s ott hagyja, a­hová esett, felé sem néz többet. A szegény, elha­gyott, elhajított szív pedig fájón húzódik meg a bozótba, a sűrűbe s örül, ha nem látják. S mit csi­náljon egyebet, gondol ő reá. Nem tud felejteni! Eddig mindenben engedel­meskedett az ő parancsának, ez az első eset, hogy nem teszi. Hiába kisérti a hang: 347

Next