Fővárosi Lapok 1901. augusztus (31-34. szám)

1901-08-04 / 31. szám

378 FŐVÁROSI LAPOK !félek az ősitől! Közeledik az ősz. Nemsokára őszi hangulatokban utazhatunk, mi, az életnek hangulatokban utazó vigécei. A szeptember már előre veti árnyékát. A legmelegebb nap után következik egy nyirkos, hideg őszi nap. Napfény nélkül való, sugártalan őszi nap. Szürke és hideg minden. Olyan nap, aminő nemsokára tucatjával fog következni. És a nyárutó eme hideg, szürke napjaiban eszembe jut az élet ősze, tele. Érzem, hogy a szívem még tele van ifjúsággal, forrósággal, szenvedéllyel és mégis néha úgy meg-meglegyinti valami hideg sejtelem: a megöregedés előérzete. És olyan bús dolog, olyan szomorú sejtés azt elgondolni, hogy az ember meg fog öregedni, hogy a dér rászáll nemcsak a fejére, hanem a szívére is. Kétségbeejtő gondolat, hogy eljő majd az idő és nem is sokára, mikor már kezdjük a szerelmet felesleges tehernek tartani, mikor már a bátorság, tetterő és ambíció helyett gyávaság, nyugalomvágy üli meg a lelkünket, mikor már lekopik, lehull rólunk minden illúzió, minden ábránd és nekitotyogunk a könnyes szemű, reszketeg lábú vénségnek. Mintha valami éles késsel vágnák, olyan kínosan sajog bele az ember lelke, mikor elgondolja, hogy ennek a tüzes, forró nyárnak olyan hamar vége lesz és nemsokára már csak az emlékeiből fog táplálkozni a lelkünk. Ott fogunk ülni a meleg kályha mellett, fázó testtel, üres gondolatokkal, s hiába lebbenti majd meg kint az utcán a pajkos szél az üde, friss leányok kívánatos testén a szoknyákat, hiába szorítja oda ringó, formás cipőjükhöz, hogy úgy néz ki a ruha, mintha rájuk öntötték volna, érdemesnek se tartjuk, hogy kinézzünk miatta. És hiába fogjuk látni a sok melegfényű, barna, fekete szemet, hiába a sok, nedves fényben sugárzó, ábrándos, kék szemet — nem fog már egyből se villanyszikra kicsapni a szívünkbe. Nagyon okos és nagyon előrelátó lesz már akkorra ez a most még bolondul ugráló, vad fickó, és nemhogy árkon-bokron keresztül kergetve egy-egy szerelmi viszony után, hanem a nyugalom boldogságáról, vagy a boldogság nyugalmáról fog értekezéseket dünnyögni a fülembe akadémikus modorban. Vége lesz a nyárnak mindörökre ! A szív nyarának, a szerelem, a dicsőség utáni vágyakozás, a tetterő, a munka s az ábrándozások ragyogó idejének. Nem lesz meg többé a fiatalság mentsége a bohóságok elkövetésére. Ami most még jól áll nekünk, az már akkor visszataszító lesz mindenki szemében. A léha, frivol öregeket utáljuk, az ábrándozó vén szerelmeseket kikacagjuk. Velünk is úgy fognak majd cselekedni, ha csak az eszünk meg nem jön idejekorán s komoly lemondások árán meg nem szerezzük a tisztes vénségnek tekintélylyel és becsüléssel járó előjogait. Mert ha ezt nem tesszük, szánalmas, kacagtató alakokká válunk. Pedig nem lehetetlen, hogy a szivünk talán, különösen a mi bolondos, poétás szivünk még akkor is fel-fellángol s igaz, őszinte, nyári ragyogással vágyik a szerelemre, a bohóságokra — de jaj nekünk, ha hallgatunk rá. Kopasz fejjel bajos a holdvilágot emlegetni, ráncos, fakó ajkakra forró csókokat várni: ostobaság! Holott igy, mig ifjú szivünkben a nyár melege lobog és lángol a szemünkben, reszkető vágy az ajakunkon és a szenvedélyes vallomásokat tüzes, ránctalan arccal, forró, piros ajakkal suttoghatjuk el és nem fogak hiján selypítve támolyognak elő a szerelmes szavak a fakó ajkak s a fekete fogak közül — hát bizony igy nem létezhetik a világon olyan szerelmi őrültség, amit meg ne kísérthetne az ember. A nyár mindent megenged, az ősz semmit sem. És csodálatosképen az ősz sejtelme tegnap szállta meg a lelkemet, tegnap a nyári napnak, az ifjúi szerelmeskedésnek forró ragyogása közepette. Tegnap, mikor megint egyikét követtem el azoknak a vakmerő dolgoknak, melyeknek egyetlen mentsége a fiatalság. Először találkoztam valakivel azon a mulatságon. Ragyogó szemű, sugár termetű szép szőke asszony, volt. Sokat táncoltam vele s éjfél után, mikor már a tánc hevétől s a meztelen vállak hatásától úgy is jobban neki bolondul az ember — mig a cigány egy édesbús melódiája lassú csárdást húzott, a fülébe súgtam neki, hogy szeretem. Rám nézett s először felkacagott, azután tovább beszéltem hozzá s azt, amit beszéltem akkor, éreztem is. Éreztem igazán, őszintén, hogy szeretem s egy csókjáért akkor már odadobtam volna az életemet is, ha kívánta volna, olyan őrült vágy fogott el nedves, piros ajkai után, melyek közül vakítóan csillogtak ki fehér fogai. Én suttogtam a fülébe a lázas szerelem reszkető hangján édes, lágy, megindító szókat, amelyek igazsága mellett tanúskodott derekára átkulcsolt reszkető kezem, arcához hajló forró arcom, a vágytól meggyűlni akaró ajkam. Nézett, nézett rám és nem mosolygott már. Fiatal szívébe beleszállt a fiatalság mámora, a szemét lehunyta, egy pillanatra ott pihegett a keblemen és szinte félve, de mégis boldogan kérdezte: — Ha igazán szeretne! Mielőtt azután elváltunk volna, találtunk rá módot, hogy meg is csókolhassuk egymást. Pedig becsületes asszony volt, csakhogy fiatal és a fiatalság egy pillanatra diadalt ült józan becsületessége fölött. Egy perc mámora volt az egész. Csak rám borult, magamhoz öleltem és hangtalan boldogságban kerestük egymás ajakát, azután letépte magát rólam és elmenekült be, a táncterembe. És az én lelkemet ez után a röpke találkozás után elfogta a szomorúság. Eszembe jutott, hogy az életnek ilyen egy pár boldog pillanatában várjon meddig lesz még részem ! Olyan gyorsan repülnek az évek sima-holnap már itt lesz az ősz, a mi őszünk. És amint az édes izgatottság után, ruhámon érezve még parfüméje illatát, njakamon csókja forró nyomát, s a pillanatnyi boldogságtól még reszketve egész testemben, ott állottam kint a hűvösödni kezdő éjszakában — akkor jutott az eszembe, hogy milyen hús idők lesznek majd azok, ha ezeknek az élet egyforma unalmasságát, fűszerező kalandoknak vége lesz. Ha majd örökre eltitkolt vágygyal nézhetünk arra, a ki szivünknek vagy ideig-óráig, vagy lehet, hogy mindvégig szerelmes s ha majd kihal a szivünkből a szerelmi versengés s ha majd érezzük, hogy csak tűrt személyek vagyunk a fiatalok között és hogyha versenyezni akarunk velük, hát a verseny eredménye az, hogy kinevettetjük magunkat. Eszembe jutott, hogy ha majd életem őszén az én szívemet ép ilyen őrült lázba hozná egy szép asszony , milyen gyönyörűségesen el kellene azt hallgatnom előtte, ha csak nem akarnék részt kérni gúnyjából, megvetéséből.