Függetlenség, 1881. szeptember (2. évfolyam, 240-269. szám)
1881-09-11 / 250. szám
Budapest, 1881. — Második évfolyam. ..............i. 1 ■ ...... ............................. Szerkesztői Iroda és kiadó hivatal Budapest, IV. koronaherczeg-utcza 3. sz. Csak bérmentes leveleket fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁR: Vidékre postán küldve vagy Budapesten házhoz hordva. Egész évre........................................16 frt Félévre...............................................8 frt Negyedévre.....................................4 frt Egy ér»..........................1 frt 40 kr. Egyes szám ára: 5 kr. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. 250. szám, Vasárnap, szeptember 11. Szerkesztői Iroda és kiadóhivatal Budapest, IV. koronaherczig-utcza 3. m. Előfizetési pénzek, hirdetések, nyiltterek a kiadóhivatalba czimzendők. A lap czimét és az utczát pontosan megjelölni kérjük. H lcsLetéseket és xx^rilztexekset árszabály szerint fölvesz a kiadóhivatal A közös hadsereg és honvédség. A bécsi sajtó, sőt a kormánypárt félhivatalos lapjai is minket vádoltak, minket tettek felelőssé azért, hogy minden jóravaló magyar ember ellenszenvvel viseltetik az osztrák tisztikar ellen annak kihívó, magaviselete miatt. Pedig nem volt igazuk ! Mi nem szítottuk, nem élesztettük ezt az ellenszenvet, hanem csak a nép érzületének kifolyását tolmácsoltuk. Igenis! azt több ízben megírtuk, hogy a magyar nép ellenszenvez a közös hadsereg intézményével. Most csak azt tesszük még hozzá, hogy ez ellenszenv nem mostani, nem új valami, nem a kiegyezéssel vette kezdetét. Ez az ellenszenv bele van oltva minden magyar ember lelkébe, beszívja már az édesanya tejével, aki pedig szintén úgy örökölte. Ez az osztrák katona iránti ellenszenv örökségképen száll évszázadok óta apáról fiúra. Régibb ez az ellenszenv, mint Bercsényinek a nótája, hogy : „Ne higyj öcsém a németnek, Akár mivel hitegetnek“ .... És ez az ellenszenv nem csak régi, hanem jogosult is. Nem elemezzük most, hogy miért jogosult. Abban a számos sajtóperben, melyeket a Bartha-affaire miatt a hírlapok ellen indítottak, a vádlottak védői részletesen előadták, kifejtették évszázados sérelmeinket. Töviről hegyére bebizonyították, hogy nincs az a hatalom, mely a közös hadsereget kedveltté tudná a magyar nép előtt tenni. És ezt a theoriában felállított tételt soha, de soha sincs jobb alkalmunk praxisban is megfigyelni, mint hadgyakorlatok alkalmával. Tekintsünk el a külszíntől. Szállítsuk le a miskolczi pompa és ünnepélynek azt a hivatalos színét, szagát, mely nagyon emlékezteti Potemkin festett falvaira, a maga valóságára s nézzük, hogy viseli magát a magyar nép a közös hadsereggel szemben, s miként rokonszenvez honvédeinkkel. Ha a közös hadsereg katonái magyar vidékre mennek, első dolguk, hogy meghódított, fegyverrel meghódított tartománynak tekintsék azt a falut, községet, vagy várost, ahova beszállnak. Követelőleg lépnek fel, ahol legfeljebb kérniök lehet; gorombáskodnak, káromkodnak és átkozódnak, ha parancsaik egy percz alatt nem lesznek teljesítve. Betetőzik azzal, hogy a tisztekből nyilvános helyen még harapófogóval sem lehet magyar szót kivenni, mert ők tüntetőleg beszélnek német nyelven. Nem lehet tehát csodálni, s legkevésbé csodálhatják ép azok a körök, melyek tőlük telhetőleg szítják a magyargyűlöletet, ha a magyar társadalom minden rétege ösztönszerűleg ellenszenvez, azokkal, kikben ma sem tud egyebet látni, mint idegen hatalom katonáit : „Ellenséget.“ Ez ellenkezőleg van, ha honvédet lát. Ahova a honvédség beteszi lábát, ott a nép őket tárt karokkal fogadja. Hogy is ne tenné ? Hisz a honvédek a nemzet katonái. A mi véreink testestől lelkestől. Hogy ne szeretné a magyar nép honvédeinket, hisz tizennégy év óta van honvédségünk és csak nagyon elvétve lehetett hallani, hogy kikapók, kihágók, garázdák lettek volna. De nem csak ezért ragaszkodik népünk honvédeinkhez, hanem ragaszkodik főleg azért, mert abban véli feltalálni az önálló magyar hadsereg magvát, mert a magyar népnek igen igen jó érzéke van, s a magyar nép tudja, hogy „a mi késik, nem múlik“ s előbb-utóbb mégis csak lesz magyar hadseregünk. Tudjuk mi azt, hogy a honvédség sem egészen olyan, a minőnek lennie kellene. Tudjuk, s több alkalommal rá is mutattunk a bajokra, hogy főleg a főparancsnoki helyettesek és a honvédelmi minisztérium vezetői az oka annak, hogy a honvédség tiszti kara sem lehet egészen oly magyar szellemű, a minőnek lennie kellene, de a honvédség azért derekasan megfelel feladatának, mert minden egyes honvéd érzi, hogy a nemzet katonája s nincs oka azt szégyenleni, hogy ő magyar és honvéd. A védtörvény revíziója alkalmával talán majd véget ehet vetni a közös hadseregben uralkodó anomáliáknak, s akkor kell mindent elkövetni, hogy a honvédség ne mostoha, hanem édes gyermekünk legyen ezentúl. — nt— — szeptember 10. A pénzügyminiszter pénzügyi reformterveiről már szólottunk, hogy azok nem fognak egyébből állani, mint adóemelések és új adókból. Most már keringenek a hírek arról is, mik lesznek az új adók között. A többi közt ablakadó, minden ablak után két forint, mit újra nem a háziurak fognak megfizetni, hanem a lakók; — továbbá külön adó a kocsmárosokra és vendéglősökre, valószínűleg abból az indokból, hogy a múlt képviselő választások alatt úgy is sokat kerestek a kormánypárti képviselőjelöltek és kortesektől. Szépen igazolja a kormány azt a bizalmat, melyet a választók benne helyeztek és örülhetnek, hogy minő kegyes kormánynak szereztek támogatókat. Mint értesülünk, az első hírre nagy izgatottság és elkeseredés keletkezett a kocsmárosok és vendéglősök közt és már beszéd tárgyává tették, minő lépéseket kellene tenni ez ügyben, ha a hírek megvalósulnak, egy csónakban evezünk. Hanem akármi van is abban a röpiratban, nagyon téved Ön, ha azt hiszi, hogy azáltal csak egyetlen egy szavazatot is nyert a választásoknál a Tiszapárt vagy vesztett az ellenzék. Bizonyos lehet Ön benne, hogy bizony nem e miatt vesztették el a „personal-unionisták“ pesti egyetlen kerületüket, Debreczen kétharmadát, Szeged felét, Csongrádot, H.-M.-Vásárhelyt, Somogy megyét (azt a Kupa nemzetséget); nem amiatt rúgta ki a hálátlan Székelység Orbán Balázst, kinek annyi hálával tartozik stb. stb. Mélyebben fekszik annak az oka: Megromlottak az erkölcsök. Elmállott az ősi jellem. Nincs polgár-erény. Csak kenyérgond van. Még a Tiszamenti magyar faj is csak a maga particular» miseriáival gondol; s mert ezeken Isten késik segíteni, nem azt mondja: „segítsünk magunkon !“ hanem segítségért gyáván az ördöghöz fordul. Mit akar Ön ? Oly időket élünk, midőn az tartatik életszabálynak, hogy „der Topf, der Topf ist Vaterland, das übrige sind Franzen.“ Különben Ön tudja, hogy engem a magyar nemzet törvénnyel rúgott ki a maga sóréiból. A páriának nincs joga Önök párttusáiba elegyedni. — — „A bon entendeur salut.“ Köszönöm szives küldeményét. Ha helyre vergődöm, megolvasom. De a tovább küldést el nem fogadom. Budgetem újabb költséget nem tűr. Díjmentes küldés ellen pedig tiltakoznom kell. — Sem Ön nem elég gazdag, hogy tehesse , sem én, hogy elfogadhassam. Ne kicsinyelje Ön néptanítói állását! Nagyon magas állás az az emberiség fejlődésének processusában. A legmagasabb. — Ne bántsa Önt az, a mit lenézésnek nevez. Bőven kárpótol azért a becsületesen teljesitett kötelesség érzete. Aztán a harmat szerepe nagyon szép szerep. Gázolja ember és marhasereg, de nyomában virány kél. Isten adjon Önnek tág látkört s belátást nemes hivatásához, erőt betöltéséhez. Üdvözlöm önt Kossuth, Kossuth a választásokról. A minap említettük, hogy Rónai Ferencz néptanító a társadalmi Reform lap szerkesztője a választások alatt levelet írt Kossuth Lajoshoz és figyelmeztette azt a „Mit üzen Kossuth Lajos“ czimű kormánypárti röpiratban foglalt állításokra, amelyben Andrássy és Tisza mint Kossuth politikájának igazi bizományosai vannak feltüntetve. A röpiratot három számra dobták ki a nép közzé, s a függetlenségi párt azért nem reflektált a Tóvölgyi Titusz által írt röpiratban foglaltakra, mert hát akkora bolondot elhinni egy választóról se tette fel az országban. Kossuth levelének legérdekesebb pontja, ahol az ősi jellem romlottságának hódmezővásárhelyi, szegedi és somogymegyei tüneteit ostorozza azzal a velőkig ható tollával. A Reformban közzétett levél így hangzik: Collegno (al Baraccone) aug. 4. 1881. Tisztelt uram! Julius 29-kéről kelt levele hurczolóskodás zaja közt talált. A csomagolók zörgölődése közben felelek reá. Ez az utolsó levél, melyet e házban irok, mely nyolcz éven át a hontalannak otthont adott. A röpiratról, melyet Ön a fülbemászó politika pasquillejének nevez, nincs tudomásom. Nem került szemem elé. Ha került volna, sem olvastam volna. Nem is szándékozom. 79 éves öreg embernek hátra lehető ideje sokkal kurtább, mintsem hogy annak csak egy perczét is holmi bérencz pártfirkák olvasására elvesztegethesse. Jobb hasznát tudom venni időmnek. Ön hozzám mint megtámadotthoz fordul. Ha az vagyok, minden szerénységgel legyen mondva, van egy kis jogom annyi önérzetre, hogy holmi szemétlégy dongása miatt magamat egy polemicus viador hadonázó positurájába tenni, hivatásomnak ne érezzem. Nem most rágalmaznak először, nem most élnek vissza nevemmel először , de azért biz én meglehetős egészségben vagyok és tűrhető lábon állok a kisbíróval, kitől a lélek nyugalma függ. Értéke csak annak lehet, amit teszünk; nem annak, amit felőle mondanak. Ennyit magamról. Úgy sejtem leveléből, hogy a nevemmel történt visszaélés ez esetben valami idézetek körül forog, melyek híven vagy hirtelenül azokból lettek kikapkodva, miket egyszer másszor én írhattam, vagy mondhattam. Ez nagyon rég elcsépelt hitvány mesterség, mellyel még a Miatyánkból is furcsa dolgokat lehet „verbatim“ kiidézni. „Add meg nekünk a mi mindennapi... vétkeinket , és bocsásd meg nekünk a mi . . . kenyerünket !“ Minden szó ott van , de mégsem úgy van. Hanem bármennyire elmállasztotta is a magyar józan észt s elrohasztotta is az erkölcsöket a közös ügyes miasma ; bármennyire nem magyar is többé az osztrák-magyar „náczió“ — annyiról bizonyos lehet Ön, hogy nincs olyan ember az Önök Lajthániájában, aki akárkinek is szavára elhinné, hogy a magát szabadelvűnek „nagyságoló“ párt (lucus a non lucendo) az igazi Kossuth elvet való párt, s hogy Tiaja et Co. azt cselekszik, amit Kossuth beszélt. Még ha én magam mondanám, sem hinné el senki. És jól tenné. Mert ha egyebet nem tudna is, annyit már csak mégis minden ember tud az országban Kossuthról, hogy neki az osztrák császár semmi képzelhető circumscriptióval vagy circumlocutióval nem kell Magyarország királyának. Ennyit mégis csak minden ember tud felőlem. Pedig ez az alpha és omega. Mert oly magyar királlyal, ki osztrák császár is, Magyarország sem politikában, sem közgazdászati téren nem lehet független ; nem lehet önczél. Függetlenség nélkül pedig még az alkotmányosság is csak „kongó éret s pengő czimbalom.“ Sőt még az sem. Hazugság. Nem tudom, miért ignorálta a közjogi ellenzék a röpiratot. Lehet nem tartotta tudomás vételre méltónak; lehet nem ért rá vele bíbelődni , lehet mindenki mástól várt s azért senki sem tett, lehet hanyagságból. A dolog reám nem tartozik. — Nekik az osztrák császár kell Magyarország királyának personal-unióval. Nekem igy sem kell, sehogy sem kell. Hát nem csalás. Megbízható kézből kapjuk a következő sorokat: A Magyar Jelzáloghitel-Bank február 21-én a kereskedelmi törvényszéknél beiktatta alapszabályai megváltoztatását. E változtatásról jelentést téve, az igazgatók kinyilatkoztatták, hogy a társaság czíme : Magyar Jelzáloghitel-Bank, németül : Ungarische Hypotheken-Bank, francziául : Crédit foncier du Royaume de Hongrie. A czég lajstromozója természetesen azt hitte, hogy a német és franczia czim a magyar czim fordítása s azokat parenthezisek közé lajstromozta. Az erről szóló okiratokkal fölszerelve a kibocsátók a franczia piaczra dobtak 10 millió franknyi elsőbbségi kötvénnyel 97.000 db 500 frankos részvényt, melyre jegyeztetett 5076, azaz 23.500,000, az elsőbbségekkel együtt 33.500,000 frank. A franczia közönség természetesen azt hitte, hogy a magyar Földhitelintézetről van szó, nem pedig a Magyar Jelzáloghitel Bankról, mert e nélkül bajosan vásárolta volna oly társaság elsőbbségeit, mely eddig még nem volt képes dividenciát fizetni. Egy párisi bankház végre kérdést intézett ide. A magyar kormány kijelentette, hogy az országgyűlés „országos“ bank alapítására semminemű koncessziót nem adott és hogy a czim teljesen bitorolt. Ennélfogva a bankház bűnvádi följelentést tett a Code pénal 40. §-a alapján (mely a csalásról szól), a párisi police correction ellener s a Jelzáloghitel-bank főembereit: Széll Kálmán elnököt, Becket, a magyar Jelzáloghitel-bank igazgatóját és a kibocsátókat : Cohen d’ Anvers és Heine et Cie-t Párisból és Minkust a bécsi Union banktól megidéztette. A vád, mint említettük a Code pénal 40 §-a alapján emeltetik, mely az ott meghatározott vétség büntetését 5 évi börtönben szabja ki. A párisi törvényszék illetékességét valamennyi vádlott ellen az állapítja meg, hogy a vádbeli cselekmény Párisban követtetett el. Tudósítónk ígéretét bírjuk, hogy a további részletek nem fognak oly sokáig titokban maradni, mint ez a történet, amelybe beavatottak — mint biztos forrásból tudjuk — hosszabb időn keresztül meggyőződhettek annak a példabeszédnek az igazságáról, hogy a „hallgatás arany.“ A katonatiszti szellem. Az osztrák katonai szellemre oly sötét árnyat vonó, az egész közvéleményt pártkülönbség nélkül fölháborító esetnek eddig csak Lendl Vilmos Ritter von Margthal alkotmányellenes, magyart akasztani és lövetni óhajtó kifejezéseire és eljárására terjeszkedtünk ki. Van azonban a vendéglői jelenetnek momentuma is, amelyet eddig részint azért hallgattunk el, hogy az oly dicstelen és lovagiatlan szerepet játszó eset főhősének ügye el ne mosódjék, részint pedig azért, mert tartottunk attól, aminek meg nem történtét örömmel konstatáljuk, hogy megint egyes tiszt önmegfeledkező kifakadásainak fogják kormánypárti lapok tulajdonítani a nemzetünket vérig sértő ügyet. E momentum újabb bizonyossággal teszi kétségtelenné, mekkora mély a gyűlölet az osztrák tisztikarban a magyar nemzet ellen, hogy rendszerén belül a becsület és törvény fogalmaival összeférőnek találják a magyar alkotmánynak esküszegés árán való megsemmisítését; hogy végül fölebbvalóik előtt érdemek gyanánt hangsúlyozzák a törvényes állapotok elleni fegyveres küzdés megengedhető voltát, s a magyar nemzetre való lövetést. Hogy a Lendl-féle gondolkozás nem elszigetelt, hogy a legalkotmányellenesebb eljárást egészen természetesnek, sőt bekövetkezhetőnek is tartják, arra nézve még a következőket írhatjuk : A Kofler-féle vendéglőben június 2-án lefolyt szóvita és jelenet alkalmával, amint ezt már megírtuk, a helyiségben több katonatiszttel együtt, egy másik asztalnál ott ült Reinhardt német születésű Este ezredbeli százados is. A Lendl által Göczellel szemben provokált vitába több ízben ő is beleszólt. Különösen az eskü megtörése vagy meg nem törése fölött folyt szóváltásnál mondta el ő is a maga véleményét. Helyeselte Lendl Vilmos századosnak azt az állítását, hogy a király megszüntetheti az alkotmányt, mert esküje csak politikai eskü, amelyet meg lehet szegni, s hozzátette erősítésül: — A császár csinálhat, ami neki tetszik, a hadsereg rendelkezésére áll, a honvédek szintén. Diskursus közben a Dienstl-Rüstow-féle affairere vonatkozólag oda nyilatkozott: — Én magam is búcsút fogok járni Rüstowhoz. Reinhardt a becsületbírósági eljárás folyama alatt egyike volt a kihallgatott tanúknak. Tanúvallomásai közben tett expektorácziói közül a legnevezetesebb volt arra a kérdésre adott válasza : Vajjon vette-e észre, hogy Lendl Vilmos százados provokálólag vonta a vitába a magyarokra való lövés kérdését. Reinhardt azt mondta e kérdésre, hogy ő „semmi kifogásolni valót nem talált Lendl faggatásában, ő maga is csak úgy járt volna el, sőt még szigorúbban Göczellel szemben, hogy megtudja annak nézeteit.“ Tanúvallomásának a lövés körül forgó részében arra nézve, hogy lövetne-e a magyarokra, hetyke biztossággal következőleg nyilatkozott : — Ich sebiesse in alle Weltrichtungen hin, wenn es mir befohlen wird. („Én a világ minden részébe lövök, ha parancsolják.“) E nagyhangú szavai után más tekintetben is igen jellemző nyilatkozatokat tett, amelyek a tisztikarban uralkodó bajtársi szellemet nagyon is a vádaskodó színvonalra sülyesztik. Magára e megjegyzésére a becsületbíróság egyik tisztje eléggé hangosan jegyezte meg : „De egyelőre elég lesz találni a czéltáblába.“ Adatok Göczel elítéléséhez. A Göczel István ellen Lendl százados feladására megindított vizsgálat és becsületbírósági eljárás ügyében még következő két okmányt közölhetjük. Az első, amely által Bauer őrnagy még aznap, amikor a vita történt, Göezelt, a föladás következtében fogságba helyezte, így szól: K. k. Genie Regiment Erzherzog Leopold Nr. 2. IV. Feldbataillon Res. E. Nr. 167. A. A hozzám érkezett feljelentés folytán, a „Koller“ vendéglőben fölmerült eset miatt, hadnagy úr a szolgálati szabályzat 43 §. alapján fogva tartottnak tekintendő, miért is további határozathozatalig tartozik az ezennel kiszabott szoba fogságra menni. Budapesten, 1881. június 2-án. Bauer, őrnagy. Meg kell itt jegyeznünk, hogy a szolgálati szabályzat 43 paragrafusa súlyos bűntény fenforgása esetén rendeli a szobafogságot. A másik okmány a becsületügyi választmánynak határozatáról szól, s így hangzik: II. K. k. Genie-Regiment Erzherzog Leopold Nr. 2. ad res. Nr. 350. A 2. az. ezrednek becsületügyekben kiküldött bizottsága e hó 21-én kelt jelentésében kinyilatkoztatja, hogy a f. évi junius hó 2-án a Koflerféle vendéglőben (Buda, viziváros, fő utcza) lefolyt eset tárgya elegendőkép meg van világosítva, ellenben az ön becsülete (Ehrenhaftigkeit) nem látszik kétségen kívül állónak, minek folytán a nevezett bizottság egy tiszti gyűlés összehívását hozta indítványba. Ez indítványnak helyet adtam s a tiszti gyűlés e hó 26-án, kedden, d. e. 10 órakor, az ezred tiszti resourceában Kremsben tartatik meg. Erre hadnagy ur vagy esetleges képviselője meghivatnak. Ha az ön vagy az ön védőjének megjelenése lehetetlen volna, hadnagy ur dolga írásos igazolását haladéktalanul ide fölterjeszteni. Krems, 1881. jul. 21. G e i 11 n e r, ezredes. ték, délután két órakor lemondtak, négy órakor újra megrendelték, s ily apróság03 dolog történt igen sok. Maga a találkozás a következőleg történt meg: Délután egy órakor lett jelezve az orosz császári yacht és erre a német császár, a trónörökös, Bismarck és az összes kíséret a Hohenzollern yachtra szállt és az oroszok elé mentek. Midőn a két hajóraj egymás közelébe ért, üdvlövések váltottak, azután a két yacht, a Hohenzollern és Derjava egymás mellé mentek és körülbelül két órakor III. Sándor czáz ladikra szállott és átvitete magát a Hohenzollernre, hol a két uralkodó egymást megölelte és megcsókolta. A két fejedelem beszélgetni kezdett egymással, mely idő alatt a két yacht mindig egymás mellett állott és a környezet már azt gondolta, hogy az orosz czár csakugyan nem fog szárazföldre lépni. Négy órakor azonban a hajók mégis nekiindultak és a harangok zúgása és üdvlövések közt fél ötkor Danczigba érkeztek, hol a német császár a kormányzósági palotába, III. Sándor czár pedig az orosz konzulátusba szállott. Fél hétkor az Artushof vendéglőben udvari ebéd volt, este pedig kivilágítás. Délután öt órakor elkezdett az eső esni, ami azonban a tömeg föl s árhullámzását nem akadályozta ; feltűnő volt az, hogy nemcsak a danzigi rendőrség volt megszaporítva a környékből, Königsbergből és Berlinből odarendelt osztályok által, hanem nagyon sok volt a titkos orosz rendőr, kik azonban fölöslegeseknek bizonyultak, mert a nihilisták ez alkalomra nem terveztek semmit. Este nyolcz órakor a czár visszament a Derjava nevű kedvencz yachtjára és elutazott, a német császár pedig tizenegy órakor kelt útra Berlin felé, a trónörökös reggel utazott vissza a konitzi hadgyakorlatokra. Feltűnést keltett, hogy a találkozásnál nem volt jelen az orosz miniszter Ignatiev. Ezzel kapcsolatosan megemlítjük, hogy Párisban rossz néven veszik azt, hogy a ezár utazásáról az épen Párisban levő pétervári nagykövet nem tudott semmit és ebből azt gyanítják, hogy a találkozás czélja volt : szövetkezést létesíteni a monarchák közt a köztársaságok ellen. Berlinben a független lapok ennek daczára politikai fontosságot nem tulajdonítanak a találkozásnak és abban a nézetben vannak, hogy sokkal kevesebb időt töltött együtt a két császár, mintsem ily nagy horderejű, sőt egyátalán politikai ügyeket megbeszélhettek volna. A Times, a két uralkodó közti találkozásra vonatkozólag azt írja : Nagy-Brittaniát nem kérdik, hogy a meleg érdeklődés minő fokával kiséri a kölcsönös viszonyokat. De Angolország nem is óhajtja, hogy ez iránt kérdést intézzenek hozzá. Ha a katonai hatalmak olyan egyezségre jutnak egymással, mely nem sérti Angolország törvényes érdekeit, Nagy-Brittania nyugodtan fogja nézni az egymás közt kötendő egyezségeket. Angolországnak nincs oka bizalmatlankodni azért, mert Vilmos császár III. Sándor ezárral találkozott. Lendl Nr. II I. A császár találkozás. Megtörtént, oly körülmények közt, mely csak bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a minden oroszok szárja mennyire fél a nihilistáktól. Nem elég, hogy az egyik hivatalos berlini lap dicsekedik azzal, hogy a nihilisták félrevezetésére hazudott, hanem még a találkozás napján is az egymásnak ellentmondó rendeletek egymást érték, hogy senki sem tudta, hányadán van. Például az Artu3hofban megtartott ebédre vonatkozólag reggel azt megrendel íz izgatottság. Limerickben az írek és a rendőrség közt történt véres összeesküvésről már értesítettünk. Az ügy fontossága csak az utókövetkezmények által tűnik fel és most már az angol lapok is nyíltan elárulják, hogy a landbill törvénnyel nemcsak nem csendesítették le az íreket, hanem még tűrhetőbb helyzetet sem alkottak. Maga a limericki zendülés abból támadt, hogy a bérletből való elmozdításokhoz katonaságot használtak és a nép megtámadta már az indóháznál a lovas katonákat. Fegyvere nem lévén, csak kövekhez «íyultak, de már a dobálásban annyira begyakorolták magukat az írek, hogy veszedelmesebb lett a kő, mint a fegyver. Ugyanis míg a katonaság a tömeg ellenében fegyverét használta, a zavargók közül csak tíz sebesült meg, ellenben a katonák közül három meghalt, tizennégy megsebesült, a rendőrség közül pedig tizenheten sebesültek meg. Hogy az angolok közt mennyire kezd a nézet, sőt a meggyőződés terjedni, hogy a landhill törvény meghozatala, daczára néhány parlamenti tag bizonyságának, csak elkeseredettebbé tette az íreket és így hiba volt, mutatják az angol lapok nyilatkozatai. A Daily Telegraph például nincs megelégedve azzal, hogy a limericki eset miatt a túlbuzgó rendőrség ellen vizsgálatot indított a kormány, hanem egyenesen arra figyelmezteti Gladstonet, hogy az írországi forradalmat felrobbantó akna meg van ásva, a gyúanyag annyira összehalmozva, hogy elég egyetlen szikra a beláthatlan baj készen van. Castellane őrgróf szemtanúja volt a limericki esetnek és észrevételeit a következőkben adja elő a Figaróban: Az országot fölemészti a forrongás; az ország meg van rémülve saját szegénységétől és nincs egyéb óhajtása, nincs más akarata, mint ettől szabadulni. És hozzá a nép rest, mely inkább rabol, mint dolgozik; bigott, mely inkább magával ragadja a vallás embereit, mintsem azt kövesse; makacs, mely inkább mindent tesz, mindenre kész, mintsem megváljon attól az ügytől, melyet véd, melyet léte biztosítékául alapjául tekint. Még két év abból a kormányzatból, melynek azt titkos főnökei alávetik és Anglia szemközt fog állani a legborzasztóbb polgárháborúval, mely valaha dühöngött, mely a két testvér sziget elválásával fog végződni egy Dublinban kikiáltott szocialisztikus köztársaság által.