Függetlenség, 1905. március (18. évfolyam, 25-28. szám)
1905-03-05 / 25. szám
25-ik szám. FÜGGETLENSÉG 3-ik oldal, horribili dictu — a rongyos egylet is. Az érvek komolyságára a „Dulcineák idealizmusára“ egy dr. Kovács Pál nem restell reflektálni, onnan pedig senki sem felel komolyan, mert hát sokkal okosabb valami és hathatósabb (?) érv van hátvédül — a növés. Így a Rongyos Egylet mint olyan, növésre buzdítja az én kedves kollégámat (h—ó)-t, mint növésben levő ifjút. Ments Isten, hogy jókívánságukhoz hozzá ne járuljak, sőt e helyen fohászkodom a magyarok istenéhez — nőjjön nagyra a kis (h—ó). Ámbár azt hiszem, hogy buzdítás nélkül is megnő a Rongyos Egyesület általános örömére . . . Mindezeket csak azért említem, mert a hirös városban kiütött a növési mánia .... De szép sudár férfiak nőnek ki — mondjuk a legközelebbi Rongyos Egyesületi mulatságig ... (1.) Vidéki Mrlapírás, Kecskemét, március 4. Vidéki városban hírlapot írni bizonynyal nem tartozik a legkönnyebb feladatok közé. Az olvasóközönség, amely egyfelőlsokkalta kisebb számú, mint is aminővel az országos hírlapok bírnak, másfelől ,a maga egészében sokkal alaír csúnyább intellectuailiis színvonalon áll, s a maga kis helyi lapja iránt egészen más igényekkel lép fel, mint fővárosi újságjával szemben. Különösen áll ez a legújabb időkben, mert hisz vidéki újság- ,járástól — eltekintve azon csekély számú kivételes esettől, amelyben nagyobb kiterjedésű területeknek népes és főleg a fővárostól jókora távolságra eső góczpontjaiban már a múlt évtizedekben is meg tudotterősödni egy-egy sajtóorgánum, csupán azóta beszélhetünk. Mert abban azt hiszem mindannyian megegyezünk, hogy a majd minden vidéki városban körülbelül a 70-es évektől kezdve fennálló hol jobb-, hol balpárti lapocskák, amilyenekhez anno datumal Kecskemétnek is volt szerencséje, szoros értelemben hírlapnak semmikép sem nevezhetők. Ezek a helyi közlönyök csak arra voltak jók, hogy nyomdafesték érhesse bennük valamelyik vicinális tudós ollózásait, a jeunesse d’orée tagjainak szerelmes verseit, avagy, amii a leggyakrabban fordult elő: a többkevesebb durvaságban leledző személyeskedéseket. Máskép állnak a viszonyok mai nap, habár a levegő egészen tisztának épen most sem mondható. Még ma is kísértenek a személyeskedések, csapniki való versezetek és értekezések, amelyek mindenről tanúbizonyságot tesznek, csak szerzőjüknek legalább valamennyit érő önállóságáról nem. Mindamellett a viszonyok már mégiscsak mások. A vidéki közlönyöknek napilappá, hírlappá való átalakulásának szükségszerű következménye lett az említett elemek megfogyatkozása, mert még az a bizonyos hangyaszorgalmú tudós és az a másik magas szárnyalású költői lélek sem tud hála istennek annyi elmeterméket szülni, hogy a hírlap minden számába jusson. Ez alkatrészek helyét elfoglalta elsősorban a hírrovat, színház, esetleg politika stb., a vidéki újság mása lett a fővárosi hírlapnak. Igen ám, de épen itt a bökkenő. Mert ezáltal a hírrovat s többi társai szükségképein alkatrészeivé lettek az újságnak, amelynek redakciója most kénytelen volt gyakran hajaszálánál fogva előrángatott újdonságokkal tömni meg a lapot. De a híreknek ez az állandó ujjból való szopása csak nem tarthat örökké, történni pedig a jó vidéki fészekben gyakran hétszámra sem történik csak azért is semmi. (Nem szólva a városházára érkező belügyminiszteri leiratokról, amelyek a hírrovatban állandóan kisértenek). Mit kell tennie tehát a vidéki hírlapírónak? Nem marad hátra más, mint elővenni az ollót s a fővárosi hírlapok közléseit még egyszer feltálalni a helyi közönségnek. Ez hát a legtöbb esetben a dal vége, a vidéki hírlap az esetek 70 °/0-ában ma is ollózásból kénytelen élni. Azt hiszem, közel járok az igazsághoz, ha azt mondom, hogy az ilyen hírlapok létjoggal nagyon csekély mértékben bírnak. Mitévők legyenek azonban a másik 30°/0-hoz tartozó provinz-lapok, amelyek túlnyomó félben meg tudnának élni a maguk emberségéből, de azért náluk is fordulnak elő borús napok, amikor ismét csak az olló lesz a főmunkatárs? Én azt hiszem, ez esetekben, amidőn újdonságokkal, színházi kritikával,, szóval ephemer dolgokkal a lap nem telik meg, nem az olló elővétele a legelső teendő. Ilyenkor a lap szerkesztőségének az a feladata, hogy olvasóközönségének társadalmi, esetleg közgazdasági, főleg helyiérdekű kérdésekben szolgáljon nem szorosan tudományos, hanem gyakorlati értékű felvilágosításokkal. Ekképen sokkal többet fog használni az olvasónak, bármily rendű-rangú is legyen az, mintha a nagy lapokból ad felmelegített részeket, avagy az előbb emlegetett tudományosnak látszani akaró, vagy egyéb töltelékekkel állít elő, amivel persze még távolról sincs mondva az, hogy igazán tudományos értékű dolgozatnak vidéki hírlapban ne volna helye, így képzelem én a magyar vidéki hírlapirodalom ez átmeneti korszakának biztos alapra helyezését. Talán nem egészen új dolgok ezek — elméletben, de sajnos, egészen újak, eddig nem igen követett elvek — a gyakorlatban. Kováts Andor i szonyok elől, munkáim alakjaitól? Akik szárnyat adnak az ihletemnek, fényt a költészetemnek! (Belemelegedve, átszellemülten). A mester szökjön a modelljeitől! ? Az asszonycsak hallgat, hitetlenül, lehangoltan. (Egy kis szünet. Az alkony teljesen leereszkedett. A szoba meglehetősen homályos, a vastag függönyöktől szabad alkatrészeken az utca esti világosságából csak kevés hatol be. Tárgynak, embernek csak rezgő foltjai, körvonalai látszanak.) A férj (a kölcsönös elmélyedés után némileg meghiggadva, váratlanul visszatér a beszélgetés, egy előbbi pontjához): Különös ! . . . Évekig nem árultál el semmit kis aggodalmaidból s most is, hogy hónapokig gyötrődtél, el tudtad rejteni azt, ami benned végbemegy. Csudálatos, de be kell vallanom, hogy az én szemem se vette észre. Hogy tudtál eddig titkolódzni ? Az asszony (megadással): Nehéz, olyan nehéz erről beszélni . . . először .. . A férj (félig tréfásan, kötődve): És ha a titkolódzás, a bujkálás idején beáll a katasztrófa ! ? . . . Holott a kellő pillanatban, egy jókor jött vallomás még viszszaránthatta volna az örvénytől a tilos felé tévelygő, gyarló földi embert! . . . Az asszony (bánatos lemondással): Akkor határozott a sors. A férj (megint fölülkerekedik benne a kísérletező író): Mi volna, ha hűtlen lennék hozzád? Az asszony (könnyen megrázkódik): Ne beszélj ilyeneket! A férj : Ugyan, szívem, ne vedd olyan komolyan. Hisz csak egy kis elmélet az egész ... No mi lenne akkor? Az asszony : Nem nézhetnék rád többé, nem tudnálak megérinteni . . . A férj: Bizony igazad volna . . . Most felelj határozottan a meggyőződésed, vagyis a legbensőbb ösztönöd szerint: Megcsallak én téged? Az asszony: Hiszen már mondtam . . . nem tudom. A férj (mindjobban izgatja a probléma, most már valósággal csak megfigyelési objektum neki az asszony): Sohsem hiszed, hogy megcsallak ? Az asszony : De igen, mégis . . . Vannak pillanatok, ha távol vagy tőlem . . . akkor azt érzem, hogy nem is lehet máskép. A férj: És akkor átérzed a megcsalás összes borzalmait? Az asszony (fázósan hozzásimul): Igen . . . A férj: Szóval, rád nézve akkor teljesen mindegy, hogy megcsallak-e vagy nem ? Az asszony: Azt hiszem . . . A férj: No látod, hát ilyenek vagytok ti asszonyok! Megcsalhat az uratok, csak az a fő, hogy ne tudjátok. Mert akár hű, akár nem ha hozzátok, egyformán szenvedtek, ha rátok tör a féltékenység. Vagy van e különbség a két lelkiállapot közt, amely a férj ártatlansága esetén is, bűnössége esetén is előáll, amikor az aszszony szíve gyanút fog! Ez tulajdonképpen ugyanaz a lelkiállapot, úgy ő ? Az asszony: Igen. A férj: Hát mit gondolsz, mi oltalmazza meg nektek az uratok hűségét ! Az asszon: Nem tudom. A férj: Megmondom. Az, hogy a hűtlenség elkövetése a férjre nézve is nagyon keserves dolog. Majdnem olyan nehéz válság, mint az asszonyra nézve. Az asszony (hozzásimul hirtelen fordulattal) : Ne menj ahhoz a leányhoz . . . kérlek . . . édes . . . A férj (meglepetve): Hát még most sem bízol bennem ? Hát megcsallak én ? . Az asszony (megborzong, erősebben átöleli): Félek! . . .