Fővárosi Lapok 1901. szeptember (35-38. szám)
1901-09-01 / 35. szám
410 FŐVÁROSI LAPOK fiz üvöltő dervisekről. — Konstantinápolyi útirajz. — Konstantinápolyi tartózkodásom alatt egy másik alkalommal disztelen zárdájukban, Szkutariban (az európai partra nem telepednek) az üvöltő derviseket néztem meg, illetve hallgattam meg, mert ezeknek az isteni tisztelete inkább a hallérzékemet támadta. Meghallgatásukra erősebb idegzet kell. Rufai Szeid Ahmed (f 1182) az üvöltő szerzetesek alapítója, legendás alak, a mohamedán világban nagy szentként tisztelik. Mohamed prófétának a már többször említettem Fatima nevű leánya álmában egy gyertyát látott, melynek fényes világossága keletről nyugatra húzódott. Mohamed ezt arra magyarázta, hogy jönni fog utána egy szent életű férfiú, aki fényes világosságot fog árasztani vallás dolgában. Rufaira vonatkoztatják ezt a legendát. Az üvöltő dervisek vallásos szertartásának az eleje sokban hasonlít a táncoló dervisek szertartásának a kezdetéhez. Tisztelgés a seikh előtt, térden állva is, kézcsók. Értelmes szempár villog a seikh szemöldöke alatt, inkább néznek tudós-társasági tagnak, mint az üvöltő dervisek idomítójának. Négy öregebb, kik már éltük delelő pontját túlhaladták, mellé ül. Az egyiken tenyérnyi szemüveg. A másiknak korán megőszült haja elég rosszul vágott a fiatalos arc kifejezéséhez. Nem süveg, fekete turbán fedi a fejüket. Sötét arccal hallgatnak. Hosszúra növesztett hajuk a turbán alá van csavarva. Homlokukon a fanatizmus fénye. A dervisek viselete csak a föveg által különbözik egymástól. Az egyik olyan, mint a cukorsüveg sapkája, a másik meg mint a konyhamozsár. Az egyik sem ad tekintélyes kinézést. A mi szemünkben inkább nevetségesnek tűnik fel ez a fejfedő. Köpönyegük különböző szinti, de zöldre van beszegve. Gábriel főangyal ugyanis egyszer örvendetes hirt hozott az égből a prófétának, mire ez letette a zöld köpönyegét s táncra kerekedett. A tanítványai ezalatt felszabták a köpönyegét s a sajátjukat szegték be vele zöldre. A dervisek éneklik a korán első fejezetét, hangoztatják benne Allah nevét. Mozognak és hajlongnak, jelképezve a hajót, melyet a hullámok ide-oda tolnak. Derekukat jobbra-balra addig himbálják, amíg lélekzetvétellel győzik. A villámütésszerű eldőlésig hangoztatják: La illah, illah la. Annak a gondolatnak járnak mindig nyomában, mely az Istenhez vezet. Ezzel a gondolattal telik el az agyuk. Tekintetükben világfájdalom. Ezenközben megül szemükben az izzadtság, fénylik fanatikus ábrázatuk, pedig még csak most kezdődik a tulajdonképeni ugrálás, az életerő csökkenéséig, rogyásig. Fanatikus tűzben csak most dűl ki a szemük igazán, csak most dagad fel a pattanásig nyakerük és szorul mind rövidebbre lélekzetük, miközben agytépő fájdalmas hanggal levetik magukat a földre, szinte megrezdül a szívünk bele. Találóbb szavam nincs a mozgásukra, valamint hogy fanatikus módra vad üvöltésnek illik be a hanghordozásuk, mely idegborzogatón többször és élesen tör ki belőlük. De még ha csak eddig, — erőlködéstől a reszketésig, izgatottságtól a fogak összeütődéséig — volna a vallásos őrültségük. Nem láttam, csak hallottam a helyszínen, hogy a szerzetesrend nagyban űzi az önsanyargatást mely a legnagyobb mérvű önkínzásnak is beillik. Mélyen elszomorító jelenség, mikor az értelem kizökken a korlátaiból. Tüzes vasdarabokat nyalnak, harapnak, csókolnak és simogatnak. A seikh megáldja a magakínzókat, meg a tüzes vasat is, a melyre rálehet és így Rufai Ahmed csodatevése következtében nem árt s minden sebesülés rövid idő múltán begyógyul, sőt ha tőrrel, éles késsel is sebzi meg magát a dervis. A dervis panaszkodása hiba volna, legfölebb azt mondaná vele a szegény önsanyargató, hogy nincs az Allah kegyében, azért inkább meghal, de nem panaszkodik. Azzal mutatja a szent voltát, hogy mélyen hallgat s a fájdalomtól panasz nem kél ajkára, mert a seikh csodatevő ereje nagy, egy kis nyállal égő sebek fájdalmát is kioltja, kevés beszéddel nagy sebeket hegeszt be. A dervis is gyógyít betegeket, ifjat, öreget, leányt, asszonyt, mikor elmondja fölöttük a korán első versét; ez annyi, mint nálunk a „Miatyánk“. Valent quantum valere potest — ez a gyógyítás, mely ha rögvest nem használ, árul amulettet is a dervis, csak a bakhsis, a jó bakhsis, a mindenkinek kedves bakhsis kijárjon. Anélkül, hogy mélyebben belemennénk a taglalásba, a látottakból vonjuk le a következtetést. Amilyen sokféle az Isten teremtménye, olyan elképzelhetetlenül sokféle a mód — olykor velőig megrendítő mód, — amelylyel az Isten teremtése dicsőíteni akarja a Teremtőt. Acél idegzet kell a puszta megnézéséhez is. Nem mondhatom, hogy a mód, amelylyel a táncoló dervisek tisztelik az Istent — ha térdig is koptatják el a lábukat, — valami épületes dolog volna; ellenkezőleg, inkább a vakhitük fölötti szánakozást gerjesztik fel bennünk. Meg kell azonban hajolnunk, régi balítéletek dacára is, Allah gyakori, hangos hangoztatására. A világ teremtése óta sokféleképen írták elő s állapították meg a különféle vallások papjai az isteni tiszteletet Az előbb épületeiből — nagyobb öntudatra ébredvén az emberek — később megmosolyogni való dolog lett, és csodálkoznunk kell — eltekintve a művelt görögöktől, a kik táncolva imádták az isteneiket, — a fölött a régi, a világon első kulturnép fölött, mely létezéséről el egész a mi időnkig annyi történetet hagyott hátra kőbe faragva, — máig rejtelem a tudomány előtt — hogyan tudott az Apis-bika előtt meghajolni ? ! A táncoló dervisek szertartása, habár ezek is nehezen lélegzenek, valóságos gyermekjáték az üvöltő dervisek velőtrázó lármával járó szertartásához képest. Én rám azt a benyomást tették, hogy a kezük az eszüknél előbb jár. Rátérve a dolog gerincére, ha megfeszítem minden agysejtemet, nem tudom kihozni az istentiszteletet az üvöltésből. Egészen a megfordítottja annak. Valóban csodálkoznunk kell azon, miként létezhetik, tarthatja fen magát még a mi napjainkban is, világrészünkben hatalom, mely az eféle vallási kinövéseknek, embertelen dolgoknak és a vallás örve alatti üzelmeknek gátat nem vet, hogy a rajta támadt fekélyt fel nem vágja. A fanatikus, ha megszilajul beteges képzelő tehetsége, ha elfajul, már nem dicséri, káromolja az istent. Már a látott dúlt arcokra is kiült a kínlódás verejtéke. Könnyű elképzelnünk, milyen kinézései bírnak az önsanyargatók és a rettenetes