Függetlenség, 1881. január (2. évfolyam, 1-30. szám)
1881-01-14 / 13. szám
Budapest, 1881. — Második évfolyam Szerkesztői iroda és kiadó hivatal Budapest, IV. koronaherczeg-utcza V is. Csak bénnentes leveleket fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁR: Vidékre postán küldve vagy Budapesten házhoz hordva . Egész évre ........ 16 frt Félévre................................................8 frt Negyedévre .......................................4 frt Egy bóra..........................1 frt 40 kr. Egyes szám ára: 5 kr* Péntek, január 14. Szerkesztői Iroda és kiadó hivatal Budapest, IV. koronaherczeg-utcza 3. sz Előfizetési pénzek, hirdetések, iyíittevek a kiadóhivatalba czimzemifil A lap czimét és az utczát pontosan megjelölni térjük. 3HCirdetéseket és nyilttereket árszabály szerint fölvesz a kiadóhivatal A jelek. (=) Apró csatározások azok, melyek majd itt, majd ott, majd a budapesti, majd a pozsonyi municzipium körében kíí rvun a 1 r Prv. w A 11 A -t fnmrűwűff -in 4-A„^ä------.--ljuouinvív íouuíUIU o tv* » v/avui xuooíanciij' czlUA ellen. Ezek csak azt jelzik, hogy a municzipiumok kebelében érik s kitörésre vár egy akczió, melyet, hogy is nevezzünk? — az önkormányzati érzék forradalma ama gyalázatos rendszer ellen, mely a polgári öntevékenységet és buzgalmat, a miniszteri önkény, s a pénzügyi fiskális hajhászat rabszolgájává, adószedő zsandárjává alacsonyitja le. A rossz intézmények rendesen megboszulják magukat. Az ország municzipiumaiban érik a forradalom, a visszahatás vagy ha úgy tetszik a strike. Ne búsuljanak a czentralisták, a kinevezés s a bürokráczia hívei, ez ország — önkényt fog karjaiba hullni. Mert az önkormányzati szellem, s érzék, még a mi csekély megvan, az is, addikálni fog, arra a szerepre, melyre ma vitték és viszik, bizony nem kívánkozik, helyet fog adni; s ezt jól jegyezzék meg : nekünk megbánni okunk nincs, s nem leszen. Hogy a 67-es rendszer nemzetölő apparátusával, óriási áldozataival, melyek a polgárok terheit megtízszerezték, ama szörnyű financziális s közgazdászai politikájával, mely ipari belterjes megélhetési feltételeinktől megfosztott, s tisztán az adószedés módjának mesterséges hálózata szövésében kulminál — ennyi ideig tarthatta magát, azt kiváltképen az önkormányzati egyes még fennálló intézményei közreműködésének köszönhetni. E nélkül a financziális tudomány már 1875-ben feladta volna szolgálatát, midőn az adóhátralékok óriási tömege, mely az évek folytán , hátrányosan emelkedett volna, kifogott a miniszteri omnipotenczia erején. Többször említettük már, hogy más országokban is előfordul az, hogy rendkívüli áldozatokra vétetik igénybe a polgárok adózó képessége. De a mi országunk rohamos adóemeléséhez, a nálunk űzött rendszer körülményei között hasonló példa nincs. Akkor, midőn az adók tömege oly rohamosan emeltetik, megfosztogatni az országot a belterjes ipari fejlődés föltételeitől, az ismert vámrendszer igájába kényszeríteni az országot, megfosztani a belhitel önálló forrásától, az önálló független bankképességtől, termelő és iparűző közönségünk erejét, önálló fejlődési terét, a védelem helyett, az idegenek szabad portyázási zsákmányává tenni ki. — no, ehhez hasonló nem történt még e világon. Nagyon természetes, hogy a rohamosan emelkedő adók a fizetési képességet ily körülmények között, egészen kimenti, s előáll a kényszer, az exequálás nemes mestersége, mely egy ideig szintén dúlhat, de aztán a kard éle is elkopik a sok mészárlásban, a köszörűkére se telik pénz, s így áll elő — a rendszerszakadás. 1874/75-ben ott voltunk már, hogy a rendszer feladja szolgálatát. A balközép meghozta az áldozatot, további fentartására vállalkozott, Tisza Kálmánnal az élén. Jól tudta Tisza, milyen a helyzet. Azt is tudta, hogy van még mód, hozni e rendszer életét. Helyreállítani az nva^án. rvnnn/nc/t IriiViln <* v* ciing jj.tuvxiivjj joovg^DIXUOiC ^ 13 Illeglíl" gadni az adósságcsinálás módját; ez volt az egyedüli, s az igy nyerendő nervus rerum gerendarum, neki hatalmat, a rendszernek egy időre életet biztosítottak. Az ország hitelképességének látszatát, az adók befolyásával festeni kifele, ez volt mindennek az alapja. Tisza tudta és ismerte, hogy e czélra az önkormányzati erők felhasználása vezet egy ideig sikerre. így, s e czélból keletkeztek a közadók beszedéséről s a közigazgatási bizottságról szóló törvények, melyekben az adóbeszedés mechanikáját, az önkormányzati közegekre ruházza, választott szolgabírákat, polgármestereket, jegyzőket és községi elöljáróságot a legegyszerűbb adószedő közegekké devalválja. Első látszatra a dolog úgy áll, hogy elvi szempontból ez ellen kifogást emelni nem lehet. Pedig ez nem egyéb, mint rut kijátszása az önkormányzati intézménynek. Hiszen nem jogot adott ezzel, egyszerű adóexekuezió ez, a miniszteri önkénytől függő adófelügyelők parancsára. Tisztán az adóexequálás eszközévé lettek, a pénzügyi kezelés rothadt rendszere gyökeres javítása nélkül. Tisza nem rosszul számított. Az önkormányzat ezen kijátszása, vagy felültetése megtette szolgálatát Az adóbeexequálást a lehetőségig biztosította, mert mondhatjuk nincs hatalom, mely ezen rendszeren kivül, ama szaporodó terheket, igy beszedetni volna képes. Azok a sokat szidott municzipiumok, választott közegeikkel, valóságos hevesi munkát teljesítenek. Azt látni kell, ott a közéletben. Háládatlan feladat. Tisza ekképen biztosítván az adóbefolyás kényszerhelyzetét, az így nyert hitelképességgel hozzáfoghatott az adósságcsinálás ismert mesterségéhez, s ezzel uralma további gyarapításához. Mert uralma addig fog tartani, míg fentartásához lesz pénze, a kapott kölcsönök útján. Ily hálátlan feladat szolgája lett az ország még fennálló municipális rendszere. Az önkormányzat ekként szolgáltatott ki, a jelen kormány kezébe, egy gonosz rendszer pénzhajhászati s adóexekutori eszközévé. Ez a gépezet is kezd azonban már kopni s töredezni. Ennek kijavítására — mint már illik az önkény érdeke szempontjából — nyújtottak be az országgyűlésre, a közadók kezeléséről, az illetékek behajtásáról stb. szóló törvények módosítását czélzó javaslatok, melyek a miniszteri önkény embere, az adófelügyelőnek bajai minősítését, s a szegény adóexekutornak, a megyei és városi közegnek, még szolgaibb sőt a legrabszolgaibb állás körülirását tervezik, hogy többé ne mint czivilizált ember, hanem mint helota teljesítse hóhéri szerepét, esetleg a polgári bizalom közreműködésével, a közigazgatási bizottság támogatásával. A helyzet felismerése, a szerep dicstelen s káros hordozásának tudata, kezd azonban felszínre emelkedni. Most veszik észre mindenütt, hogy a polgárok tulajdonképen a marionette feladatát teljesítik, egy rossz rendszer, s nemzetölő tervezet czéljaira. A tudat kezd általános lenni, s jelenségei nyilvánulnak itt és amott. Az önkormányzati érzék fellázadása a rendszer ellen — csak idő kérdése , s jöhettek a centralisták, bürokraták, zsandáraitokkal, utánna cseh adóexekutoraitokkal, a polgárság félrevonul, — és ez lesz a nemzeti feltámadás, s a függetlenség biztos és egységes felderülének kezdete. — jan. 13. Illetékes értesüléseink alapján közölhetjük, hogy a kormány a buda-győri vasútra nézve csak akkor fog a különböző ajánlkozókkal tárgyalásokba bocsátkozni, ha a budapest-zimonyi vaspályát, illetőleg végleges határozat lesz hozva. E vonal megtörtént átengedésére vonatkozó összes közlemények ennélfogva alaptalanok. A kormány a budapest-zimonyi vasútra nézve, ma még semminemű határozatot sem hozott. Amint már jeleztük, valószínű is, hogy ez ügyben a közvetlen jövőben nem történik intézkedés. Amint lapunknak Bécsből távírják, a kötendő vám- és kereskedelmi szerződésre vonatkozó tárgyalások a szerb képviselőkkel holnap újból felvétetnek. Kilátás van rá, hogy a részben módosított alapon egyértelműség fog létrejönni. M5ö»^SMwiÍMMw5a«5SB5SBHw55BS5fifiS5BSS55MMBMSS| Sajtópereink. Kozma Sándor kir. főügyész ur ma több lapban egy nyilatkozatot tett közzé, melyben kétségbevonja : 1. hogy a „Rostow-Dinstli“-ügy alkalmából hat sajtópör fenyeget bennünket ; 2. hogy az inkriminált czikkek egy részét a magyar hírlapírók együttes nyilatkozata képezi; 3. végre, hogy eddigelé annyi sajtópörünk lett volna, amennyit lapunkban kimutattunk. A kir. főügyész ur nyilatkozatára, mely a méltóságos úr igazságkereső feladatától elütőleg nagyon eltávozik az igazságtól, ezek a megjegyzéseink : 1. Nem igaz, hogy a kir. főügyész úr a kolozsvári esetre vonatkozó czikkeink miatt csak két följelentést tett ellenünk , mert csak két beadványban ugyan, de hat czikket inkriminált. Minden czikkre egy párt számítva (pedig az inkrimináltak közt van egy olyan czikk is, melyre nézve a szerzőségért és beküldésért való felelősségben tizenöt ember osztakozik), miután Maróthy szerint hatszor egy az hrat, a legjobb akarattal se birjuk az ellenünk ez ügyben folyamatba tett pörök számát hatnál kevesebbre redukálni. A kir. főügyész ur — az igaz — vádját visszavonhatja, — a minthogy nyilatkozata szerint erre, a közvélemény hangulata következtében van is hajlandósága, — de addig, mig ezt nem teszi, mindig legalább hat sajtóperre van kilátásunk. 2. Azt az állításunkat, hogy az egyik inkriminált czikknek a magyar hírlapírók együttes nyilatkozata is részét képezi, a méltóságos kir. főügyész úr szintén az igazság ellenére tagadja. Lehet, hogy e nyilatkozat nincs külön inkriminálva, de arról nekünk eddig nem volt tudomásunk, s ha a kir. főügyész úr nyilatkozata minden szokás ellenére a vizsgálati iratok közt levő vádjelentés e részbeni tartalmát ki nem beszéli, így privatini sem tudtuk volna meg. A sajtóügyi vizsgálóbíró urnak lapunk szerkesztőjéhez intézett végzésében, a Függetlenség 318. számában „Kardbojtos orgyilkosok“ felírással megjelent czikk s nem annak egyik vagy másik része van olyanul megjelölve, mint a mely ellen a kir. főügyész ur panaszt emelt: mi tehát, a kik se birák, se közvádlók nem vagyunk, s nincs módunkban a vizsgálati iratokba idő előtt bepillantani, nem dönthettük el, a kérdéses czikknek melyik része az, melyben a kir. főügyész, illetőleg a cs. és kir. közös hadügyminiszter úr megbotránkozni méltóztatott. Ehhez képest szerkesztőnk egyedül helyes eljárásnak tartotta, hogy a kérdéses czikk részbeni szerzői illetve beküldői gyanánt a sokszor említett hírlapírói nyilatkozat aláíróit is bejelentse a vizsgálóbiró urnak, a mivel — a kir. főügyész urnak is meg kell engednie — csak törvényes kötelességét teljesítette. Megjegyezzük még, hogy egy „általános csapásról", melyet a kir főügyész úr „a legnevesebb hírlapírók“ — Jókai, Fáik, Csávolszky, Urváry— ellen akarna koczkáztatni, mi soha sem beszéltünk, de igenis mi is, a többi lap is megemlítettük a N. P. Journal után mint szállongó hírt, hogy az összes budapesti napilapok sajtópert kapnak. Ha a kir. főügyész ur nem tanult még meg újságot olvasni (a mi pedig hivatalánál fogva ugyancsak módjában állott volna), arról mi nem tehetünk. 3. Ami eddigi sajtópereink számát illeti, a kir. főügyész ur szörnyen rabulista módon okoskodik s nagyon feledékeny krétával számol. Mert igaz ugyan, hogy az ellenünk állítólagos sajtóvétség miatt emelt közkeresetek közül csak hat került tárgyalásra s döntetett el ítélettel, de a kir. főügyész urnak nem kellett volna megfeledkeznie azon vádakról sem, melyeket több ízben Bulyi Dezső, Herman Ottó, Hoitsy Pál, Inczédi László és Tóth Béla munkatársaink ellen emelt, s azután megint elejtett. Hol kezdődik a sajtóper az ő véleménye szerint, erre nézve nem szolgált Kozma úr felvilágosítással, s hogy mért nem veszi perszámba azokat az ellenünk intézett támadásait, melyeket mindannyiszor a vizsgálatindító végzés kézhez vételével egyidejűleg regisztráltunk, erre is adós marad a felelettel. Mi meg voltunk támadva, mi éreztük a zaklatást (mert ennek jellemezte egy ízben az országgyűlés is, mikor Herman Ottó mentelmi jogának felfüggesztését megtagadta); s azért mert a kir. főügyész ur — előre látva-e a sikertelenséget vagy egyéb okból, nem kutatjuk — a megindított pörök egy részét a vizsgálat befejeztével abbahagyta, a pör megvolt, s számot tesz, a mikor megirjuk zaklatásaink krónikáját. Végül nem hagyhatjuk kifejezetlenül örvendezésünket a felett, hogy a kir. főügyész a perindítás ódiumát magától elhárítani igyekszik s a közös hadügyminiszter úr háta mögé búvik. S ép azért most már egész természetesnek találjuk, hogy a többi s különösen egy-két kormánypárti lapnak a mieinkkel versenyző csikkei mellőzésével csak a Bécsben már nevénél fogva is oly kellemetlen érzéseket felkeltő Függetlenség ellen indíttatták meg a kir. főügyész úrral a sajtópöröket. A méltóságos úr restelkedése nagyon érthető, s mi nem is fogjuk elmulasztani, hogy az esetleg megtartandó végtárgyalások folyamán e körülményt is a magunk javára érvényesítsük. Egyébiránt, hogy a kir. főügyész úr ily után s ily módon tartja szükségesnek védekezni, a mert a felháborodott közvélemény tolmácsai közül egyedül ellenünk indíttatik sajtóper , oly jellemző tény a kir. főügyészségnek irányunkban eddig is, ezúttal is elfoglalt álláspontjára, hogy a mi kommentárunkra egyáltalán nem szorul. A Függetlenség szerkesztősége. A vidékről. Monor, jan. 12. A monori függetlenségi párt ma tartotta népes értekezletét. Az értekezlet tárgya a folyó hó 23-án Budapesten tartandó országos pártértekezletre a küldöttek megválasztása volt. A megjelentek között a kerület majdnem minden községe képviselve volt. Bobory a monori függetlenségi párt elnöke, lelkes, szép beszéddel nyitotta meg az ülést, s kérte a jelenlevőket, hogy válasszanak egy küldöttet a kerület központjáról, s a vidékről. A jelenlevők egyhangúlag az elnököt akarták, ki azonban elfoglaltsága miatt kérte magát e tisztségtől fölmenteni. Közfelkiáltás utján tehát Monorról Mikola Lászlót és ifj. Kucsera Istvánt, a vidékről pedig Katona Péter nagykátai ügyvédet, s Jakabfy Istvánt választották meg. A választás után a gyűlés a függetlenségi pártot éltetve a legnagyobb rendben oszlott szét. 1. 1. Jászberény, jan. 11. Megindultak a korteskedési mozgalmak ! Viszonyaink illusztrálására csak annyit említek, hogy a kormány Batthyány József grófot csakis azért nevezte ki megyénk főispánjává, mert a gróf szertelenül gazdag ember, és így rossz néven vennék tőle, ha a kortes költségeket kímélné. Nem is kimélt ! Nyár óta csendesen egyengeti az útját, hogy a megye minden választókerületében léptethessenek fel mameluk jelöltet. Minden kerület befolyásos embereit sorra látogatja, a jászberényi kisdedóvó-egylet igen alkalmas eszköz arra, hogy a nőknek is jusson szerep az alkotmányban, nem is említve a fényes főispáni ebédeket és vacsorákat. No de ez még nem baj. A kormány ha minden erejét megfeszíti is, nem lesz képes Jászberényben jelöltjét keresztül erőszakolni. Lipthay Béla tabarékpárti képviselőnkről az a hír szárnyal, hogy nem lép itt többé fel. Az alkotmányos költségek nagy summája a múlt választás óta hihetőleg még máig is emlékében van, daczára annak, hogy a hosszú Apponyi Albert gróf mint főkortese hat hóna alatt szalvétával mérte a kőpincze előtt a sört a választóknak. Ha a függetlenségi párt nem hanyagolja el e kerületet, akkor érdekes küzdelmünk lehet, mert a polgárság részben pártunk híve. Jászberényből a következő felhívást kaptuk : Felhívás! A jász-jákóhalmi választókerülethez tartozó Jákóhalma, Apáti, Dósa, Mihálytelek, Alattyán, Jánoshida, úgy Fényszaru, Felső- Szt.-György és Monostor, nemkülönben az önállólag egy választókerületet képező Jászberény városának azon tisztelt választói, kik a f. hó 23-án Budapesten tartandó függetlenségi párti országos értekezletre felmennek, felkéretnek, hogy a fémjelzett határidőt megelőző napon az az f. hó 22 én a kerepes úti fogadók egyikében, hol a közös találkozásról már gondoskodva van, megjelenni szíveskedjenek. Jászberény, jan. 11. Pethes, pártfőnök. Csöndes napokból. Eredeti regény. Irta: Pétery Károly. ELSŐ RÉSZ. I. (6. Folyt.) A veres orrú szakácsnő arcza lángba borult s a piszkos szolgálót, ki egy pár legyilkolt csirkét koppasztott, hatalmasan pofon vágta. — Hát te debella, igy mosogatsz s igy csalsz meg engemet, ezzel ismételte a bérmáló műtéteit, oly hatályosan, hogy a piszkos amazonnak borzas haja szertebomlott s hatalmasan felorditva, a koppasztott csirkét egy piszkos dézsába vágta. — Kiveszed azt a csirkét mindjárt vagy ezzel a tüzes piszkafával csiklandom meg hátadat. Lássa meg az ember úgy ordít arra a kis ütésre, mintha nyársra húzták volna. Hozz vizet a kútról, hiszen abban a tegnapi kormos vízben csak nem bonthatom ki a csirkét. Ezzel kezét csípőjére tette s egész női indignáczióval Klárikához fordult. — Maga is kincsem, jobb lenne, ha egy kissé vigyázna a nyelvecskéjére s ne hozná tűzbe az embert. Most ezt a piszkos jószágot ártatlanul vertem meg, mert annyira maga is csak ráérne, hogy rendben tarthatná az asztali edényt. — No lássa az ember még neki áll feljebb, ha a hibára figyelmeztetem. Boldog isten alig van megállásom s mégis én eszem hiába kenyeremet. — Én az asszony dolgában fáradoztam egész délután, mig maga aludt. — Ezt már nem lehet eltűrni, mond Klári asszony megsértett hiúsága érzetében. Fenyegetőleg emelte föl a főzőkanalat s bizonyosan tettlegességre kerül a dolog, ha egy kandúr magára nem veszi a villámhárító szerepét. Mig a szóváltás tartott, az egyik csirkét ügyesen kicsente a tálból s a tűzhely alatt kedélyesen lakomázott. Mig a női személyzet igy sáfárkodott, az asszony öltözködéssel volt elfoglalva, épen avval a részével, melynél a szobaleányra sincs még szükség : a festékes tégelyek használatával s holmi testi hiányok kiegészítésével. Különben az igazat megvallva Bradák szolgabirónénak e segédszerekre nem volt szüksége. Szép sugár magas alakja, szabályos arczczal bármily szigorú bírálót kielégíthetett. Ezenkívül ízletesen öltözködött, úgy hogy a beamteri körben divathölgynek tartották, s általában hódolat tárgya volt. Előéletéről s leánykoráról keveset lehetett tudni; ő is mint férje az ország valamelyik távoli zugából került, s férjével egy fürdőben ismerkedett meg. A hir azt beszélte volt, hogy egy gróf kulcsárnéjának a leánya. Anyja az agglegénynél mint szép fiatal özvegy a kegyencznő szerepét vitte. A gonosz hir azzal toldotta meg ezt a rágalmat, hogy későbben a felnőtt leány vette át a grófi kastályban az anya szerepét. De ezt bizonyosan mi sem tudjuk. Bradák Gusztáv gazdag hozományra számolt, de ebben csalatkozott, mert a kiházasitáson kivül nejével nem kapott semmi. A grófnak egy uj valida szultánája akadt, s az anyával és leányával minden viszonyt megszakított. Fájdalom, ez a kellemetlen esemény akkor jött tudomására a Bach-huszárnak , mikor már nem lehetett a dolgon változtatni. A szép leány csak a főköte kedviért ment férjhez, nehogy vén leány maradjon. Miután czélját elérte, nem tartotta szükségesnek titkolni férje előtt, hogy soha sem szerette, sőt mondhatnék, gyűlölte. Egy beteges figyelmek születése sem hozta közelebb a házaspárokat, így éltek csivakodás, veszekedés közt négy évet. A szép asszony folytatá régi mesterségét, férje háta megett szerelmi viszonyokat szőtt, s még nagyon fiatalnak tartotta magát arra, hogy mint Eugénia császárné, múltjáért vezekeljen s a bűnbánó szerepét játsza. Mint rendesen az ily nők a háztartásra semmi gondot sem fordított, gyermekére egy piszkos dajka ügyelt fel, mig az ő egész élete öltözködésből, látogatásból és szerelmeskedésből állott. Klárit becsengette s ennek segítségével felöltözött. A hosszú hálószobából gyereksirás hangzott át. — Ez a fattyú is mindig ordit. Mondd meg Klára annak a mihaszna dajkának, hogy vigye le a cseléd szobába, csak nem mulattathatom vendégeimet gyereksírással. De majd el is felejtettem, mit tudtál meg a rejtélyes ház még rejtélyesebb lakójáról, beszéltél-e emberével ? — Mindent elkövettem, hogy kitudjak valamit attól a hetyke embertől, hogy nagyságod kívánságának eleget tehessek , de most sem tudhattam meg tőle semmit. Azt mondja, hogy az oly titok, amelyről nyilvános helyen nem való beszélni , azt mondta, hogy ha meglátogatom szobájában, mindent elbeszél, amit tudni óhajtok — de ebbe nem egyezhetem bele, mert becsületemet nem koczkáztathatom. — No bizony, talán csak nem esz meg, — mond az asszony gúnnyal ; még ezen is felakadsz. — Már akármit gondoljon is a nagyságos asszony felőlem, én becsületes leány vagyok. Müller szolgabiró úrhoz se viszek többé levelet, mert tegnap is, mikor nagyságod megbízásából nála voltam, meg akart ölelni, s olyanokat mondott, hogy szégyellem újra elbeszélni. A szép asszony arcza lángba borult. — Ezt csak nem merte tenni? mond szikrázó szemekkel. — Mert lesz az. Tegnap sem először történt, hogy szégyenitő ajánlatokat tett, a szolgabiró urnák már az szokása, hogy minden szép leányt megkísért. Gyendainé kancsi szobaleánya eleget tudna erről beszélni. Bradákné egy székbe vetette magát. Ezért meglakolsz, — mond elfojtott hangon, mintegy önmagához beszélve. — Hozz a férjem szobájából iró eszközt és levélnek való papírt. Egy-két szót irt a levélre — s zsebébe rejtette. Az előszobából csoszogó léptek hangzottak. Bradákné az álló tükörhöz rohant s arczát mosolyra erőltetve sugárzó arczczal fogadta vendégeit. Gyendainé lépett be főtisztelendő Zentay Bálint kíséretében. Gyendainé mintegy 40—45 éves lehetett, s még most is elég szép asszony. Azt mondta a hír, hogy fiatal korában feltűnő szépség volt. — De minden szépsége mellett is volt valami e nő arczában, ami visszataszítólag hatott a figyelmes vizsgálóra. — Miután fogunk még vele találkozni elbeszélésünk folyamában, jellemzéseit későbbre hagyjuk. — Leányom — mond Gyendainé — sajnálja, hogy el nem jöhet, de két nap óta nem igen jól érzi magát. Bradákné tudta, hogy Gyendai Ida kerüli házukat. — Ma délelőtt Gyomainéhoz láttam menni és így reménylem, a gyengélkedés nem lesz veszélyes, — mond Bradákné gúnyos részvéttel. Gyendayné elértette a vágást. — Baja, én is azt hiszem, inkább szeszély és makacsság, mint betegség, de szegény boldogult férjem annyira elkényeztette, hogy most egészen a maga feje után jár. Főtisztelendő úr lehet tanúm, mennyi rossz órát szerez nekem ez a szerencsétlen leány daczosságával; pedig ha saját leányom volna, sem tehettem volna többet érte. A főtisztelendő ur Tartuffi-arczczal sóhajtott fel. — Én nem tudom, mi lesz e szerencsétlen gyermekből, — mond szemét az égre emelve, — úgy hiszem, a Gyomaiékhoz való viszonya legfőbb oka a bajnak. E család majdnem tüntetőleg forradalmi eszméknek hódol; ily társaság mételyező behatással van mindazokra, akik vele érintkezésbe jönnek. — Én nem tilthatom meg, hogy ez általam is gyűlölt családdal leányom ne társalkodjék. Nyomainé nagynénje, férjem testvére, s azonkívül elég gyenge volt a boldogult sógorát Gyomait nevezni ki leánya gyámjául. Ha túlszigoruan bánnék vele, a mint ismerem, kitelnék tőle, hogy oda hagyna ez a háladatlan leány. Száraz szemeit zsebkendőjével törülgette. Puchnerék s utánuk Müller Adolf, Kölesi kapitány és a háziúr léptek be. (Folytatása következik.)