Függetlenség, 1881. július (2. évfolyam, 179-209. szám)

1881-07-15 / 193. szám

Budapest, 1881. — Második évfolyam.____________________________193. szám._________________________________________ Szerkesztői iroda gg ^ kiadóhivatal mmm ^9 HH HPB 9P 1991 99 »■ Budapest, IV. koronaherczeg-utcia 3. ez. Tg Hj 11 ||| fffl H gfí raj íl i 111 |§§ §§ feSlk if ü \ Csak bérmentes leveleket fogadunk el. H E8 Lj| H f|| Hl H ' ffl H PWpi j|| Kéziratokat nem küldünk vissza. mtm H B g| ÉjE Mm­H I­S NIP ff »■ |p| f3 Vidékre "4LordTv^ " K I/ JLJ |J JLB gj £ l igT | Egész évre................................16 frt Kli **.'*$» «B* • WBmBwB HU W ■ Félévre.....................................8 frt Negyedévre.................... . 4 frt .. __ r­r r­ECTh4» . . . . ifrt4okr. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ES TÁRSADALMI NAPILAP. Egyes szám­ara: 5 kr. _ ______ Péntek, julius 15. Szerkesztői iroda és kiadó hivatal Budapest, IV- koronaherczeg-utcza 3. sz. Előfizetési pénzek, hirdetések, nyilt terek a kiadóhivatalba czimzendők. A lap czimét és az utczát pontosan meg­jelölni kérjük. H­irdetéseket és re^rik­terek­et árszabály szerint fölvesz a kiadóhivatal A bolgár alkotmány felfüggesztése. (lk.) Sándor, Bulgária fejedelme elérte czélját. Az orosz czár által a bolgárok számára adott alkotmányt a szisztovói nemzetgyűlés felfüggesztette és a fejede­lemnek a hét évi diktátorságot megsza­vazta. így jelenti ezt ma a táviró, és hozza egyúttal a minden jóval kecseg­tető felhívást, melyet a volt német had­nagy az ő „drága nemzetéhez“ intézett. Valóban, különös helyzetben vagyunk az eseményekkel szemben, melyek szom­szédságunkban történnek. Midőn minden nemzetnek, minden népnek szívünkből kívánjuk, hogy ismerkedjék meg az al­kotmányosság áldásaival; midőn tudjuk, hogy egyedül a tiszta, a valódi alkot­mányosság képes a nemzeteket oda emelni, hol nemcsak ura saját sorsának, de egyedül lelheti boldogulása alapfölté­teleit és lehetőségét, akkor a bolgár al­kotmány felfüggesztésével és a fejedelem teljhatalmúságának inaugurálásával szem­ben örülnünk kell, hogy mind­ez így történt. Mintha önmagunkat kellene meg­tagadnunk ! !És mégis, a balkán félsziget általános helyzete, a bécsi kabinet háta mögött álló láthatlan hatalomnak vágyai ellenállhatlanul parancsolják, hogy a szisz­­tovói nemzetgyűlés határozatát szívünk­ből üdvözöljük. A levegő nem akar megtisztulni az okkupáczionális hírektől, csak legújabban is Dervis pasa és Edhem pasa egész félre­­érthetlenül figyelmeztették a portát a csapatmozdulatokra az okkupált tarto­mányokban, melyek mást nem jelenthet­nek, mint készülődést Salonichi felé. És a legkedvezőbb alkalomul kínálta magát a bolgár válság, melyet, ha a fejedelem visszavonulásával végződött volna, egye­nes felszólításnak magyaráztak volna, hogy megkezdjék azt az akcziót, mely után szívük oly régen sóvárog. A szisztovói nemzetgyűlés határo­zata új akadály e tervek elé. El­veszett az ok, nem lehet megtenni azt, mit oko­zatnak szerettek volna feltüntetni. Még nincs befejezve a bolgár látvá­nyosság. Még sokkal erősebb az ellenzék, mely nem bírt ugyan a nemzetgyűlésen szerepet játszani, sőt csak szóhoz sem juthatott, de annál mélyebb gyökereket vert a népben és a folytonos, ezután sem szűnő izgatások mindig fognak e gyökereknek annyi életnedvet szolgáltatni, hogy nem lehet teljesen átengednünk magunkat a nyugalom érzetének, annál kevésbé, mert a legkisebb dolog, mely­nek megadhatják a provokáczió színe­zetét, elég lesz, hogy a terv valósítását újra fölvegyék és a monarchia vállaira oly terheket rakjanak, melyek alatt össze kell roskadnia , de legalább a pillanat le­hetősége el van odázva. Ezért kell meg­elégedéssel tekintenünk Szisztovó felé. Sándor fejedelem nagyon sokat és jót ígér nemzetéhez intézett felhívásában. Nagy kérdés, lesz-e elég ereje mindazok foganatosítására, miket kilátásba helyezett, de nem szabad föltennünk azt, hogy a bolgár fejedelemben hiányoznék a legjobb akarat, hogy teljesítse azokat a szándé­kokat, melyeket maga elé tűzött. A jövő fog erre felelni, talán a nagyon közeli jövő, midőn első­sorban meg kell küz­denie avval az ellentállással, melyet a nem nyugvó agitátorok készítenek ma­gában a népben, és mely elég fontos­sággal bír, hogy teljes figyelemre mél­tassuk. De nem csak Sándor fejedelem, de nemcsak a bolgár nép, hanem saját ma­gunk érdekében is kívánnunk, óhajtanunk kell, hogy Sándor fejedelemnek úgy ereje, mint kitartása legyen, hogy sze­rencsésen be is fejezhesse azt, mit teg­nap a nemzetgyűlés akaratával megkez­dett, hogy így Bulgária semminemű okot ne szolgáltasson a beavatkozási mániá­ban szenvedő európai diplomácziának arra, hogy újra metsző késük alá kerül­jön a bolgár kérdés. Erőt, kitartást kí­vánunk úgy a fejedelemnek, mint a nép­nek, hogy önmegtagadólag sikerüljön el­érniük a kitűzött czélt, és azután, — a fejedelem szavához mérten, — újra meg­alkothassák alkotmányukat, melynek vég­megerősödése nemcsak a bolgárok nyu­galmának és boldogulásának garancziája, hanem egyik akadálya is annak, hogy a balkán félszigetről lángba boruljon Európa, hogy onnan a többi népek ve­szedelme és pusztulása származzék. Midőn Sándor fejedelem legelőször nyilvánitá szándékát, hogy mit akar Bul­gáriától kö­vetelni, midőn a legerélyeseb­ben állitá fel az alternatívát: vagy meg lesz akaratom, vagy megyek, akkor az európai diplomáczia a legbámulatosabb közönyösséget mutatta. Világosan és ha­tározottan nem merte kimondani, hogy eredj már, mert szeretnénk, ha a zavarok újra kitörnének, volt mégis annyi sze­mérem­érzetük, hogy ezt nem mondot­ták, de titkos terveiknek, titkos óhajtá­saiknak mondottak volna ellent, hogy ha tanácsot adtak volna, miképen lehetne a nehézségeket elhárítani. Mint a prédára leső tigrisek lesték, mi fog a bolgár dol­gokból kisülni, de külsőleg a legnagyobb közöny ült arczaikra. Ha az európai diplomáczia a bolgár zavarok kezdete alkalmával így járt el, ha csak tanácsot sem adott a fiatal, a tapasztalatlan feje­delemnek, hanem magára hagyta, hogy küzdjön egyedül a mindig magasabb hullámokat verő viharral, akkor ma már, midőn a fejedelem mégis győzelmesen vívta meg az első harczot, ma már hasz­nos szolgálatot tesznek úgy Bulgáriának, mint egész Európának, ha megtartják eddigi közönyüket és nem keresnek al­kalmat a beavatkozásra, sőt még a ta­nácsadásra sem, mert ez veszedelmet jelentene. Az erő és kitartás mellett Sándor fejedelemnek még azt is kívánjuk, hogy ne legyen oka az európai diplomácziá­­val a bolgár belügyek miatt még csak szóba sem állani. — július 14. A fiumei kérdést a Neue Freie Presse hosszabb czikksorozat tárgyává teszi. A czikkek elsejében még egyátalán nem árul el semmi markánsabb álláspontot, csak a végén, midőn Fiume történetének rajzolásában egész addig ér, midőn Magyarországnak koronáját a Habsburg dinasztia nyerte el, teszi a megjegyzést, hogy eddig Fiume közjogi állására nézve még nem mutatkozott semmi, mire akár a magyarok, akár a horvátok jogukat alapíthatnák, hanem eddig egyedül a Habsburg háznak mutatkozik joga. E következtetésre már csak­is a történet meg­hamisítása vagy nem tudása folytán jut. Bőveb­ben azonban mégis csak akkor fogunk vele fog­lalkozni, ha az egész czikksorozat előttünk fek­szik, annál inkább, mert egyátalán nem lehet illetékes a nevezett lap arra, hogy érvnek te­kinthető véleményt mondhasson. A cseh zavargások következtében felmerült mindenféle hírek közül nem utolsó az alábbi két közlemény sem: Azon hírrel szemben, mely szerint a magyar miniszterelnök az osztrák alkotmányos párt érdeké­ben a jelen osztrák kormánypolitika ellen befolyá­sát szándékozik érvényesíteni, a Brünnben megjelenő s az osztrák kormányhoz közelálló Moravská Orlice kijelenti, hogy az osztrák miniszterelnök és a ma­gyar állam miniszterelnöke közt semmi egyenetlen­ség nem forog fenn az osztrák politika miatt, mert Taaffe gróf és Tisza Kálmán közt barátságos vi­szony uralkodik, a­mely az érdekegységen és szi­lárd egyezményen alapul. Ugyanazon lap kijelenti, hogy a prágai zava­rok a legmagasabb körökben nem hagytak hátra kedvezőtlen benyomást, mert ott a hivatalos infor­­mácziók alapján tudják, hogy velük a komoly cseh politikai körök semmi közösségben nem voltak. A nap sugarai által színét hagyó szövetek és posztókról híres városban megjelenő jámbor új­ság is nagy tévedésben van a mi „jókedvű ada­kozásai “-ról hírhedt miniszterelnökünk jelleme és erkölcséről. Hogy lehet Tisza Kálmánról azt fel­tételezni, hogy ő Taaffe gróffal össze merne zör­­dülni ? Persze, hogy baráti viszony uralkodik közöttük ! Oly baráti viszony, a­minő uralkodni szokott a között, a ki parancsol, s a­ki kétrét görnyedve engedelmeskedik a parancsnak. Innen magyarázható ki az a „szilárd egyez­mény“ is. Ráparancsolnak s ő engedelmeske­dik. Ha nem tenné, tudja, hogy a rövidebbet húzza, mert engedetlenséghez bizonyos felsőbb körökben, oly ember részéről, ki már hosszabb ideig szolgailag engedelmes volt, nincsenek hoz­zászokva, s nagyon hamar kitennék, ép az ér­dekegység és barátságos viszony érdekében a szűrét. A brünni lap közleményének második része azonban minket is meglep, mert még ez ideig ez az első eset, midőn magyar vagy osz­trák kormányhoz közel álló lap konstatálja, hogy a legmagasabb körökben örül­nek a prágaihoz hasonló zavargásoknak. A fővárosi függetlenségi kör ma végre megalakult s így beteljesült az az óhaj, hogy legyen a választások idején kivül is egy or­gánum, mely a pártunk szellemében érző polgárokat egyesítse. A kecskeméti ház egyik termébe mára összehívott gyűlésen szép számmal jöttek össze a főváros minden részéből s Kontur Lajos értekezleti elnök vezetése alatt tartott tanácskozás után a következő határozati javaslatot fogadták el: Mondja ki az értekezlet, hogy szükségesnek tartja egy kör alakítását oly czélból, mikép az egy­­ politikai párt nézeten levők társadalmilag érintkez­­­­zenek és hogy politikai nézetük terjesztése végett­­ nekik kellő tér nyújtassék. E végből a fővárosi­­ függetlenségi kerületi párok elnökségeit felhívja, hogy a kerületi pártokat összehiva, ezek 3—3 tagú bizottságokat küldjenek ki és ezek tegyék magukat érintkezésbe az értekezlet által megbízott 16 tagú küldöttséggel. E küldöttség tagjai a következők : Varga Imre (I. ker.), Erdei Henrik, Dely N. (II. ker.), Kontur Lajos, Mezei Péter, Scheffer László, Kis­halmi Ferencz, Krenedics Sándor (IV. ker.), Joó Elek (VI. ker­.), Császár József, Zatocsil N., Eyfried Ferencz, Kögel István (VII. ker.), Takács Lajos, Balla Lajos, Kovács Zsigmond (VIII. ker.) Az osztrák-magyar vámkonferencziának az általános vámtarifa netáni revíziója tárgyára vo­natkozó tanácskozása — a­mint értesülünk — csak több hét múlva fog esetleg bekövetkezni, mostanra ily tanácskozás nincs kilátásba véve. Takács János távirdai orsz. főigazgató elhalá­lozása folytán, írja a „Posta Közlöny“ mindinkább erősbül azon hir, hogy a posta s távirda legfőbb igazgatása egyesittetni fog. Hogy mennyiben igaz­­ e hír, nem tudhatni, azonban sem a két társinté­zetnek, sem magának az államkincstárnak az egye­sítés hátrányára nem válnék, s most volna itt a legjobb alkalom ez egyesítésnek már oly sokat pen­getett eszméjét megvalósítani. Az a román paktum. A kormánypárt félhivatalosa a Hon, mely legveszettebben dühöng a­miatt, hogy néhány erdélyi kerületet is sikerült elhódítanunk a bécsi húron pendülő szabadelvű kormány jelölt­jeitől, azzal a hazugsággal lepi ma meg a vi­lágot, a kolozsvári ítélet közvetítése folytán, hogy a „szélsőbal mint párt paktált a romá­nokkal.“ A Hon ezt az állítását onnan meríti, mert az Egyetértés a napokban összehadart valamit a­felől, hogy a függetlenségi központ a válasz­tások alatt Pap Györg­gyel, a volt képviselővel érintkezett. Állítását pedig arra alapítja Jókai úr lapja, hogy az Egyetértés a szebeni román konferenczia alkalmával meglehetős hosszú, és meglehetős vastag viaszkgyertyákat gyújtogatott meg a dáko-románok tiszteletére. Hogy a függetlenségi központ levelezett-e Pap Györg­gyel, vagy sem, nem tudjuk. De arról biztosítjuk úgy a Keletet, mint méltó czim­­boráját a Hont, hogy ha levelezett is a köz­pont Pap Györgygyel, csak úgy levelezett vele, mint a függetlenségi kör egykori tagjával, s nem mint a szebeni programm aláírójával , nem mint a dühös magyarfaló dáko­románnal. És ebből nagyon beláthatja a Kelet és a Hon, hogy ha valaki, úgy Pap György volt az, ki csatlakozott a függetlenségi zászló alá, s a függetlenségi párt, mint párt nem árulta el a magyarságot. A Hon szerkesztőségének tagjai tapasz­talásból tudhatják, hogy a függetlenségi párt semmiféle más párttal nem szokott pak­­tálni. Sem a mérsékelt ellenzékkel, sem a kor­mánypárttal, pedig ezek magyaroknak vallják magukat. Hogyan paktálna akkor a magyarság ellenségeivel a dacorománokkal. Hogy nem ke­nyerünk a paktálás, azt praxisból tud­hat­j­á­k, hisz ép a Hon szerkesztőségének egyik tagja volt az, ki az 1878-iki választások alkalmával táviratilag szólította f­e­l a függetlenségi párt egyik irányadó tagját, hogy hasson oda, miszerint a kerületé­ben levő függetlenségi érzelmű választók, miután ott a függetlenségi párt jelöltet nem állított, reá szavazzanak. S az illető igen jól tudhatja, hogy paktum helyett még csak feleletet sem kapott. Ennyit a Honnak, mely miután ezelőtt hat esztendővel elárulta elveit, arczul ütötte egész múltját ; meghazudtolta azokat az eszmé­ket és törekvéseket, melyekért hét éven keresz­tül harczolt, ma a függetlenségi pártot vakme­­rősködik a magyarság elárulásával vádolni, csak azért, hogy leránthassa pártunkat is oda, ahova ő és pártja sül­lyedt. A többire nézve még a kö­vetkezőket : Bármit irt légyen is az Egyetértés a román paktumra vonatkozólag, azt ép oly kevéssé tette, tehette e lap, a párt nevében, vagy pláne a füg­getlenségi párt megbízásából, amint ír és tesz sok más egyebet a függetlenségi párt tudta, be­leegyezése, és hozzájárulása nélkül. És azért, ha kedvük van a kormánypárti lapoknak valakit vádolni a magyarság elárulásá­val, tessék : Vádolják az Egyetértést ! Éhez, ha dákoromán hangokat pengetett a lap, teljes jo­guk van. De kíméljék a pártot, melynek az Egyetértés szellemére semmi befolyása nincsen. Ha a kormánypárti lapok nem lennének oly gyenge elméjűek, eszükbe juthatott volna, hogy mi a szebeni konferenczia alkalmával meg­írtuk, hogy inkább ne nyerjünk Erdélyben ke­rületeket, semhogy még csak a látszata is fen­­forogjon annak, mintha hajlandók volnánk a ro­mánokkal szemben engedményekre. Úgy látszik, i 1­y ellenfelekkel, aminőkké a kormánypárti lapok magukat a választási vere­ségek miatti dühökben kinőtték, nagyon szüksé­ges és üdvös volt részünkről az, hogy idejeko­rán nyílt sisakkal léptünk fel a románok ellen, visszautasítsunk minden fraternizálást. A tuniszi bonyodalom. Nyugtalanság az angol kabinetben. A FÜGGETLENSÉG TÁRCZÁJA. A KOZÁKOK. 8 (A kaukázusi életből.­) <-ról Tolsztoj :Nyikolajevics &eo regénye. Orosz eredetiből fordította: TIMKÓ IVÁN. VIH. —­ Ez a vízből kiálló sziklához úszott, megállapodott és sajátságosan kezdett mozogni. Lukácsnak úgy tűnt fel, mintha a tömbön alul kezek lennének láthatók. „Hogy ölöm meg ma­gam a békétlen csecsenczet!“ gondolá­s fegyvere után kapott, gyorsan fölhúzta a ravaszt, azután arczához illeszté és lélekzetét visszatartva czélba vette. „Nem költök fel senkit,“ gondolá magá­ban. Mind a mellett szive oly erősen kezdett dobogni, hogy kénytelen volt félbeszakítani a czélozást s hallgatódzni kezdett. A fatömb újra megloc­csant és hasítva a vizet újra úszni kez­dett az innenső part felé. „Nem kellene ide en­gedni!“ gondolá ismét. Itt van fa, a hold gyenge világításánál a fagömb előtt egy tatár fő tűnt fel. Fegyverét egyenesen fejére iránytá. Egészen közel látszott előtte, mintha a fegyver csőve végén volna. Még egyszer föltekintett: „Csak­ugyan békétlen csecsencz,a gondolá örömittasan és ismét a c­zélpontot kereste, mely alig vala észrevehető a f­egy­vereső végén, azután gyer­mekkori kozák szokással elmondá magában! „Atyának, fiúnak“ és elsüté fegyverét. A fény egy pillanatra megvilágitá a vizet és a partot, a durranás pedig a messze hegyektől hangzott vissza. A fatömb már nem hasította a vizet ke­r­esztbe, de a folyam mentén forgolódott és inogott. — El ne meneküljön! kiálta Egrusa fegy­vere után kapkodva és fölemelkedve a fatörzs mögül. — Hallgass ördög ! — suttogá összeszoritott fogak közt Lukács ! a brekek ! — Kit lőtt le, kérdé Nazar, kit lőtt le Lukács ? Lukács mit sem válaszolt. Fegyverét töl­tötte és tekintetével az úszó fatömböt követte, mely nem messze egy kiálló sziklánál állapodott meg, és mögötte valami tárgy tűnt fel, mely a vizen himbálódzott. — Mit lőtt le ? Miért nem válaszolsz ? is­métlők a kozákok. — Abreket lőttem agyon, hát azt! — szól a haragra gyuladva Lukács. — Egy ember úszott erre .. . mondá kősziklára mutatva. — Hazudik, mondá Egrusa, szemeit dör­zsölve. — Hazudom ? Nézd hát meg ! Nézz ide, mondá Lukács vállán ragadva őt, s magához vonta oly erővel, hogy Egrusa szinte felsi­­koltott. Egrusa azon irány felé tekintett, melyet Lukács jelölt ki neki, és a mint megpillantó a testet, azonnal megváltoztatta hangját. — Ejha! Azt mondom, hogy többen lesz­nek, igazán mondom neked susogá és fegyverét kezdé vizsgálni. — Ez előre úszott, a többiek pedig már vagy itt vannak vagy távolról őrköd­nek ; igazán mondom neked. Lukács leoldotta szíját és cserkeszkáját kezdé levetni. — Hová készülsz bolond ? kiálta Egrusa: — csak légy nyugodt, nem lesz bajod, mond­hatom neked. Ha agyon ütötted, nem megy el. Adj puskaport, hadd töltsék. Van nálad? — Nazar! te menj gyorsan az őrvonalra, de ne menj a folyó partján, agyon üthetnek, igazán mondom. — Egyedül menjek? — Menj magad, mondá haragosan Nazar. Lukács leölte cserkeszkáját s a parthoz lépett. — Ne menj, mordá Egrusa, puskaport öntve fegyverébe. Látón, úgy sem mozdul az már meg. A reggel nincs messze, még az őrvo­nalról is megjöhetnek. Menj hát Nazar. Te félsz ? Ne félj. — Lukács, mondja Nazar: — ugyan beszéld el hát, hogyan ölted meg? Lukács eltökélte magát, hogy rögtön belép a vízbe. — Menjetek testért az őrvonalra, addig én őrt állok. Hagyjátok meg a kozákoknak, hogy szétszórt őrjáratot küljenek. Hiszen a vidéken vadászni kell. — Azt mondom, hogy megszöknek, felese Egrusa fölemelkedve, — csakugyan vadász­nunk kell. Egrusa és Nazar elállottak, keresztet vetet­tek magukra és elzávatak az őrvonalra, de nem a folyó partján, hanen a sűrűségen s töviseken hatoltak az erdei utaskára. — No, figyelj Likács, meg ne moczczanj, szólala meg Egruta, — különben leváglak. Nézz s ne ásitozzál, mondén neked. — Menj, tudon, hogy mit teszek, szólala meg Lukács és megvizsgálta fegyverét, azután leült egy tuskóra. Lukács egyedül maradt, maga körül tekint­­getve figyelt, hogy lehet-e hallani a kozákokat ? de az őrvonal igen ávol volt, őt pedig a türel­metlenség gyötörte;úgy vélekedett, hogy mind­járt megszöknek az abrekek, kik a megölttel jöttek. Mint a vadkanra, mely este futott el előle, oly bosszús volt az abrekekre is, kik most elmenekülnek. Majd maga körül, majd a part felé tekintgetett, várván, hogy talán csak-csak fölfedez még egy embert ; felhúzta fegyvere ra­vaszát és készen állt a lövésre. Az, hogy őt is megölhetik, eszébe sem jutott. IX. Már hajnalodni kezdett. A csecsenezek, kik sziget-zátonyon állapodtak meg és mozogtak, most tisztán kivehetők voltak. Egyszerre, nem nagy távolságra a kozákoktól, megzörrent a nád s léptek lettek hallhatók. A kozák a második fokra húzta föl a ravaszt s mondá: „Atyának és Fiúnak“. A ravasz felhúzásának pattogására a léptek azonnal lecsendesültek. — Hej, kozákok! Az apát meg ne lőjétek, — hallatszott egy dörgő hang és szétválasztva a nádast, abból Broska lépett hozzá. — Biz’ isten! majd hogy agyon nem lőtte­lek, mondá Lukács. — Miért lőttél volna agyon? kérdé az öreg. Az öreg dörgő hangja visszhangzott az er­dőben, s megháboritotta az éj csendjét és a kozákot környező titokzatosságot. Mintha hir­telen fényesebb és nagyobb világosság támadt volna. — Hát mit láttál atyus? Én állatot lőttem, mondá Lukács lebocsátva a ravaszt és feltűnő nyugalommal emelkedvén föl helyéről. Az öreg oda szegezte tekintetét, tisztán látta a fehérlő hátat, mely körül a Terek vize csillogót. — Fatömbbel a hátán úszott felém. Kiles­tem őt . . . Nézz ! Szürke nadrág van rajta . . . Látod, ugye ? mondá Lukács. Ha az ember most olvassa a Daily Newst, akkor könnyen megértheti a nyugtalanságot az angol kormány­körökben Francziaország afrikai politikája és Muszkaország közép-ázsiai tervei felett. Az egykori közönyösséget nagy aggoda­lom váltotta fel. Gladstone lapja lehetőnek tartja, hogy Francziaország mes­sze­menő, de rövidlátó szándékai az egész keleti kérdést ismét elő­térbe fogják tolni. Nagy nyugtalansággal azt a kérdést intézi a franczia földbirtokos de­­mokrácziához, mit mond az afrikai kalandhoz ? E kifejezés „földbirtokos demokráczia“ Disraeli­­től származik. A franczia földbirtokos parasztok ugyan nem demokraták, hanem konzervatívok, az igazi demokráczia csak a városokban van. Itt kell tehát az afrikai hódítás ellen működni, mely Francziaországnak már két háborút hozott nyakára, Algírban és Tuniszban. Bu-Ameria fellépése, ki egyszersmind próféta és harczos is, a háborút hosszabbítani fogja. Az angol kabinet nagyon megbotránkozott Muszkaország újabb perfidiáján Közép-Ázsiában. Hogy a muszkák már a természetes határt is átlépték, mely őket Khorasszántól elválasztotta, nagyon nyugtalanítja az angol kabinetet. Még ezelőtt másodfél évvel Gladstone ezt mondá : „Nem hiszem, hogy a muszka czár terjeszkedni akarna, nem félek a muszkák terjeszkedésétől Ázsiában, ily aggodalom csak vén asszonyokhoz illik.“ Most már Gladstone sem igen dicséri a muszkákat. Muszkaország két oldalról közeledik India felé. Északról Mérvnek tart, más oldalon pedig Asztrabádon át Mesed, Herat és Kandahár fel­é Borzasztó­­ felesé az öreg, és valami ko­moly és szigorú kifejezés verődött vissza ar­­czáról. — A­mint úgy ültem, láttam, hogy valami feketedik. Én még ott vettem őt észre, az ember csakugyan közelebb jött s elesett. Mily külö­nös! Egy fatömb, egészséges fatömb úszik, de nem lefelé, hanem keresztbe tört át a vizen. Csak nézem, és íme, alóla fej bújik elő. Mily csoda? Miután jól nem láttam, kiléptem a nád közül, fölágaskodtam, de a gonosz bizonyosan meghallotta neszemet, miután a zátony szigetre tért ki és széttekintett. „Ah csalódol, nem me­nekülsz el,­ gondolom magamban. Fegyveremet készen tartva, mozdulatlan vártam. Ő ismét úszott, majd meg-meg­állt; midőn a hold az őt eltakart felhők mögül kibújt, már a háta jól volt látható. „Atyának, Fiúnak és Szentlélek­nek“ mondám, és midőn a füstön átnéztem, ő megrezzent, és úgy tetszett, mintha félj­aj dúlt volna. No, hála istennek, gondolom magamban : megöltem! A­mint pedig a víz kivetette a zá­tonyszigetre, világosan láttam, föl akart állani, azonban nem volt ereje. Mindég visszaesett, mig végre fekve maradt. Még mindent tisztán láttam. De ő nem mozdult többé, bizonyosan megdög­lött. A kozákok az őrvonalra futottak, nehogy valamikép a többiek elmeneküljenek. — így oltottad ki éltét ! mondá az öreg és fájdalmat kifejezőleg csóválta meg fejét. E köz­­ben gyalog és lovas kozákok közeledő lármás beszéde és gályák recsegése hallatszott a folyó partján. — Csolnakot hoznak, vagy mit ? kiálta fel Lukács. — Lukács­ lépj ki a partra; kiálta egy a kozákok közül. Lukács be sem várva a csolnakot, vetkőzni kezdett, tekintetét nem véve le a zsákmányról. (Folyt. köv.)

Next