Függetlenség, 1881. január (2. évfolyam, 1-30. szám)

1881-01-14 / 13. szám

Budapest, 1881. — Második évfolyam Szerkesztői iroda és kiadó hivatal Budapest, IV. koronaherczeg-utcza V is. Csak bénnentes leveleket fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁR: Vidékre postán küldve vagy Budapesten házhoz hordva . Egész évre ........ 16 frt Félévre................................................8 frt Negyedévre .......................................4 frt Egy bóra..........................1 frt 40 kr. Egyes szám ára: 5 kr* Péntek, január 14. Szerkesztői Iroda és kiadó hivatal Budapest, IV. koronaherczeg-utcza 3. sz Előfizetési pénzek, hirdetések, i­yíittevek a kiadóhivatalba czimzemifil­ A lap czim­ét és az utczát pontosan meg­­jelölni térjük. 3HC­irdetéseket és nyiltterek­et árszabály szerint fölvesz a kiadóhivatal A jelek. (=) Apró csatározások azok, melyek majd itt, majd ott, majd a budapesti, majd a pozsonyi municzipium körében k­íí­ rvun a 1 r Pr­­v. w A 11 A -t fnmrűwűff -i­n 4-A„^ä------.--l­juouinvív íouuíUIU o tv* » v/avui xuooían­ciij' czlUA ellen. Ezek csak azt jelzik, hogy a mu­­niczipiumok kebelében érik s kitörésre vár egy akczió, melyet, hogy is nevezzünk? — az önkormányzati érzék forradalma ama gyalázatos rendszer ellen, mely a polgári öntevékenységet és buzgalmat, a miniszteri önkény, s a pénzügyi fiskális h­ajhászat rabszolgá­jává, adószedő zsandárjává alacsony­itja le. A rossz intézmények rendesen megbo­­szulják magukat. Az ország municzipiumai­­ban érik a forradalom, a visszahatás vagy ha úgy tetszik a strike. Ne búsuljanak a czentralisták, a kinevezés s a bürokráczia hívei, ez ország — önkényt fog karjaiba hullni. Mert az önkormányzati szellem, s érzék, még a mi csekély meg­van, az is, addikálni fog, arra a szerepre, melyre ma vitték és viszik, bizony nem kíván­kozik, helyet fog adni; s ezt jól jegyez­zék meg : nekünk megbánni okunk nincs, s nem leszen. Hogy a 67-es rendszer nemzetölő apparátusával, óriási áldozataival, melyek a polgárok terheit megtízszerezték, ama szörnyű financziális s közgazdászai poli­tikájával, mely ipari belterjes megélhe­tési feltételeinktől megfosztott, s tisztán az adószedés módjának mesterséges háló­zata szövésében kulminál — ennyi ideig tarthatta magát, azt kiváltképen az ön­­kormányzati egyes még fennálló intéz­ményei közreműködésének köszönhetni. E nélkül a financziális tudomány már 1875-ben feladta volna szolgálatát, midőn az adóhátralékok óriási tömege, mely az évek folytán , hátrány­osan emelkedett volna, kifogott a miniszteri omnipotenczia erején. Többször említettük már, hogy más országokban is előfordul az, hogy rend­kívüli áldozatokra vétetik igénybe a pol­gárok adózó képessége. De a mi orszá­gunk rohamos adóemeléséhez, a nálunk űzött rendszer körülményei között­­ ha­sonló példa nincs. Akkor, midőn az adók tömege oly rohamosan emeltetik, meg­fosztogatni az országot a belterjes ipari fejlődés föltételeitől, az ismert vámrend­szer igájába kényszeríteni az országot, megfosztani a belhitel önálló forrásától, az önálló független bankképességtől, ter­melő és iparűző közönségünk erejét, önálló fejlődési terét, a védelem helyett, az ide­genek szabad portyázási zsákmányává tenni ki. — no, ehhez hasonló nem tör­tént még e világon. Nagyon természetes, hogy a rohamosan emelkedő adók a fize­tési képességet ily körülmények között, egészen kimenti­, s előáll a kényszer, az exequálás nemes mestersége, mely egy ideig szintén dúlhat, de aztán a kard éle is elkopik a sok mészárlásban, a köszörű­kére se telik pénz, s így áll elő — a rendszer­­szakadás. 1874/75-ben ott voltunk már, hogy a rendszer feladja szolgálatát. A balközép meghozta az áldozatot, további fentartá­sára vállalkozott, Tisza Kálmánnal az élén. Jól tudta Tisza, milyen a hely­zet. Azt is tudta, hogy van még mód, hozni e rendszer életét. Helyreállítani az nva^án. rvnnn/nc/t IriiViln <­* v* ciing jj.tuvxiivjj­ joovg^D­IXUOiC ^ 13 Illeglíl" gadni az adósságcsinálás­ módját; ez volt az egyedüli, s az igy nyerendő­ nervus rerum gerendarum, neki hatalmat, a rend­szernek egy időre életet biztosítottak. Az ország hitelképességének látszatát, az adók befolyásával festeni kifele, ez volt min­dennek az alapja. Tisza tudta és is­merte, hogy e czélra az önkormányzati erők felhasználása vezet egy ideig siker­re. így, s e czélból keletkeztek a közadók beszedéséről s a közigazgatási bizottság­ról szóló törvények, melyekben az adó­­beszedés mechanikáját, az önkormányzati közegekre ruházza, válasz­tott szolgabírákat, polgármestereket, jegy­zőket és községi elöljáróságot a legegy­szerűbb adószedő közegekké deval­válja. Első látszatra a dolog úgy áll, hogy elvi szempontból ez ellen kifogást emelni nem lehet. Pedig ez nem egyéb, mint rut kijátszása az önkormányzati intéz­ménynek. Hiszen nem jogot adott ezzel, egyszerű adóexekuezió ez, a miniszteri önkénytől függő a­dófelügyelők parancsára. Tisztán az adóexequálás eszközévé lettek, a pénzügyi kezelés rothadt rendszere gyökeres javítása nélkül. Tisza nem rosszul számított. Az önkormányzat ezen kijátszása, vagy fel­ültetése megtette szolgálatát Az adóbe­­exequálást a lehetőségig biztosította, mert mondhatjuk nincs hatalom, m­ely ezen rendszeren kivü­l, ama szaporodó terheket, igy be­szedetni volna képes. Azok a sokat szidott municzipiumok, választott közegeikkel, valóságos hevesi munkát teljesítenek. Azt látni kell, ott a közéletben. Háládatlan feladat. Tisza ekképen biztosítván az adóbe­folyás kényszer­helyzetét, az így nyert hitelképességgel hozzáfoghatott az adós­­ságcsinálás ismert mesterségéhez, s ezzel uralma további gyarapításához. Mert ural­ma addig fog tartani, míg fentartásához lesz pénze, a kapott kölcsönök útján. Ily hálátlan feladat szolgája lett az ország még fennálló munic­ipális rend­szere. Az önkormányzat ekként szolgálta­tott ki, a jelen kormány kezébe, egy gonosz rendszer pénzhajhászati s adóexe­­kutori eszközévé. Ez a gépezet is kezd azonban már kopni s töredezni. Ennek kijavítására — mint már illik az ön­kény érdeke szempontjából — nyújtottak be az országgyűlésre, a közadók ke­zeléséről, az illetékek behajtá­sáról stb. szóló törvények módosítását czélzó javaslatok, melyek a miniszteri ön­kény embere, az adófelügyelőnek bajai minősítését, s a szegény adóexekutornak, a megyei és városi közegnek, még szol­gaibb sőt a legrabszolgaibb állás körül­­irását tervezik, hogy többé ne mint czi­­vilizált ember, hanem mint helota telje­sítse hóhéri szerepét, esetleg a polgári bizalom közreműködésével, a közigazgatási bizottság támogatásával. A helyzet felismerése, a szerep dics­telen s káros hordozásának tudata, kezd azonban felszínre emelkedni. Most veszik észre mindenütt, hogy a polgárok tulaj­donképen a marionette feladatát teljesí­tik, egy rossz rendszer, s nemzetölő ter­vezet czéljaira. A tudat kezd általános lenni, s jelenségei nyilvánulnak itt és amott. Az önkormányzati érzék felláza­dása a rendszer ellen — csak idő kér­dése , s jöhettek a­ centralisták, bürok­raták, zsandáraitokkal, utánna cseh adó­­exekutoraitokkal, a polgárság félrevonul, — és ez lesz a nemzeti feltámadás, s a függetlenség biztos és egységes felderülé­­nek kezdete. — jan. 13. Illetékes értesüléseink alapján közölhetjük, hogy a kormány a buda-győri vasútra nézve csak akkor fog a különböző ajánlkozókkal tár­gyalásokba­ bocsátkozni, ha a budapest-zimonyi vaspályát­, illetőleg végleges határozat lesz hozva. E vonal megtörtént átengedésére vonatkozó ös­­­szes közlemények ennélfogva alaptalanok. A kormány a budapest-zimonyi vasútra nézve, ma még semminemű határozatot sem hozott. A­mint már jeleztük, valószínű is, hogy ez ügyben a közvetlen jövőben nem történik intézkedés. A­mint lapunknak Bécsből távírják, a kö­tendő vám- és kereskedelmi szerződésre vonat­kozó tárgyalások a szerb képviselőkkel hol­nap újból felvétetnek. Kilátás van rá, hogy a részben módosított alapon egyértelműség fog létrejönni. M5ö»^SMwiÍMMw5a«5SB5SBHw55BS5fifiS5BSS55MMBMSS| Sajtópereink. Kozma Sándor kir. főügyész ur ma több lapban egy nyilatkozatot tett közzé, melyben kétségbevonja : 1. hogy a „Rostow-Dinstli“-ügy alkalmából hat sajtópör fenyeget bennünket ; 2. hogy az inkriminált czikkek egy részét a ma­gyar hírlapírók együttes nyilatkozata képezi; 3. végre, hogy eddigelé annyi sajtópörünk lett volna, a­mennyit lapunkban kimutattunk. A kir. főügyész ur nyilatkozatára, mely a méltóságos úr igazságkereső feladatától elütőleg nagyon eltávozik az igazságtól, ezek a megjegy­zéseink : 1. Nem igaz, hogy a kir. főügyész úr a kolozsvári esetre vonatkozó czikkeink miatt csak két följelentést tett ellenünk , mert csak két beadványban ugyan, de hat czikket in­kriminált. Minden czikkre egy párt számítva (pedig az inkrimináltak közt van egy olyan czikk is, melyre nézve a szerzőségért és bekül­désért való felelősségben tizenöt ember osztako­­zik), miután Maróthy szerint hatszor egy az hrat, a legjobb akarattal se birjuk az ellenünk ez ügyben folyamatba tett pörök számát hatnál kevesebbre redukálni. A kir. főügyész ur — az igaz — vádját visszavonhatja, — a minthogy nyilatkozata szerint erre, a közvélemény hangu­lata következtében van is hajlandósága, — de addig, mig ezt nem teszi, mindig legalább hat sajtóperre van kilátásunk. 2. Azt az állításunkat, hogy az egyik in­kriminált czikknek a magyar hírlapírók együt­tes nyilatkozata is részét képezi, a méltóságos kir. főügyész úr szintén az igazság ellenére ta­gadja. Lehet, hogy e nyilatkozat nincs külön inkriminálva, de arról nekünk eddig nem volt tudomásunk, s ha a kir. főügyész úr nyilatko­zata minden szokás ellenére a vizsgálati iratok közt levő vádjelentés e részbeni tartalmát ki nem beszéli, így privatini sem tudtuk volna meg. A sajtóügyi vizsgálóbíró urnak lapunk szer­kesztőjéhez intézett végzésében, a Függetlenség 318. számában „Kardbojtos orgyilkosok“ fel­írással megjelent czikk s nem annak egyik vagy másik része van olyanul megjelölve, mint a mely ellen a kir. főügyész ur panaszt emelt: mi tehát, a kik se birák, se közvádlók nem vagyunk, s nincs módunkban a vizsgálati iratokba idő előtt bepillantani, nem dönthettük el, a kérdéses czikknek melyik része az, mely­ben a kir. főügyész, illetőleg a cs. és kir. közös hadügyminiszter úr megbotránkozni méltóz­­tatott. Ehhez képest szerkesztőnk egyedül helyes eljárásnak tartotta, hogy a kérdéses czikk rész­beni szerzői illetve beküldői gyanánt a sokszor említett hírlapírói nyilatkozat aláíróit is bejelentse a vizsgálóbiró urnak, a mivel — a kir. főügyész urnak is meg kell engednie — csak törvényes kötelességét teljesítette. Megjegyezzük még, hogy egy „általános csapásról", melyet a kir főügyész úr „a legne­vesebb hírlapírók“ — Jókai, Fáik, Csávolszky, Urváry­­— ellen akarna koczkáztatni, mi soha sem beszéltünk, de igenis mi is, a többi lap is megemlítettük a N. P. Journal után mint szál­longó hírt, hogy az összes budapesti napilapok sajtópert kapnak. Ha a kir. főügyész ur nem tanult még meg újságot olvasni (a mi pedig hi­vatalánál fogva ugyancsak módjában állott volna), arról mi nem tehetünk. 3. A­mi eddigi sajtópereink számát illeti, a kir. főügyész ur szörnyen rabulista módon okoskodik s nagyon feledékeny krétával szá­mol. Mert igaz ugyan, hogy az ellenünk állító­lagos sajtóvétség miatt emelt közkeresetek közül csak hat került tárgyalásra s döntetett el ítélet­tel, de a kir. főügyész urnak nem kellett volna megfeledkeznie azon vádakról sem, melyeket több ízben Bulyi Dezső, Herman Ottó, Hoitsy Pál, Inczédi László és Tóth Béla munkatársaink ellen emelt, s azután megint elejtett. Hol kez­dődik a sajtóper az ő véleménye szerint, erre nézve nem szolgált Kozma úr felvilágosítással, s hogy mért nem veszi perszámba azokat az elle­nünk intézett támadásait, melyeket mindannyiszor a vizsgálatindító végzés kézhez vételével egyide­jűleg regisztráltunk, erre is adós marad a fele­lettel. Mi meg voltunk támadva, mi éreztük a zaklatást (mert ennek jellemezte egy ízben az országgyűlés is, mikor Herman Ottó mentelmi jogának felfüggesztését megtagadta); s azért mert a kir. főügyész ur — előre látva-e a sikertelenséget vagy egyéb okból, nem kutat­juk — a megindított pörök egy részét a vizs­gálat befejeztével abba­hagyta, a pör megvolt, s számot tesz, a mikor megirjuk zaklatásaink krónikáját. Végül nem hagyhatjuk kifejezetlenül örven­dezésünket a felett, hogy a kir. főügyész a per­indítás ódiumát magától elhárítani igyekszik s a közös hadügyminiszter úr háta mögé búvik. S ép azért most már egész természetesnek ta­láljuk, hogy a többi s különösen egy-két kor­mánypárti lapnak a mieinkkel versenyző csik­kei mellőzésével csak a Bécsben már nevénél fogva is oly kellemetlen érzéseket felkeltő Füg­getlenség ellen indíttatták meg a kir. főügyész úrral a sajtópöröket. A méltóságos úr restel­­­ke­dése nagyon érthető, s mi nem is fogjuk elmu­lasztani, hogy az esetleg megtartandó végtár­gyalások folyamán e körülményt is a magunk javára érvényesítsük. Egyébiránt, hogy a kir. főügyész úr ily után s ily módon tartja szüksé­gesnek védekezni, a mert a felháborodott köz­vélemény tolmácsai közül egyedül ellenünk in­­díttatik sajtóper , oly jellemző tény a kir. fő­ügyészségnek irányunkban eddig is, ezúttal is elfoglalt álláspontjára, hogy a mi kommentárunkra egyáltalán nem szorul. A Függetlenség szerkesztősége. A vidékről. Monor, jan. 12. A monori függetlenségi párt ma tartotta népes értekezletét. Az értekezlet tárgya a folyó hó 23-án Budapesten tartandó országos párt­értekezletre a küldöttek megválasztása volt. A megjelentek között a kerület majdnem minden községe képviselve volt. B­o­b­o­r­y a monori függetlenségi párt elnöke, lelkes, szép beszéddel nyitotta meg az ülést, s kérte a je­lenlevőket, hogy válasszanak egy küldöttet a­­ kerület központjáról, s a vidékről. A jelenlevők egyhangúlag az elnököt akarták, ki azonban el­foglaltsága miatt kérte magát e tisztségtől föl­menteni. Közfelkiáltás utján tehát Monorról Mikola Lászlót és ifj. Kucsera Istvánt, a vidékről pedig Katona Péter nagy­kátai ügyvédet, s Jakabfy Istvánt választották meg. A választás után a gyűlés a függetlenségi pártot éltetve a legnagyobb rendben oszlott szét. 1. 1. Jászberény, jan. 11. Megindultak a korteskedési mozgalmak ! Vi­szonyaink illusztrálására csak annyit említek, hogy a kormány Batthyány József grófot csakis azért nevezte ki megyénk főispánjává, mert a gróf szer­telenül gazdag ember, és így rossz néven vennék tőle, ha a kortes költségeket kímélné. Nem is kimélt ! Nyár óta csendesen egyengeti az útját, hogy a megye minden választó­kerületé­ben léptethessenek fel mameluk jelöltet. Minden kerület befolyásos embereit sorra látogatja, a jász­berényi kisdedóvó-egylet igen alkalmas eszköz arra, hogy a nőknek is jusson szerep az al­kotmányban, nem is említve a fényes főis­­­páni ebédeket és vacsorákat. No de­­ ez még nem baj. A kormány ha min­den erejét megfeszíti is, nem lesz képes Jászbe­rényben jelöltjét keresztül erőszakolni. Lipthay Béla tabarékpárti képviselőnkről az a hír szárnyal, hogy nem lép itt többé fel. Az alkotmányos költségek nagy summája a múlt vá­­lasztás óta hihetőleg még máig is emlékében van, daczára annak, hogy a hosszú Apponyi A­l­bert gróf mint főkortese hat hóna alatt szalvétával mérte a kőpincze előtt a sört a válasz­tóknak. Ha a függetlenségi párt nem hanyagolja el e kerületet, akkor érdekes küzdelmünk lehet, mert a polgárság részben pártunk híve. Jászberényből a következő felhívást kaptuk : Felhívás! A jász-jákóhalmi választó­kerülethez tartozó J­á­k­ó­­halma, Apáti, Dósa, Mihálytelek, Alat­­tyán, Jánoshida, úgy Fényszaru, Felső- S­z­t.-G­yörgy és Monostor, nemkülönben az ön­­állólag egy választó­kerületet képező Jászberény városának azon tisztelt választói, kik a f. hó 23-án Buda­pesten tartandó függetlenségi párti országos értekezletre felmennek, felkéretnek, hogy a fém­jelzett határidőt meg­előző napon az az f. hó 22 én a kerepes úti fogadók egyi­kében, hol a közös találkozásról már gondoskodva van, megjelenni szíveskedjenek. Jászberény, jan. 11. P­e­t­h­e­s, pártfőnök. Csöndes napokból. Eredeti regény. Irta: Pétery Károly. ELSŐ RÉSZ. I. (6. Folyt.) A veres orrú szakácsnő arcza lángba borult s a piszkos szolgálót, ki egy pár legyilkolt csir­két koppasztott, hatalmasan pofon vágta. — Hát te debella, igy mosogatsz s igy csalsz meg engemet, ezzel ismételte a bérmáló műtéteit, oly hatályosan, hogy a piszkos ama­zonnak borzas haja szertebomlott s hatalmasan felorditva, a koppasztott csirkét egy piszkos dé­zsába vágta. — Kiveszed azt a csirkét mindjárt vagy ezzel a tüzes piszkafával csiklandom meg háta­dat. Lássa meg az ember úgy ordít arra a kis ütésre, mintha nyársra húzták volna. Hozz vizet a kútról, hiszen abban a tegnapi kormos vízben csak nem bonthatom ki a csirkét. Ezzel kezét csípőjére tette s egész női in­­dignáczióval Klárikához fordult. — Maga is kincsem, jobb lenne, ha egy kissé vigyázna a nyelvecskéjére s ne hozná tűzbe az embert. Most ezt a piszkos jószágot ártatlanul vertem meg, mert annyira maga is csak rá­érne, hogy rendben tarthatná az asztali edényt. — No lássa az ember még neki áll feljebb, h­a a hibára figyelmeztetem. Boldog isten alig van megállásom s mégis én eszem hiába kenye­remet. — Én az asszony dolgában fáradoztam egész délután, mig maga aludt. — Ezt már nem lehet eltűrni, mond Klári asszony megsértett hiúsága érzetében. Fenyege­­tőleg emelte föl a főzőkanalat s bizonyosan tett­­legességre kerül a dolog, ha egy kandúr magára nem veszi a villámhárító szerepét. Mig a szó­váltás tartott, az egyik csirkét ügyesen kicsente a tálból s a tűzhely alatt kedélyesen lako­­mázott. Mig a női személyzet igy sáfárkodott, az asszony öltözködéssel volt elfoglalva, épen avval a részével, melynél a szobaleányra sincs még szükség : a festékes tégelyek használatával s holmi testi hiányok kiegészítésével. Különben az igazat megvallva Bradák szol­­gabirónénak e segédszerekre nem volt szüksége. Szép sugár magas alakja, szabályos arczczal bármily szigorú bírálót kielégíthetett. Ezenkívül ízletesen öltözködött, úgy hogy a beamteri kör­ben divathölgynek tartották, s általában hódolat tárgya volt. Előéletéről s leánykoráról keveset lehetett tudni; ő is mint férje az ország valamelyik tá­voli zugából került, s férjével egy fürdőben is­merkedett meg. A hir azt beszélte volt, hogy egy gróf kul­­csárnéjának a leánya. Anyja az agglegénynél mint szép fiatal özvegy a kegyencznő szerepét vitte. A gonosz hir azzal toldotta meg ezt a rá­galmat, hogy későbben a felnőtt leány vette át a grófi kastályban az anya szerepét. De ezt bi­zonyosan mi sem tudjuk. Bradák Gusztáv gazdag hozományra szá­molt, de ebben csalatkozott, mert a kiházasitá­­son kivül nejével nem kapott semmi. A grófnak egy uj valida szultánája akadt, s az anyával és leányával minden viszonyt megszakított. Fáj­dalom, ez a kellemetlen esemény akkor jött tu­domására a Bach-huszárnak , mikor már nem lehetett a dolgon változtatni. A szép leány csak a főköte kedviért ment férjhez, nehogy vén leány maradjon. Miután czélját elérte, nem tartotta szükségesnek tit­kolni férje előtt, hogy soha sem szerette, sőt mondhatnék, gyűlölte. Egy beteges figyelmek születése sem hozta közelebb a házaspárokat, így éltek csivakodás, veszekedés közt négy évet. A szép asszony folytatá régi mesterségét, férje háta megett sze­relmi viszonyokat szőtt, s még nagyon fiatalnak tartotta magát arra, hogy mint Eugénia csá­szárné, múltjáért vezekeljen s a bűnbánó szere­pét játsza. Mint rendesen az ily nők a háztartásra semmi gondot sem fordított, gyermekére egy piszkos dajka ügyelt fel, mig az ő egész élete öltözködésből, látogatásból és szerelmeskedés­ből állott. Klárit becsengette s ennek segítségével felöltözött. A hosszú hálószobából gyereksirás hang­zott át. — Ez a fattyú is mindig ordit. Mondd meg Klára annak a mihaszna dajkának, hogy vigye le a cseléd szobába, csak nem mulattathatom vendégeimet gyerek­sírással. De majd el is felejtettem, mit tudtál meg a rejtélyes ház még rejtélyesebb lakójáról, be­széltél-e emberével ? — Mindent elkövettem, hogy kitudjak vala­mit attól a hetyke embertől, hogy nagyságod kívánságának eleget tehessek , de most sem tud­hattam meg tőle semmit. Azt mondja, hogy az oly titok, a­melyről nyilvános helyen nem való beszélni , azt mondta, hogy ha meglátogatom szobájában, mindent elbeszél, a­mit tudni óhaj­tok — de ebbe nem egyezhetem bele, mert becsületemet nem koczkáztathatom. — No bizony, talán csak nem esz meg, — mond az asszony gún­nyal ; még ezen is felakadsz. — Már akármit gondoljon is a nagyságos asszony felőlem, én becsületes leány vagyok. Müller szolgabiró úrhoz se viszek többé levelet, mert tegnap is, mikor nagyságod megbízásából nála voltam, meg akart ölelni, s olyanokat mon­dott, hogy szégyellem újra elbeszélni. A szép asszony arcza lángba borult. — Ezt csak nem merte tenni? mond szik­rázó szemekkel. — Mert lesz az. Tegnap sem először tör­tént, hogy szégyenitő ajánlatokat tett, a szolga­biró urnák már az szokása, hogy minden szép leányt megkísért. Gyendainé kancsi szobaleánya eleget tudna erről beszélni. Bradákné egy székbe vetette magát. Ezért meglakolsz, — mond elfojtott hangon, mintegy önmagához beszélve. — Hozz a férjem szobájából iró eszközt és levélnek való papírt. Egy-két szót irt a levélre — s zsebébe rejtette. Az előszobából csoszogó léptek hangzottak. Bradákné az álló tükörhöz rohant s arczát mosolyra erőltetve sugárzó arczczal fogadta ven­dégeit. Gyendainé lépett be főtisztelendő Zentay Bálint kíséretében. Gyendainé mintegy 40—45 éves lehetett, s még most is elég szép asszony. Azt mondta a hír, hogy fiatal korában feltűnő szépség volt. — De minden szépsége mellett is volt valami e nő arczában, ami visszataszítólag hatott a figyel­mes vizsgálóra. — Miután fogunk még vele ta­lálkozni elbeszélésünk folyamában, jellemzéseit későbbre hagyjuk. — Leányom — mond Gyendainé — saj­nálja, hogy el nem jöhet, de két nap óta nem igen jól érzi magát. Bradákné tudta, hogy Gyendai Ida kerüli házukat. — Ma délelőtt Gyomainéhoz láttam menni és így reménylem, a gyengélkedés nem lesz veszé­­lyes, — mond Bradákné gúnyos részvéttel. Gyendayné elértette a vágást. — Baja, én is azt hiszem, inkább szeszély és makacsság, mint betegség, de szegény boldo­gult férjem annyira elkényeztette, hogy most egészen a maga feje után jár. Főtisztelendő úr lehet tanúm, mennyi rossz órát szerez nekem ez a szerencsétlen leány daczosságával; pedig ha saját leányom volna, sem tehettem volna többet érte. A főtisztelendő ur Tartuffi-arczczal sóhaj­tott fel. — Én nem tudom, mi lesz e szerencsétlen gyermekből, — mond szemét az égre emelve, — úgy hiszem, a Gyomaiékhoz való viszonya legfőbb oka a bajnak. E család majdnem tün­tetőleg forradalmi eszméknek hódol; ily társaság mételyező behatással van mindazokra, a­kik vele érintkezésbe jönnek. — Én nem tilthatom meg, hogy ez általam is gyűlölt családdal leányom ne társalkodjék. Nyomainé nagynénje, férjem testvére, s azon­kívül elég gyenge volt a boldogult sógorát Gyomait nevezni ki leánya gyámjául. Ha túl­­szigoruan bánnék vele, a mint ismerem, kitel­nék tőle, hogy oda hagyna ez a háladatlan leány. Száraz szemeit zsebkendőjével törülgette. Puchnerék s utánuk Müller Adolf, Kölesi kapitány és a háziúr léptek be. (Folytatása következik.)

Next