Függetlenség, 1881. február (2. évfolyam, 31-58. szám)

1881-02-15 / 45. szám

Budapest, 1881. — Második évfolyam. Szerkesztői iroda kiadó hivatal Budapest, IV. koronahemeg­ ntoza 1. is. Csat Vérmentes leveleket fogadunk el. Kéziratokat nem küldü­nk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁR: Vidékre postán küldve vagy Budapesten házhoz hordva. Egész évre 1# frt Félévre............................................8 frt Negyedévre.....................................4 frt Egy bolra ..........................1 frt 40 kr. 45. szám. Egyes szám­ára: 5 kr. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. A bécsi áldás. Lapunk mai számában adtunk egy levelet baranya megyei levelezőnktől, a­melyben utalás történik arra, hogy az ottani hivatalnokok, korteseszközeik ki­merülése folytán, azzal kapaczitálják a népet a függetlenségi párt ellen, hogy hiszen voltakép mi rosszat akarunk, mert az „áldás Bécsből jő“. A korteskedésnek ez a neme, a leg­­hazafiatlanabb, a leggonoszabb, a­mit e nemben produkáltak. Ez nem propa­ganda csinálás egy párt számára, ez áru­lás Magyarország ellen. Nem hogy a becsületességnek legkisebb mértéke volna benne, hanem tendencziájában igazi mé­regkeverés , izgatás a hazafiatlanságra, vásár az ország történelmi jogaira, ma­gyarellenes megmételyezése a társadalom­nak az osztrák részére. Nagyon sajnáljuk, hogy névleg nem nevezte meg azt a tisztviselőt levelezőnk, a­ki ily gaz módon ront neki mind­annak, a­mit tiszteletreméltónak kell tar­tania, a­ki magát magyarnak nevezi, ha nem zsoldosa az osztráknak. Lehetnek politikai vélemény-különbségek Magyaror­szág viszonyát illetőleg Ausztriához, de hogy valaki oly vakmerő, oly hazug, oly áruló legyen s pártérdekből magát az államiság eszméjét és a hazafiság ér­zelmét dobja áldozatul, az nem magyar, az nem becsületes ember, nem hir­tiszt­viselő. Hát ott már történelmet is hamisí­­tanak, igazságokat rombolnak le, ténye­ket tagadnak meg pártérdekből. Vajjon minő néven nevezzük ez el­járást, hogyan rójjuk azt meg ? Azt mondani, hogy Bécsből ered az áldás. Meggondolták mire fog ez vezetni, oly indokolásra, a­melytől egy hajszálon fog függeni annak a kortesnek feje. Azt mondani, hogy Bécsből jó az áldás. Abból a Bécsből, a­melyből ne­gyedfél század óta csak a rossz, csak a hitszegés, csak a romlás eredt az országra. Abból a Bécsből, a­melynek negyedfél század óta vagyunk fejős tehene. Abból a Bécsből, a­mely miatt e közel negyed­fél század óta öt ízben fogott a nemzet alkotmánya, törvényei és érdekei védel­mére fegyvert. Abból a Bécsből, a­melyre nézve a legsujtóbb ítéletet II. Rákóczy Ferencz mondja, midőn híres manifesz­­tumában olyannak bélyegzi az onnan eredő uralmat, hogy ezzel szemben „Ma­gyarország visszaóhajtotta a török uralom napjait.“ Abból a Bécsből, a­melynek levéltára II. Ferdinánd óta telve van az utasításokkal, tervekkel, és intézkedések­kel, hogyan kellene és lehetne Magyar­­ország elkoldusítását és ezzel Ausztriába való beolvasztását keresztülvinni. Abból a Bécsből, a­melynek reakcziója ma se hagyott fel e tervekkel, mint nem hagy fel az orosz Nagy Péter végrendeleté­nek keresztülvitelével. Az újabb áldásokat nem is emle­getjük. Elkezdve attól a sok száz és száz milliótól, melyet mint Ausztria adóssá­gait a szomszédság fejében jó bolondok­ként magunkra vállaltunk, a pénzügyi és közgazdasági kiegyezéseken keresztül Bécs dédelgetéséig, mind tanúságot tesznek, hogyan jó az áldás Bécsből. És még ezek daczár­a, is akadhatnak e magyar hazának oly elvetemült hiva­talnokai, a­kik csak azért, hogy egy örökké úgy­se élő kormány helyén ma­radhasson, Bécset dicsőítik, Bécset tün­tetik fel az áldás forrásának. Ezeket a ficzkókat le kell álczázni ! Mert e ficzkók hazafiatlanságával szem­ben áll a haza jövőjét tekintve a kérdés: „Kutyák örökké akartok-e élni?“ — febr. 14. Az országgyűlési függetlenségi párt ma tar­tott értekezletén „A készpénzben lerovandó ille­tékek kezeléséről“ szóló törvényjavaslat vétetett tárgyalás alá. Elfogadtatott Unger Alajos azon indítványa, hogy a képviselőházban a tárgyalás előtt holnap indítványoztassék, hogy ezen javas­lat tétessék át az igazságügyi bizottsághoz elő­­leges elbírálás végett ; ha azonban az indítvány el nem fogadtatnék a többség által, a törvényja­vaslat általánosságban fogadtassák el. A részle­tes tárgyalásnál Madarász József, Unger Alajos, Vidliczkay József s Csatár Zsigmond több pont­nál módosítást fognak ajánlani és indítványokat tesznek. Madarász József, mint már tegnap elő­­legesen jelentettük, megbizatott, hogy felszólal­jon az 53. §. ellen, mely az ország közjogi­törvényeivel s különösen a magyar horvát ki­egyezéssel s a miniszteri felelősségről szóló tör­vényekkel ellenkezik. Jó a tavasz, s vele a tavasz előhírnöke gyanánt a mozgósítás hírei szállongnak a le­vegőben. Egymásután bocsátja ki a kormány a ren­­deleteket, a­melyeknek, hogy is mondjuk csak, amolyan puskapor szaguk van. A rendeletet, a­mely a katonai szolgálatra köteles megyei tiszt­viselők közül az igazgatás folytatására szüksé­ges erők megjelölését kívánta, most követte egy újabb honvédelmi miniszteri rendelet, a­mely a mozgósítás esetén kirendelhető fuva­ros kocsik és lovak létszámát tartalmazó kimu­tatást kívánja beküldetni. A rendelet még azt is megmondja, miért van szükség e kimutatások minél gyorsabb beküldésére, s ez azon ok, hogy a honvédelmi miniszternek legkésőbb márczius első napjaiban, a hadügyminiszterhez, mint hadi ügyekben fölebbvalójához kell fölterjeszteni e kimutatást. Ebből a sietségből és a mozgósítási rende­letek gyors egymásutánjából nem épen alapta­lanul nézhetjük aggodalommal a török-görög vi­szály bonyolódását és a kétfejű sasnak Salo­niki felé vetett mohó étvágytól csillogó szemeit. A főrendiház folyó évi február hó 15 én 11 órakor ülést tart. A kereskedelmi minisztériumban ma bizottsági tanácskozások vették kezdetüket a zálogházi fiók­intézetek rendezése tárgyában. E tanácskozások alapját egy szabályzat-tervezet képezi. A pénzügyminiszter — a­mint értesülünk — a képviselőház holnapi ülésén benyújtja a törvényjavaslatot azon felhatalmazásra vonatko­zólag, hogy az 1881-ik évi költségvetési hiányt papírjáradék által fedezhesse. A budapest-zimonyi vasút ügyében a kor­­­­mány — mint a leghatározottabban biztosíthat­­j­­uk — még most sem hozott semminemű hatá­­­­rozatot s a legközelebbi időben nem is várható, s hogy a minisztérium ez ügyben határozni fog. A győr sopron ebenfurti vasútra vonatkozólag a következőket írja az Orsz. Értesítő: Mint illetékes helyről értesülünk, a bécsi la­pokban terjesztett és magyar lapok által is átvett azon hír, mintha a győr-sopron-ebenfurti vasút el­adása iránt a tulajdonosok és a Länderbank cso­portja között akár előleges, akár más egyezmény jött volna létre, minden alapot nélkülöz. Arról biz­tosítanak bennünket — írja továbbá az O. É. — hogy a tulajdonosok nem is gondolnak az eladásra mindaddig, míg reményük lehet arra, hogy a kor­­mányhoz beadott ajánlásuk tekintetbe vételével fog a legközelebbi, időben a buda-győri vasút ügye el­intéztetni. Az országgyűlési szabadelvű párt mai érte­kezletét Vizsolyi elnök megnyitván, Ordódy Pál közlekedési miniszter előadja azon válasz tartal­mát, melyet Madarász Józsefnek az állami gép­gyárra vonatkozó interpellácziójára adni szán­dékszik. A választ az értekezlet helyeslő tudo­másul vette. Ezután felvétetett a közvetlenül lerovandó illetékekről szóló törvényjavaslat. A törvényjavaslat, úgy átalánosságban mint rész­leteiben elfogadtatott. — Ezzel az értekezlet véget ért. Kedd, február 15. Szerkesztői Iroda és kia_dó hivatal Budapest, 17. komaherczeg-atm 3. ez Előfizetési pénzek, hirdetések, syiltterek a kiadóhivatalba czimzendíik A lap czicaét és az utczít pontosan meg­jelölni kéFük. H­­irdetéseket és 33.37-n ttsxofcet árszabály szerint fölvesz a kiadóhivatal Dél-Olaszorsszágból. (Eredeti levél.) Trieszt, febr. 11. Bár nagyon ritka vendég nálam a vigság, mégis lehetetlen volt roppantot nem mulatnom azon a pompás trieszti irredentista­­ heczczen, melyet e napokban az osztrák-német sajtó csi­nált. Ujságiró vagyok magam is, ismerem mes­terségem sok apró csinját-binját; tudom jól, hogy gonosz nyelvek a hirlapirást rendszeres nyomtatott füllentésnek nevezik; csináltam éle­temben magam is akárhány többé-kevésbbé ártatlan hunezfutságot. De a kacsa­költés oly monstrózus apparátusáról, a bolhából elefánt­gyártás oly kolosszális fajtájáról, minő ez az irredentista­ história volt, isten a lelkem nem álmodtam legbolondosabb álmaimban sem. Hát a dolog, — hogy elejéről kezdjem, — úgy történt, hogy a Via fontanonen pár nap előtt egy este két lombardiai olasz munkás dülöngött ittasan. Rekedten énekelték a „Donna Juanita“ indulóját ezzel a refrainnel, hogy „Viva l’Italia.“ Mint azt éneklik itt Triesztben min­den este a hajógyárból haza­menő napszámo­sok és — írja az Indipendente (Független) osztrák-ellenes lap minden délután. Az a két olasz munkás nagyon részeg volt, s a mezítlá­bas utczakölykök (itteni nyelven mascalzonik) nagy gaudiumára nagyokat botlottak. A mascal­zonik — szokásuk szerint — kövekkel kezdték dobálni a részeg embereket, a­kik földühödve szintén követ ragadtak és hajigáltak. Egy rendőr, hogy kialtassa velük a mámort, be akarta őket kísérni a poliéziára. A részegek azonban dula­kodni, erőszakoskodni kezdtek a rendőrrel, a­ki erre segítségért sípolt; mikor a segítség megérkezett, a két ittas ember tántorogva sza­ladt a Barb­era Vecchia felé, hol azután elcsíp­ték őket. Mint afféle pálinkától gőzölgő fejű, felmérgesitett czimborák rúgtak, haraptak, mi­kor a bekisérésre került a dolog; úgy hogy a rendőrök mit tehettek mást, mint gúzsba kötve targonczára dobták a két embert és hordárok­kal behuzatták a policziára. A zajos jelenetet, mely különben mindennapi valamennyi nagyobb vár­osban, sok összecsődült kiváncsi nézte. A két munkást törvény elé állítják őrsértés miatt. És e jelentéktelen, szokott kis exczedálás­­ból mit nem csinált, az osztrák-német sajtó! Verték a drótot Bécsbe, hogy Triesztben az Ausztriához csont­velőig hű lakosság, mint egy ember fenyitett meg két irredentistát ; vérbe­­fagyva hagyták őket, a­zért Olaszországot mer­ték éltetni ; diadallal vitték börtönbe. É­­ irezték, hogy a roppant fontosságú eset, mely fényes manifesztáczió a német mellett, egész forrongást idézett elő a városban, s pláne a prágai Bohe­mia közölt róla egy oly nagyképü, fontoskodó, szórtbetűs levelet, hogy egész Trieszt németül értő és olvasó része kaczagott rajta. S pláne, mikor itt mindenki nagyon jól tudja, hogy Tri­eszt teljesen odavetette magát az Irredentának s mikor Bosnyák isztriai képviselő és most vág­ja Pretisz trieszti helytartó arczába, hogy nem bir vagy nem akar az Irredenta ellen semmit tenni. És most lynchel meg a trieszti publikum két rongyos olasz munkást, a mért azt danolják hogy Éljen Olaszország ! A bizony ! Karon fog­ja, behúzza őket a legelső osteriába és fraterni­­zál velők, fizetvén nekik fél liter „fekete bort,“ a mint itt a börzsöDynyel festett dalmát lőrét nevezik. Ezen a szenzácziós újságon kívül alig volna egyéb. Azt már bizonyára tudják önök a távira­tokból, hogy Rudolf trónörökös úr tegnapelőtt szállt itt a „Miramare“ yachtra, hogy Alexan­driába menjen. A főherczeg ur gondosan kike­rülte Triesztet cseh leventéivel együtt; mondják, hogy Albrecht főherczeg itteni tavalyi kalandjai okozták a város kegyvesztését. Rudolf trónörö­kös ur egyenest a vasúti indulóházból lndiká­zott a szemben horgonyzó yachtra, mely abban a pillanatban, mikor a főherczeg és csehei a fedélzetre léptek, felvonta a hátsó árboczára a feketesárga lobogót, a császári kétfejű sassal. Mikor a „Miramare“ karcsú testével és világos drapp kéményével végigbukdácsolt a rév menté­ben a Muggiával szemben álló hajóraj-szakasz felé, a Molo San Carion álltam. — Olvastam az újságban, — mondá mel­lettem egy szürke kis ur, — hogy ő fensége két brüsszeli kuktát visz magával a hajón. Én nem tudtam megfejteni, hogy mért ép brüs­­­szelit, de a feleségen, a­ki nagyon okos as­­­szony, azt mondja, hogy ezek a kukták való­színűleg brüsszeli csipkével fogják a kondéro­­kat törülgetni. Egyébiránt azoknak a brüsszeli szakács uraknak aligha lesz sok dolgok a „Miramaré“-n. Ez a yacbt sekély­es járatú kétkerekű gőzös, mely mint valami vizi kígyó siklik a habok fölött, követve azoknak minden mozgását. Az ilyen szeles, borongós februári napokban kivált az Adrián és földközi tengeren a diva gomb­a hekatombékat szokott magának követelni, elkezdve a piszkos sütő kukoriczakenyerétől a LegMagasabb Uraságok Fáczán Pecsenyéjéig. A tegnap esti bórával kevert záporban nagyon demokratikusan zagyváló­dhattak össze ama ke­gyetlen tengeri istenasszony e követelt áldozatai. Göschen angol követ szintén tegnap utazott el az „Iris“ angol felgőzössel Kostantinápolyba. Az „Iris“ három napig állott a révben vasmacs­kán s ide érkezése napján a szokásos ágyulövé­­sekkel üdvözölte a trieszti vár feketesárga zász­laját. Itt azonban nem fogadták el az adj’ istent, mert az „Iris“ parancsnoka elfeledte egy­­szersmint felvonni az osztrák lobogót. A hu­szonegy ágyulövés hát nagy hiába puffant el a gőzős Armstrongjaiból. Az angol kommandáns e „shoeking“-ot másnap azzal hozta helyre, hogy délután felvont osztrák lobogóval ismételtette az ágyúzást, mire aztán megszólaltak a mi castel­­lünk makacs éreztorkai is. A kölcsönös udvarias bömbölés ép háromegyed óráig tartott s a fehér puskapor-fellegekben czikázó villámokat nagy tömeg nézte a kikötő parton. Egy penzionált adóhivatalnok ismerősön, a­ki mathematikus és üres óráiban titkos demokrata, kiszámította, hogy a két nap alatt megesett courtoisie puskázások­kal ép harmadfélszer lehetett volna agyonbom­­bázni Dulcignot, valamint hogy az elfogyasztott angol puskapor árából 816 éhező írnek, az osztrákéból pedig 341 beregmegyei ínségesnek lehetett volna kenyeret venni, még­pedig nem Tisza-kenyeret, hanem gabonából sütöttet. Azzal vigasztaltam meg ép demokratikusa intervallumban levő keserű vén barátomat, hogy a­ki kitalálta ezeket az udvariasságos ágyúzá­sokat, az nem találta föl egyszersmind a­­ puskaport. Z. F­e­r­e­n­c­z. Kerkápoly pénzügyminiszterségéből. A zárszámadási bizottság mai ülésén igen érdekes és élénk vitára adott okot a 24 milliós sorsolási kölcsön ügyében a Bankvereinnal kötött alap és pótszerződések ügye. A Kerkápoly-aera pénzügyi gazdálkodá­sának botrányos tényei merülnek itt fel kézzel­fogható törvényszegések és országkárosító mani­­pulácziók alakjában. Az aktákból világosan kitűnik, hogy elő­ször Kerkápoly Károly a törvényhozás azon ha­tározott kikötése daczára, a­mely szerint a tör­vény végrehajtásával a minisztériumot bízta meg, s az alapszerződést csakugyan ehez képest gr. Andrássy, mint miniszterelnök és Lónyay Menyhért, mint pénzügyminiszter írták alá, a pótszerződéseket maga kötötte; kitűnik másod­szor, hogy Kerkápoly Károly e pótszerződések­ben az alapszerződésnek az államra előnyös föl­tételeit a minisztérium háta mögött az árazás kárára változtatta meg ; kitűnik pótegyezményekben történik hivatkozás olyan előzetes egyezménynek pontjaira, a­mely az irattárban fel se található, s a meglevő pót­egyez­mény is a legnagyobb gondatlansággal és kön­­­nyelmüséggel még dátummal se bir. Mindezek felvilágosítása végett ma gróf Szapáry Gyula pénzügyminiszter két tanácsos kíséretében jelent meg, hogy eloszlassa a szám­vevőszék jelentése alapján a bizottság kebelé­ben fölmerült aggodalmakat. De a történt fel­világosítások oly természetűek voltak, hogy csak növelték az aggodalmakat, s igazat adtak a számvevőszék lelkiismeretes és komoly felfo­gásának, a­mely szerint a Bankverein ellen, a törvényes és jogérvényes alapszerződés világos feltételeinek meg nem tartása alapján az állam kárának helyreütésére per indíttassék. A bizottság holnap tüzetesebben fog az ügy felett tanácskozni. Még­pedig Verhovay Gyula indítványára két részre osztva a kérdést; az egyik, törvényes volt-e Kerkápoly eljárása, a pótegyezmények megkötésénél; a másik, mily arányban háramlott az alapszerződés föltéte­lesi Csöndes napokból. Eredeti regény. Irta: Pétery Károly, n. RÉSZ. XIII. (31. Folyt.) — Szőke haj, kék szem, mint anyjának. Úgy látszik vonásai is hasonlítanak, még a pi­szok és rongyok daczára is, — gondolá magá­ban András. Kérdést akart tenni, de félt, hogy fátyolozott hangja elárulja. A kis lány visszatért a vízzel, a vendég elébe tette s elhagyta a szobát. Ez a kis leány a nénémasszonyé ? kér­dező András erőt véve izgatottságán. Annyira hasonlít, mint a tojás a tojáshoz. _ ■ó­2 enyém hát, — mond az asszony különös hangon, — hát hogy ne volna az enyém. — Csak kérdeztem nem szeretek némán ülni, ha van kivel beszélnem. Úgy hiszem, azzal nem mondtam semmi rosszat. — Hiszen én nem is mondom azt, de annyi az ember bosszúsága, hogy kijön a sod­rából. Úgy látszik, beteges szegényke? Na­gyon színtelen.­­ Nem beteg lesz az, csak hogy olyan savó­szine van, azért látszik betegnek. Egész életében sem volt beteg. — Van több gyermeke is néném as­­­szonynak ? Egy fiam van, derék legény. A múlt héten volt 23 éves, már a sorozáson is szeren­csésen túl esett. — Hát a kis Anieza hány esztendős? — Én bizony nem tudom jól. Azt tudom, hogy a forradalom alatt 3 esztendős volt. András al­g rejthette el izgatottságát. Másra vitte a beszédet. — Jár-e erre sok vendég ? — Mióta a vasút megindult, nagyon fo­gyott a vendégek száma. Sok szegény embernek elvette kenyerét ez az ördögi mesterség. Egy pusztai betyár lépett be s a korcsmá­­rosnénak ismerősen köszönt. Szép magas barna legény, gesztenyeszinü göndör baja gazdag für­tökben omlott ideges nyakára. Fürkészőleg te­kintett Andrásra, s azzal kalapját meg sem eme­­lietve leült az asztal mellé. — Egy i­ete bort néném a javából és va­lami harapni valót ! — Lesz mindjárt — mond a korcsmárosné a szobát elhagyva. — Hát barátom honnan jött s hova megy ? — Én Aradról jövök s megyek Hegyesfal­­vára. Hát barátom mi járatban van ? — Itt az a szokás, hogy kérdést teszünk s feleletet várunk, de felelni a kérdésre nem szoktunk. — Különös szokás — mond András a be­tyár szúró tekintetét visszanézve — de czélja ellen lévén veszekedést kezdeni, fellázadt­­ évé­nek nyugalmat parancsolt. — Én elvégeztem ebédemet, mond felállva, lovaim be vannak fogva, mivel tartozom korcs­márosné ? Kifizetve számláját s még egy átható te­kintetet vetve a ház előtt bámuló kis leányra, felült kocsijára és elhajtatott. — Ez valami szegény legény féle lehet. Kár érte, szép honvéd lett volna belőle. A betyárnak is megtetszett a volt huszár, az ablakból nézte a távozót. Nyalka legény, szeretném a czimboraságát, úgy látszik, nem ijedne meg a maga árnyé­kától. Hagyjuk a betyárt vaskos dulczineájával a korcsmában, — mert ez volt a várt imádó, — s kisérjük honvédünket. — Meg mernék esküdni, hogy ez a kis leány a keresett árva, — gondolta magába, — de ha még­is csalatkoznám, a­mi nem lehe­tetlen, akkor hiú remény ébresztésével csak nö­velném a bajt. Elhatározta, hogy várni fog a felfedezéssel, míg ura határozottan jobban nem lesz, s maga meg nem nézheti. Testvére vonásai jobban szí­vébe vannak vésve, jobban felismerheti a hason­latosságot. Addig nincs mit tenni, mint a dolgot nem feszegetni. Most is úgy látszott a nő ingerült feleleté­ből, hogy fél a felfedezéstől, újabb tapogatódzás elronthatná az egészet. Tehát annál maradunk András gazda, várni és reményi­eni. Hegyesfalvához közel találkozott a rablóval. Mámoros kinézése világosan mutatta, hogy bor alá vett, a­mint felesége mondta. Egy csi­nos sugár legény, bizonyosan a fia, hasonló állapotban hajtotta a lovakat. — Félszemü gonosztevő, most színről színre láttalak, te voltál, a­ki fejszéddel leütöttél, hom­lokomon még most is ott a jele. Azt hiszem, nem kerülöd ki a kötelet, gyilkos. Haza­ért naplement előtt s urának számot adott vásárlásairól. Egy levél is érkezett Balogh doktortól. A levélben az orvos teljes megelégedését nyilvánította a beteg javulásával, hanem hozzá­tette, hogy a haladást nagyon gyorsítaná, ha a b—l fürdőben legalább egy holnapot töltene. — Bandi, valószínű, hogy pár hét múlva idehagyjuk Hegyesfalvát, most többet nem mond­hatok, mert még nem határoztam el magamat véglegesen. De ahhoz tartsd magad, hogy min­den órán induló készen légy. Azért tudatom ily jó előre veled, hogy időd legyen szív­ügyeidet rendbe hozni. Azt hiszem, sok szalma özvegy könyei fognak kisérni. — Hát felteszi ezt ezredes ur felőlem, mond András elkomolyodva. — Hogy ne tenném Bandi fiam, mikor a mint hallottam, a szobaleányok kézről kézre adnak. — Leány fecsegés az nagyságos uram, egyébiránt, ha úgy van is, ha nem úgy is, na­gyon örülök rajta, hogy ezredes úr ily jó ked­­v­ben van. Ez többet ér nekem a világ minden szobalánya szerelménél. Különben is én hu­szár szavamra mondom, hogy egyiket sem biz­tattam házassággal. Ezzel abbahagyták e kényes tárgyat, mely­nek bolygatása Andrásra kellemetlen volt, mert vádolta magát, hogy míg­ura beteg, ő idejét oly léhasággal tölti. Hiába, fiatal, huszár vére volt , nem tehe­tett róla. XIV. Gyomai az első látogatás után naponkint át­ment egy órára a szomszédba. Most már nem volt szükség parlamenth­ezni, az ajtót mindig nyitva találta. Az ezredesre ez a folytonos látogatás eleinte kellemetlenül hatott, szokott életrendéből kiza­varva találta magát, s kezdetben a test bizonyos nemét érezte, mely egy sokáig elvonultságban élő embernél elodázhatatlan. Lassankint azonban annyira hozzá­szokott e látogatáshoz, hogy ha barátja a szokott órában meg sem jelent, kelle­metlenül érintette őt. Alig várta, hogy barátja szájából a napi újságokat meghallhassa az olasz csatatérről, noha ő nem élt abban a vérmes illúzióban, mint a Gyomai-pár, mely a­mit óhajtott, azt okve­­tetlen„ bekövetk­zendőnek vélte. Ő sötét szemüvegen vizsgálta az események panorámáját, s fájdalom, a pesszimizmus ily gonosz időkben rendesen jobb próféta, mint a vérmes hitüek emberi becsületességre alapított reményre. Ő nem bízott a szajna-parti kényur becsü­letességében; nem hitte, hogy ő, ki Franczia­­országban, esküjét megszegve szétrombolta a köztársaságot, másutt a szabadság városát fel­­épitni segítsen. Ő az olasz hadjáratot hatalmi­­kérdésnek tekintette Ausztria s Francziaország közt. Napóleon nem válogatott az eszközökbe, felhasználta a szabadság apostolait a maga czél­­jaira, nymbusa nevelésére s ambicziója kielégí­tésére, a­nélkül, hogy, mint sokan szerették hinni, az elnyomott népek szabadságát komoly szándéka lett volna visszaadni. Zádorfalvy nem bízott a zsarnokban, de a véletlent nem hagyta ki a számításból. Tudta azt, hogy a kilőtt golyó néha távolabb s más pontra gördül, mint irányzója kiszámítja. Azt is tudta, hogy a vihar tombolásában az égő ház üszke mellette elrepül, s ott is gyújt, a­hol nem gondolnák. Tenger a nép dühe, ha a zsarnokság or­kánja felkorbácsolja, mely gátat törve tolul előre, magával ragadva mindent, mi útjában áll, rombol, de a rombolás alatt új, gazdagabb növényzet magvait hozza csírázásba.­­­­Folytatása következik.)

Next