Függetlenség, 1881. szeptember (2. évfolyam, 240-269. szám)

1881-09-11 / 250. szám

Budapest, 1881. — Második évfolyam. ..............i. 1 ■ ...... ............................. Szerkesztői Iroda és kiadó hivatal Budapest, IV. koronaherczeg-utcza 3. sz. Csak bérmentes leveleket fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁR: Vidékre postán küldve vagy Budapesten házhoz hordva. Egész évre........................................16 frt Félévre...............................................8 frt Negyedévre.....................................4 frt Egy ér»..........................1 frt 40 kr. Egyes szám ára: 5 kr. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. 250. szám, Vasárnap, szeptember 11. Szerkesztői Iroda és kiadó­hivatal Budapest, IV. koronaherczig-utcza 3. m. Előfizetési pénzek, hirdetések, nyiltterek a kiadóhivatalba czimzendők. A lap czimét és az utczát pontosan meg­­jelölni kérjük. H l­­csLetések­et és xx^rilztexekset árszabály szerint fölvesz a kiadóhivatal A közös hadsereg és honvédség. A bécsi sajtó, sőt a kormánypárt félhivatalos lapjai is minket vádoltak, minket tettek felelőssé azért, hogy min­den j­óravaló magyar ember ellenszenvvel viseltetik az osztrák tisztikar ellen annak kihívó, magaviselete miatt. Pedig nem volt igazuk ! Mi nem szí­tottuk, nem élesztettük ezt az ellenszen­vet, hanem csak a nép érzületének kifo­lyását tolmácsoltuk. Igen­is! azt több ízben megírtuk, hogy a magyar nép el­­lenszenvez a közös hadsereg intézményé­vel. Most csak azt tes­szük még hozzá, hogy ez ellenszenv nem mostani, nem új valami, nem a kiegyezéssel vette kezde­tét. Ez az ellenszenv bele van oltva min­den magyar ember lelkébe, beszívja már az édes­anya tejével, a­ki pedig szintén úgy örökölte. Ez az osztrák katona iránti ellenszenv örökségképen száll évszázadok óta apáról fiúra. Régibb ez az ellenszenv, mint Ber­csényinek a nótája, hogy : „Ne higyj öcsém­ a németnek, Akár mivel hitegetnek“ .... És ez az ellenszenv nem csak régi, hanem jogosult is. Nem elemezzük most, hogy miért jogosult. Abban a számos sajtóperben, melyeket a Bartha-affaire miatt a hírlapok ellen indítottak, a vád­lottak védői részletesen előadták, kifejtették évszázados sérelmeinket. Töviről hegyére bebizonyították, hogy nincs az a hata­lom, mely a közös hadsereget kedveltté tudná­ a magyar nép előtt tenni. És ezt a theoriában felállított tételt soha, de soha sincs jobb alkalmunk praxisban is megfigyelni, mint hadgya­korlatok alkalmával. Tekintsünk el a külszíntől. Szállítsuk le a miskolczi pompa és ünnepélynek az­t a hivatalos színét, szagát, mely nagyon emlékezteti Potemkin festett falvaira, a maga valóságára s nézzük, hogy viseli magát a magyar nép a közös hadsereg­gel szemben, s miként rokonszenvez hon­­védeinkkel. Ha a közös hadsereg katonái magyar vidékre mennek, első dolguk, hogy meg­hódított, fegyverrel meghódított tarto­mánynak tekintsék az­t a falut, községet, vagy várost, a­hova beszállnak. Követe­lőleg lépnek fel, a­hol legfeljebb kérniök lehet; gorombáskodnak, káromkodnak és átkozódnak, ha parancsaik egy percz alatt nem lesznek teljesítve. Betetőzik az­zal, hogy a tisztekből nyilvános helyen még harapófogóval sem lehet magyar szót kivenni, mert ők tüntetőleg beszél­nek német nyelven. Nem lehet tehát csodálni, s legke­vésbé csodálhatják ép azok a körök, me­lyek tőlük telhetőleg szítják a magyar­gyűlöletet, ha a magyar társadalom min­den rétege ösztönszerűleg ellenszenvez, azokkal, kikben ma sem tud egyebet látni, mint idegen hatalom katonáit : „El­lenséget.“ Ez ellenkezőleg van, ha honvédet lát. A­hova a honvédség beteszi lábát, ott a nép őket tárt karokkal fogadja. Hogy is ne tenné ? Hisz a honvédek a nemzet katonái. A mi véreink testestől lelkestől. Hogy ne szeretné a magyar nép honvédeinket, hisz tizennégy év óta van honvédségünk és csak nagyon elvétve lehetett hallani, hogy kikapók, kihágók, garázdák lettek volna. De nem csak ezért ragaszkodik né­pünk honvédeinkhez, hanem ragaszkodik főleg azért, mert abban véli feltalálni az önálló magyar hadsereg magvát, mert a magyar népnek igen igen jó érzéke van, s a magyar nép tudja, hogy „a mi ké­sik, nem múlik“ s előbb-utóbb még­is csak lesz magyar hadseregünk. Tudjuk mi azt, hogy a honvédség sem egészen olyan, a minőnek lennie kellene. Tudjuk, s több alkalommal rá is mutattunk a bajokra, hogy főleg a fő­parancsnoki helyettesek és a honvédelmi minisztérium vezetői az oka annak, hogy a honvédség tiszti kara sem lehet egé­szen oly magyar szellemű, a minőnek lennie kellene, de a honvédség azért de­rekasan megfelel feladatának, mert min­den egyes honvéd érzi, hogy a nemzet katonája s nincs oka azt szégyenleni, hogy ő magyar és honvéd. A védtörvény revíziója alkalmával talán majd véget ehet vetni a közös hadseregben uralkodó anomáliáknak, s akkor kell mindent el­követni, hogy a honvédség ne mostoha, hanem édes gyermekünk legyen ezentúl. — nt— — szeptember 10. A pénzügyminiszter pénzügyi reformtervei­­ről már szólottunk, hogy azok nem fognak egyébből állani, mint adóemelések és új adók­ból. Most már keringenek a hírek arról is, mik lesznek az új adók között. A többi közt ablakadó, minden ablak után két forint, mit újra nem a háziurak fognak megfizetni, hanem a lakók; — továbbá külön adó a kocsmárosokra és vendéglő­sökre, valószínűleg abból az indokból, hogy a múlt képviselő választások alatt úgy is sokat kerestek a kormánypárti képviselőjelöltek és kortesektől. Szépen igazolja a kormány azt a bizalmat, melyet a választók benne helyeztek és örülhetnek, hogy minő kegyes kormánynak szereztek támogatókat. Mint értesülünk, az első hírre nagy izgatottság és elkeseredés keletke­zett a kocsmárosok és vendéglősök közt és már beszéd tárgyává tették, minő lépéseket kellene tenni ez ügyben, ha a hírek megvalósulnak, egy csónakban evezünk. Hanem akármi van is abban a röpiratban, nagyon téved Ön, ha azt hiszi, hogy azáltal csak egyetlen egy szavazatot is nyert a választásoknál a Tiszapárt vagy vesztett az ellenzék. Bizonyos lehet Ön benne, hogy bizony nem e miatt vesztették el a „per­­sonal-unionisták“ pesti egyetlen kerületüket, Debreczen két­harmadát, Szeged felét, Cson­­grádot, H.-M.-Vásárhelyt, Somogy megyét (azt a Kupa nemzetséget); nem amiatt rúgta ki a hálátlan Székelység Orbán Balázst, kinek annyi hálával tartozik stb. stb. Mélyebben fekszik an­nak az oka: Megromlottak az erkölcsök. El­­mállott az ősi jellem. Nincs polgár-erény. Csak kenyérgond van. Még a Tiszamenti magyar faj is csak a maga particular­» miseriáival gondol; s mert ezeken Isten késik segíteni, nem azt mondja: „segítsünk magunkon !“ hanem segít­ségért gyáván az ördöghöz fordul. Mit akar Ön ? Oly időket élünk, midőn az tartatik életszabálynak, hogy „der Topf, der Topf ist Vaterland, das übrige sind Franzen.“ Különben Ön tudja, hogy engem a ma­gyar nemzet törvén­nyel rúgott ki a maga só­réiból. A páriának nincs joga Önök párttusáiba elegyedni. — — „A bon entendeur salut.“ Köszönöm szives küldeményét. Ha helyre vergődöm, megolvasom. De a tovább küldést el nem fogadom. Budgetem újabb költséget nem tűr. Díjmentes küldés ellen pedig tiltakoznom kell. — Sem Ön nem elég gazdag, hogy te­hesse , sem én, hogy elfogadhassam. Ne kicsinyelje Ön néptanítói állását! Na­gyon magas állás az az emberiség fejlődésének processusában. A legmagasabb. — Ne bántsa Önt az, a mit lenézésnek nevez. Bőven kárpó­tol azért a becsületesen teljesitett kötelesség ér­zete. Aztán a harmat szerepe nagyon szép sze­rep. Gázolja ember és marhasereg, de nyomában virány kél. Isten adjon Önnek tág látkört s belátást nemes hivatásához, erőt betöltéséhez. Üdvözlöm önt Kossuth, Kossuth a választásokról. A minap említettük, hogy Rónai Ferencz néptanító a társadalmi Reform lap szerkesztője a választások alatt levelet írt Kossuth Lajoshoz és figyelmeztette azt a „Mit üzen Kossuth La­jos“ czimű­ kormánypárti röpiratban foglalt állí­tásokra, a­melyben Andrássy és Tisza mint Kossuth politikájának igazi bizományosai vannak feltüntetve. A röpiratot három számra dobták ki a nép közzé, s a függetlenségi párt azért nem reflektált a Tóvölgyi Titusz által írt röpiratban foglaltakra, mert hát akkora bolondot elhinni egy választóról se tette fel az országban. Kossuth levelének legérdekesebb pontja, a­hol az ősi jellem romlottságának hód­mezővásár­­helyi, szegedi és somogymegyei tüneteit ostorozza azzal a velőkig ható tollával. A Reformban közzétett levél így hangzik: Collegno (al Baraccone) aug. 4. 1881. Tisztelt uram! Julius 29-kéről kelt levele hurczolóskodás zaja közt talált. A csomagolók zörgölődése köz­ben felelek reá. Ez az utolsó levél, melyet e házban irok, mely nyolcz éven át a hontalannak otthont adott. A röpiratról, melyet Ön a fülbemászó poli­tika pasquillejének nevez, nincs tudomásom. Nem került szemem elé. Ha került volna, sem olvastam volna. Nem is szándékozom. 79 éves öreg embernek hátra lehető ideje sokkal kur­tább, mintsem hogy annak csak egy perczét is holmi bérencz pártfirkák olvasására elveszteget­hesse. Jobb hasznát tudom venni időmnek. Ön hozzám mint megtámadotthoz fordul. Ha az vagyok, minden szerénységgel legyen mondva, van egy kis jogom annyi önérzetre, hogy holmi szemétlégy dongása miatt magamat egy polemi­­cus viador hadonázó positurájába tenni, hivatá­somnak ne érezzem. Nem most rágalmaznak először, nem most élnek vissza nevemmel először , de azért biz én meglehetős egészségben vagyok és tűrhető lábon állok a kisbíróval, kitől a lélek nyugalma függ. Értéke csak annak lehet, amit teszünk; nem an­nak, amit felőle mondanak. Ennyit magamról. Úgy sejtem leveléből, hogy a nevemmel történt visszaélés ez esetben valami idézetek kö­rül forog, melyek híven vagy hirtelenül azokból lettek kikapkodva, miket egyszer másszor én írhattam, vagy mondhattam. Ez nagyon rég el­csépelt hitvány mesterség, mel­lyel még a Mi­­atyánkból is furcsa dolgokat lehet „verbatim“ kiidézni. „Add meg nekünk a mi mindennapi... vétkeinket , és bocsásd meg nekünk a mi . . . kenyerünket !“ Minden szó ott van , de mégsem úgy van. Hanem bármennyire elmállasztotta is a ma­gyar józan észt s elrohasztotta is az erkölcsöket a közös ügyes miasma ; bármennyire nem ma­gyar is többé az osztrák-magyar „náczió“ — annyiról bizonyos lehet Ön, hogy nincs olyan ember az Önök Lajthániájában, a­ki akárkinek is szavára elhinné, hogy a magát szabadelvűnek „nagyságoló“ párt (lucus a non lucendo) az igazi Kossuth elvet való párt, s hogy Tiaja et Co. azt cselekszik, a­mit Kossuth beszélt. Még ha én magam mondanám, sem hinné el senki. És jól tenné. Mert ha egyebet nem tudna is, annyit már csak mégis minden ember tud az ország­ban Kossuthról, hogy neki az osztrák császár semmi képzelhető circumscriptióval vagy circum­­locutióval nem kell Magyarország királyának. Ennyit mégis csak minden ember tud felőlem. Pedig ez az alpha és omega. Mert oly magyar királ­lyal, ki osztrák császár is, Magyarország sem politikában, sem közgazdászati téren nem lehet független ; nem lehet önczél. Függetlenség nélkül pedig még az alkotmányosság is csak „kongó éret s pengő czimbalom.“ Sőt még az sem. Hazugság. Nem tudom, miért ignorálta a közjogi el­lenzék a röpiratot. Lehet nem tartotta tudomás vételre méltónak; lehet nem ért rá vele bíbe­lődni , lehet mindenki mástól várt s azért senki sem tett, lehet hanyagságból. A dolog reám nem tartozik. — Nekik az osztrák császár kell Magyarország királyának personal-unióval. Ne­kem igy sem kell, sehogy sem kell. Hát nem csalás. Megbízható kézből kapjuk a követ­kező sorokat: A Magyar Jelzáloghitel-Bank február 21-én a kereskedelmi törvényszéknél beiktatta alapsza­bályai megváltoztatását. E változtatásról jelentést téve, az igazgatók kinyilatkoztatták, hogy a társaság czíme : Ma­gyar Jelzáloghitel-Bank, németül : Ungarische Hypotheken-Bank, francziául : Crédit foncier du Royaume de Hongrie. A czég lajstromozója ter­mészetesen azt hitte, hogy a német és franczia czim a magyar czim fordítása s azokat paren­­thezisek közé lajstromozta. Az erről szóló okira­tokkal fölszerelve a kibocsátók a franczia piaczra dobtak 10 millió franknyi elsőbbségi kötvén­nyel 97.000 db 500 frankos részvényt, melyre j­egye­z­­tetett 5076, azaz 23.500,000, az elsőbbségekkel együtt 33.500,000 frank. A franczia közönség természetesen azt hitte, hogy a magyar Földhitelintézetről van szó, nem pedig a Magyar Jelzáloghitel­ Bankról, mert e nélkül bajosan vásárolta volna oly társaság el­sőbbségeit, mely eddig még nem volt képes di­­videnciát fizetni. Egy párisi bankház végre kérdést intézett ide. A magyar kormány kijelentette, hogy az országgyűlés „országos“ bank alapítására semmi­nemű konc­essziót nem adott és hogy a czim teljesen bitorolt. Ennélfogva a bankház bűnvádi följelentést tett a Code pénal 40. §-a alapján (mely a csalásról szól), a párisi police correctio­­n ellener s a Jelzáloghitel-bank főembereit: Széll Kálmán elnököt, B­e­c­k­e­t, a magyar Jel­záloghitel-bank igazgatóját és a kibocsátókat : Cohen d’ Anvers és Heine et Cie-t Párisból és Minkust a bécsi Union bank­tól megidéztette. A vád, mint említettük a Code pénal 40 §-a alapján emeltetik, mely az ott meghatározott vétség büntetését 5 évi börtönben szabja ki. A párisi törvényszék illetékességét valamennyi vádlott ellen az állapítja meg, hogy a vádbeli cselekmény Párisban követte­­tett el. Tudósítónk ígéretét bírjuk, hogy a további részletek nem fognak oly sokáig titokban maradni, mint ez a történet, a­melybe beavatottak — mint biztos forrás­ból tudjuk — hosszabb időn keresztül meggyőződhettek annak a példabeszédnek az igazságáról, hogy a „hallgatás arany.“ A katonatiszti szellem. Az osztrák katonai szellemre oly sötét ár­nyat vonó, az egész közvéleményt pártkülönb­ség nélkül fölháborító esetnek eddig csak Lendl Vilmos Ritter von Margthal alkotmányellenes, magyart akasztani és lövetni óhajtó kifejezéseire és eljárására terjeszkedtünk ki. Van azonban a vendéglői jelenetnek momentuma is, a­melyet eddig részint azért hallgattunk el, hogy az oly dicstelen és lovagiatlan szerepet játszó eset fő­hősének ügye el ne mosódjék, részint pedig azért, mert tartottunk attól, a­minek meg nem történtét örömmel konstatáljuk, hogy megint egyes tiszt önmegfeledkező kifakadásainak fogják kormánypárti lapok tulajdonítani a nem­zetünket vérig sértő ügyet. E momentum újabb bizonyossággal teszi kétségtelenné, mekkora mély a gyűlölet az osz­trák tisztikarban a magyar nemzet ellen, hogy rendszerén belül a becsület és törvény fogalmai­val összeférőnek találják a magyar alkotmány­nak esküszegés árán való megsemmisítését; hogy végül fölebbvalóik előtt érdemek gyanánt hang­súlyozzák a törvényes állapotok elleni fegyveres küzdés megengedhető voltát, s a magyar nem­zetre való lövetést. Hogy a Lendl-féle gondolkozás nem elszi­getelt, hogy a legalkotmányellenesebb eljárást egészen természetesnek, sőt bekövetkezhetőnek is tartják, arra nézve még a következőket ír­hatjuk : A Kofler-féle vendéglőben június 2-án le­folyt szóvita és jelenet alkalmával, a­mint ezt már megírtuk, a helyiségben több katonatiszttel együtt, egy másik asztalnál ott ült R­e­i­n­­h­a­r­d­t német születésű Este ezredbeli száza­dos is. A Lendl által Göczellel szemben provo­kált vitába több ízben ő is bele­szólt. Különö­sen az eskü megtörése vagy meg nem törése fölött folyt szóváltásnál mondta el ő is a maga véleményét. Helyeselte Lendl Vilmos százados­nak azt az állítását, hogy a király megszüntet­heti az alkotmányt, mert esküje csak politikai eskü, a­melyet meg lehet szegni, s hozzá­tette erősítésül: — A császár csinálhat, a­mi neki tetszik, a hadsereg rendelkezésére áll, a honvédek szintén. Diskursus közben a Dienstl-Rüstow-féle af­­fairere vonatkozólag oda nyilatkozott: — Én magam is búcsút fogok járni Rüs­­towhoz. Reinhardt a becsületbírósági eljárás folyama alatt egyike volt a kihallgatott tanúknak. Tanú­vallomásai közben tett expektorácziói közül a legnevezetesebb volt arra a kérdésre adott vá­lasza : Vajjon vette-e észre, hogy Lendl Vilmos százados provokálólag vonta a vitába a magya­rokra való lövés kérdését. Reinhardt azt mondta e kérdésre, hogy ő „semmi kifogásolni valót nem talált Lendl faggatásában, ő maga is csak úgy járt volna el, sőt még szigorúbban Göczellel szemben, hogy megtudja annak nézeteit.“ Tanúvallomásának a lövés körül forgó ré­szében arra nézve, hogy lövetne-e a magya­rokra, hetyke biztossággal következőleg nyi­latkozott : — Ich sebiesse in alle Weltrichtungen hin, wenn es mir befohlen wird. („Én a világ min­den részébe lövök, ha parancsolják.“) E nagyhangú szavai után más tekintetben is igen jellemző nyilatkozatokat tett, a­melyek a tisztikarban uralkodó bajtársi szellemet nagyon is a vádaskodó színvonalra sülyesztik. Magára e megjegyzésére a becsületbíróság egyik tisztje eléggé hangosan jegyezte meg : „De egyelőre elég lesz találni a czéltáblába.“ Adatok Göczel elítéléséhez. A Göczel István ellen Lendl százados feladá­sára megindított vizsgálat és becsületbírósági eljárás ügyében még következő két okmányt közölhetjük. Az első, a­mely által Bauer őrnagy még az­nap, a­mikor a vita történt, Göezelt, a föladás kö­vetkeztében fogságba helyezte, így szól: K. k. Genie Regiment Erzherzog Leopold Nr. 2. IV. Feldbataillon Res. E. Nr. 167. A. A hozzám érkezett feljelentés folytán, a „Koller“ vendéglőben fölmerült eset miatt, hadnagy úr a szolgálati szabályzat 43 §. alapján fogva tartottnak tekintendő, miért is további határozat­hozatalig tar­tozik az ezennel kiszabott szoba fogságra menni. Budapesten, 1881. június 2-án. Bauer, őrnagy. Meg kell itt jegyeznünk, hogy a szolgálati szabályzat 43 paragrafusa súlyos bűntény fen­­forgása esetén rendeli a szobafogságot. A másik okmány a becsületügyi választ­mánynak határozatáról szól, s így hangzik: II. K. k. Genie-Regiment Erzherzog Leopold Nr. 2. ad res. Nr. 350. A 2. az. ezrednek becsületügyekben kiküldött bizottsága e hó 21-én kelt jelentésében kinyilatkoz­tatja, hogy a f. évi junius hó 2-án a Koflerféle vendéglőben (Buda, viziváros, fő­ utcza) lefolyt eset tárgya elegendőkép meg van világosítva, ellenben az ön becsülete (Ehrenhaftigkeit) nem látszik két­ségen kívül állónak, minek folytán a nevezett bizott­ság egy tiszti gyűlés összehívását hozta indít­ványba. Ez indítványnak helyet adtam s a tiszti gyű­lés e hó 26-án, kedden, d. e. 10 órakor, az ezred tiszti resourceában Kremsben tartatik meg. Erre hadnagy ur vagy esetleges képviselője meghivatnak. Ha az ön vagy az ön védőjének megjelenése lehetetlen volna, hadnagy ur dolga írásos igazolását haladéktalanul ide fölterjeszteni. Krems, 1881. jul. 21. G e i 11 n e r, ezredes. ték, délután két órakor lemondtak, négy órakor újra megrendelték, s ily apróság03 dolog történt igen sok. Maga a találkozás a következőleg történt meg: Délután egy órakor lett jelezve az orosz csá­szári yacht és erre a német császár, a trónörökös, Bismarck és az összes kíséret a Hohenzollern yachtra szállt és az oroszok elé mentek. Midőn a két hajó­raj egymás közelébe ért, üdvlövések váltottak, azután a két yacht, a Hohenzollern és Derjava egymás mellé mentek és körülbelül két órakor III. Sándor czáz ladikra szállott és átvitete magát a Hohenzollernre, hol a két uralkodó egymást meg­ölelte és megcsókolta. A két fejedelem beszélgetni kezdett egymással, mely idő alatt a két yacht min­dig egymás mellett állott és a környezet már azt gondolta, hogy az orosz czár csakugyan nem fog szárazföldre lépni. Négy órakor azonban a hajók mégis nekiindultak és a harangok zúgása és üdv­lövések közt fél ötkor Danczigba érkeztek, hol a német császár a kormányzósági palotába, III. Sán­dor czár pedig az orosz konzulátusba szállott. Fél hétkor az Artushof vendéglőben udvari ebéd volt, este pedig kivilágítás. Délután öt órakor elkezdett az eső esni, a­mi azonban a tömeg föl s árhullámzását nem akadá­lyozta ; feltűnő volt az, hogy nemcsak a danzigi rendőrség volt megszaporítva a környékből, Königs­­bergből és Berlinből odarendelt osztályok által, ha­nem nagyon sok volt a titkos orosz rendőr, kik azonban fölöslegeseknek bizonyultak, mert a nihi­listák ez alkalomra nem terveztek semmit. Este nyolcz órakor a czár visszament a Der­java nevű kedvencz yachtjára és elutazott, a német császár pedig tizenegy órakor kelt útra Berlin felé, a trónörökös reggel utazott vissza a konitzi had­gyakorlatokra. Feltűnést keltett, hogy a találkozás­nál nem volt jelen az orosz miniszter Ignatiev. Ezzel kapcsolatosan megemlítjük, hogy Párisban rossz néven veszik azt, hogy a ezár utazásáról az épen Párisban levő pétervári nagykövet nem tudott semmit és ebből azt gyanítják, hogy a találkozás czélja volt : szövetkezést létesíteni a monarchák közt a köztársaságok ellen. Berlinben a független lapok ennek daczára politikai fontosságot nem tulajdonítanak a találko­zásnak és abban a nézetben vannak, hogy sokkal ke­vesebb időt töltött együtt a két császár, mintsem ily nagy horderejű, sőt egyátalán politikai ügyeket megbeszélhettek volna. A Times, a két uralkodó közti találkozásra vonatkozólag azt írja : Nagy-Brittaniát nem kérdik, hogy a meleg érdeklődés minő fokával kiséri a köl­csönös viszonyokat. De Angolország nem is óhajtja, hogy ez iránt kérdést intézzenek hozzá. Ha a ka­tonai hatalmak olyan egyezségre jutnak egymással, mely nem sérti Angolország törvényes érdekeit, Nagy-Brittania nyugodtan fogja nézni az egymás közt kötendő egyezségeket. Angolországnak nincs oka bizalmatlankodni azért, mert Vilmos császár III. Sándor ezárral találkozott. Lendl Nr. II­ I. A császár találkozás. Megtörtént, oly körülmények közt, mely csak bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a minden oroszok szárja mennyire fél a nihilistáktól. Nem elég, hogy az egyik hivatalos berlini lap dicsekedik azzal, hogy a nihilisták félrevezetésére hazudott, hanem még a találkozás napján is az egymásnak ellent­mondó rendeletek egymást érték, hogy senki sem tudta, hányadán van. Például az Artu3hofban meg­tartott ebédre vonatkozólag reggel azt megrendel­ íz izgatottság. Limerickben az írek és a rendőrség közt történt véres összeesküvésről már értesítettünk. Az ügy fontossága csak az utókövetkezmények által tűnik fel és most már az angol lapok is nyíltan elárulják, hogy a landbill törvén­nyel nemcsak nem csendesítették le az íreket, hanem még tűrhetőbb helyzetet sem alkottak. Maga a limericki zendülés abból támadt, hogy a bérletből való elmozdításokhoz katona­ságot használtak és a nép megtámadta már az indóháznál a lovas katonákat. Fegyvere nem lévén, csak kövekhez «íyultak, de már a dobá­­lásban annyira begyakorolták magukat az írek, hogy veszedelmesebb lett a kő, mint a fegyver. Ugyanis míg a katonaság a tömeg ellenében fegyverét használta, a zavargók közül csak tíz sebesült meg, ellenben a katonák közül három meghalt, tizennégy megsebesült, a rendőrség kö­zül pedig tizenheten sebesültek meg. Hogy az angolok közt mennyire kezd a nézet, sőt a meggyőződés terjedni, hogy a land­hill törvény meghozatala, daczára néhány parla­menti tag bizonyságának, csak elkeseredettebbé tette az íreket és így hiba volt, mutatják az angol lapok nyilatkozatai. A Daily Telegraph például nincs megelégedve azzal, hogy a lime­ricki eset miatt a túlbuzgó rendőrség ellen vizs­gálatot indított a kormány, hanem egyenesen arra figyelmezteti Gladstonet, hogy az írországi forradalmat felrobbantó akna meg van ásva, a gyúanyag annyira összehalmozva, hogy elég egyetlen szikra a beláthatlan baj készen van. Castellane őrgróf szemtanúja volt a limericki esetnek és észrevételeit a következőkben adja elő a Figaróban: Az országot fölemészti a forrongás; az or­szág meg van rémülve saját szegénységétől és nincs egyéb óhajtása, nincs más akarata, mint ettől szabadulni. És hozzá a nép rest, mely in­kább rabol, mint dolgozik; bigott, mely inkább magával ragadja a vallás embereit, mint­sem azt kövesse; makacs, mely inkább mindent tesz, mindenre kész, mintsem megváljon attól az ügy­től, melyet véd, melyet léte biztosítékául alap­jául tekint. Még két év abból a kormányzatból, melynek azt titkos főnökei alá­vetik és Anglia szemközt fog állani a legborzasztóbb polgárhá­borúval, mely valaha dühöngött, mely a két testvér sziget elválásával fog végződni egy Dublinban kikiáltott szoc­ialisztikus köztársaság által.

Next