Friss Ujság, 1929. április (34. évfolyam, 74-97. szám)
1929-04-21 / 90. szám
VI. A FRISS ÚJSÁG VASÁRNAPJA mímgj HIÚ 'U"J' »miawinnH 1929 április 21. asszony emlékkönyvébe". Ez a legkevesebb, amit várni lehet, ami el nem engedhető. Manapság azt mondanák, hogy Júlia ebből presztízskérdést csinált. Akkoriban nemismerték még ezt a kifejezést, de annyi szent igaz, hogy Júlia elhatározta még e találkozás előtt, hogyha törikszakad, emlékkönyvébe belehalássza Petőfit. Különösen pedig Mariska miatt akarta ezt tenni. A Térey inspektor Marija miatt, aki ebben a percben oldala mellett sétál és aki leghivebb, legbensőbb elvárhatatlan barátnője volt. Akit ennélfogva legfőképpen akart pukkasztani. A két inspektor-kisasszony Mária szobájában most hozza rendbe az estvéli megyebálra a ruháját. Fölfújják a puffokat, friss tüllt varrnak a kivágás mentén és művirág-girlandot tűznek a krinolin fölső fodrára. Júlia még mindig dühöng, de nem árulja el. Dúdolja azt a Chopin-ábrándot, amit tegnap este olyan szépen zongorázott odaát a ripszgarnitúrás szalonban az a kedves, drága Schreiner. — Érdekes ember. Láttad, milyen szeme van! — mondja Térey Mari. — Kinek? — kérdezi imádandó nyugalommal Júlia, miközben ki sem veszi szájából a gombostűt. — Mintha eszébe se jutna, hogy kinek a szeméről andaloghat ebben a percben Mari. — Petőfiről beszélek, Juliskám. — Ja — és egy ásítást szorít vissza rózsás ajkai medrébe a kicsiny, fehér, puha tenyér. — Petőfiről beszélsz? Nagyon rosszul öltözködik és kiáll az ádámcsutkája. Ebben a percben már keményen, határozottan, kegyetlenül megfogant lelkében az akarat, hogy ezt a rosszul öltözött és kiálló ádámcsutkás fiatalembert belekeríti hálójába. Ámde, mikor öltözködés közben Mari Petőfi Sándor legújabb verseit szavalgatja, Júlia csak egy-két fitymáló megjegyzéssel tudja azt honorálni: „Nagyon közönséges. Cselédeknek való." Az erdődi várkisasszony Uray Bandival táncolja a nagymazurt. Andalogva hajtja hátra derekát, mert tudja jól, hogy csípőjének lágy íve ingerlően feszül meg ilyenkor és halovány arcán nagyon kecsesek, vonzóak a természetellenes mozdulat közben kigyulló rózsák. Aki nézi őket, azt mondja: „Szélpár! Illenek egymáshoz nagyon." És az emberek öszszemsolyognak. Egész Szatmár megye tulajdonképpen kicsiny, szűk család, melyben nincsenek titkok. A nénik és a bácsik, az ifjú urak és a szende kisasszonykák — mind, mind tudják már a tavasz óta, hogy az erdődi inspektor lánya körül komoly és tisztes szándékkal legyeskedik konziliárius uram, báró Uray zömök és szőke fia. Jóakarattal keveredő irigység kiséri a fényesre pucolt padlón tovalejtő párt. Uray Bandi a vármegye egyik legjobb partija. Gazdag örökös, amellett csinos, helyre gyerek, nevezetes kocsis, aki páratlan hetykeséggel és vakmerő ügyességgel hajtja csatáros, csengős négy lovát, mikor egyre sűrűbben hajt be Szatmárról az erdődi várba, Szendrey úrékhoz vizitába. A dobogón, ahol elkeverednek a citromos vizet ivó kipirult táncosok és a bóbiskoló mamák, Térey mama a kerekképű és még mindig szépszemű nagykárolyi inspektorné, sokatmondóan mosolyog rá a halovány, szenvedő arcú, ábrándos szemű erdődi inspektoráéra. Az ő szeme is azt mondja, hogy ezeket ott fenn az Isten is egymásnak teremtette. A nyalka Riskó Nácit eszi az irigység. Azon gondolkozik, mialatt mogorván néz ki a fogadó udvarára, ilyen módon vessen véget szomorú életének. Szegény, ostoba, jó gyerek. Nem is tudja, hogy ha féltékenység gyötri a szívét, abban nem azért van igaza, mert Júlia olyan andalogva táncolja a nagymazurt báró Uray Endrével. Nem veszi észre szegény, hogy az az ingerlő és graciozus magassal hátrafelé hajló ív, az a vonagló karcsúság, amely önmagát kellett a parketté átimitált deszkapadlón, nem a táncosának kellett, nem annak hajladozik, nem annak pirul, nem annak ring. Hanem annak a feketezsinóros atillába öltözött, sárkadt, szögletes fiatalembernek, akit bolond fejjel még ő hozott ide és aki szemmel láthatóan nagyon unatkozik a megyebálon. Az meg most észreveszi a búsuló Nácit. Odamegy hozzá, megveregeti a hátát. — Ne busulj, Náci! Náci sötét szeme sugarát követve ő is lepillant az udvarra. A száz gyertyával kivilágított bálterem tisztára mosott mellfüggönyei egészen kizárták ebből a falusi tündérországgá melegített teremből a rideg külvilágot. A rideg külvilág sáros, hepehupás, mocskos udvar volt, ahol büszke határok és rozzant csézák ácsorogtak vegyest. Néha fölhallatszott egylónyerités. A lovak végre is elunják magukat és ha a dámáknak, meg az urfiaknak szabad odafenn szerelmeskedni, hát őnekik is szabad a sötét udvaron. A sötétségen keresztül szinte érezni lehet a fekete sár és a kocsikenőcs elvegyült szagát. A feketeségben néha megvillan egy tüzes pont. Beszélgető, ácsorgó kocsisok pipája. — Ne busulj. Náci —- vigasztalja Sándor a nekikeseredett aljegyzőt. — Gombház! Ebben a nyegle, fölényes vigasztaló hangban benne volt még a szabad ember nyers kedélyessége, amely annyira hasonlít ilyenkor, mélabús szerelemesekkel szemben használva, a tavaszi napfényben ficánkoló csikó vidám nyergeséhez. Pedig hát Sándornak már nem sok joga és nem sok ideje volt arra, hogy ilyen fölényesen veregesse meg a szerelmes Riskó Náci házát. "Jövő vasárnap folytatjuk.) ! 1929 Április 21 A FRISS ÚJSÁG VASÁRNAPJA- ilf- Na a híksság, szerelem... Petőfi Sándor regényes élete Írta: Balassa Imre 18 A lány a sötétben a párnára könyökölve mesélt a fiúnak. — Hazudott a gazember, hazudott. Azt mondta, elvesz feleségül. Svalizser volt, a csirkefogó. Mentem utána, mint a bolond. Szép, szőke pofaszakálla volt és kék szeme... Szegény anyám, szegény anyám, hogy vigyázott rám! Én meg csak mentem, mint az eszeveszett. hazudott a gazember. Az arc pirulhat, a másik úgy sem látja meg. A sötétben fölszabadul a képzelet a szégyenlősség béklyóiból. A sötétben lerázza magáról a kutató szemek bilincseit a megjuhászodott hazugság és beszélni kezd. Beszél, meséket talál ki, a boldogtalan eltéved a hazugságok zöld erdejében, már maga is elhiszi, amit mond és egy órára boldog, mert elhitte! — Egy szép napon — Bécsben laktunk akkor, egy fogadóban, a karinthiai kapu mellett! — nem jött vissza többé. Ott voltam egyedül, megcsalva, kifosztva, pénz nélkül. Kihez mentem volna? Egy szót se tudtam németül. Elhagyott, odadobott, mint egy útszéli rongyot. Az első, aki utána jött — kénytelen voltam vele, — a pincér. Aztán jött a többi... A lány csöndesen sírni kezdett, elérzéke-ínyitotte a saját meséje, amiben már hinni kezdett. A fiú unottan hallgatta. Undorodott magától, undorodott a festett szájú lány meséjétől. Gyűlölte azért, hogy azt hiszi, olyan ostoba és el fogja hinni neki ezt a mindennapi mesét, amit annyiszor mondhatott már el annyi férfinak. Minden útszéli nőregényét a tisztaságról, az önzetlen szerelemről. Csak virradna már? Elaludt. Még volt ideje az egyiknek, hogy jól megnézze Sándort, amint közeledik.