Függetlenség, 1881. szeptember (2. évfolyam, 240-269. szám)

1881-09-16 / 255. szám

Budapest, 1881. — Második évfolyam, 255. szám Szerkesztői Iroda és BBMB BÍB |M §■ [UNK] [UNK] ■ HM Budapest, 17. koronaherczeg-atoza 3. sz. T jHT Sjl Hgg 'S SS Csak bérmentes leveleket fogadunk el. H­B­B­B­B­B­B­B Bj I IBI B fl H Bük B­m. B­B B Kéziratokat nem küldünk vissza. B­B­B­B­B­B HL_ ■jwjí B By^ £ UUlJli 1 u £i ll u £i I7i EeTEgyes számára:5kr.4 ° POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Negyedévre.....................’ ’ 4 frt Péntek, szeptember 16. Szerkesztői Iroda és kiadó­hivatal Budapest, 17. koronaherczeg-utoa S. «*. Előfizetési pénzek, hirdetések, nyiltterek a kiadóhivatalba czimzendők. A lap czimét és az utczít pontosan meg­jelölni kérjük. SS1 r <& • t é­m­m­le a t és n.3rik­t«x_l­ ® t­árszabály szerint fölvesz a kiadóhivatal A Wehrzeitung és alkotmányunk. Tehát még ez is! Megköpdöstek , megrugdostak, letép­ték trikolórunkat büntetlenül, magyar kutyának neveztek büntetlenül, piszkos nyelvüket naponként gúnyosan öltögetik reánk s kijelentik, hogy a barbár ma­gyar nem való egyébnek mint ágyutöl­­teléknek, no meg hogy fizessen. S még ez sem volt nekik elég. Mi­kor mi alkotmányunkkal, törvényköny­veinkkel kezünkben tiltakozunk az oly „vogelfrei“ elbánás ellen, akkor találko­zik nem csak egy tagja annak az osztrák tisztikarnak, hanem a tisztikar hivatalos orgánuma a tisztikar nevében jelenti ki, hogy igen­is „az a magyar­­ alkotmány nem egyéb, mint papír-rongy, nem kö­telező senkire, legkevésbé magára az ural­kodóra, ki arra nyilvánosan megesküdött.“ Tehát ti jó urak ott a bécsi kamarilla árnyékában, ti akarjátok végletekre vinni a dolgot? Ti akarjátok oda vinni a dolgot, hogy ha „bizonyos szeretet“ jut eszünkbe, hogy­ völgy újra azt énekelje Petőfivel: „S kidobtátok azt az országidra, S ott átment rajt­a szekér kerék, A mely megtört esküvésitekkel Megterhelten világszerte jár.“ Igen! ezt ti akarjátok, jó urak, mert lelketeket még most is marczangolja a düh a miatt, hogy Bécs kénytelen volt Magyarországnak engedményeket adni, s hogy isten megengedte nektek érni azt a napot, melyen az uralkodó alkotmá­nyunkra megesküdött. Mi az a magyar alkotmány ? Nekünk magyaroknak minden; a bé­csi katonai köröknek kevesebb a semmi­nél. És ép­p fogalmi zavart kell mielőbb tisztázni. Mert ez a kétes állapot napról napra tűrhetetlenebb lesz. A magyar né­pet meg kell nyugtatni az iránt, hogy csakugyan alkotmány-e az alkotmány, vagy ez is csak olyan ideig óráig tartó hólyag-féle, melyet a legelső zöld tollas generálisnak joga van két tenyere között szét­pukkasztani. Mert a „Wehrzeitung,“ mely közbe­­vetőleg legyen mondva Albrecht főher­­czeg hivatalos orgánuma, határozottan annak a nézetnek ad kifejezést, hogy ne­künk magyaroknak, kik e földön élünk és lakunk, nincs jogunk törvényt alkotni. Legalább nincs jogunk olyat, melyet az osztrák katonaságnak kötelessége volna tiszteletben tartani. Nem­régiben még csak azért zúdí­­totta a közös hadügyminiszter nyakunkba a sajtópörök özönét, mert megírtuk, hogy az osztrák tisztikar nem tiszteli a magyar törvényeket. Ma már ők is tovább men­nek egy lépéssel. De midőn tovább mennek, felhúzzák azt a bizonyos varázscsizmát, mel­lyel hat mérföldet lehet lépni egyszerre. Ma már ők maguk ismerik be, hogy szép, szép az a kiegyezés, mely megteremté alkotmányos állapotainkat, de ha kenyér­törésre kerül a dolog, akkor annak a pa­pírra tett alkotmánynak igéje ő előttük nem válna testté. Tudja azt az egész világ nagyon jól, hogy Ausztriát is, Magyarországot is, más és más érdekek ösztökélték a kiegye­zés megkötésére. Magyarország megunta a törvénytelen állapotot. Megunta a foly­tonos gyötörtetést. Megunta Bachot, Schmerlinget, Benedeket és Pálfy Mó­­riczot. Ezért egyezett. Ausztriának szüksége volt a mi pén­zünkre és vérünkre a maga részére és a mi hitelünkre Európa előtt. Ezért nyújtotta felénk azt az Ézsau­­lencsét, mely után oly mohón kapott tizennégy év előtt a nemzet többsége. A két egyezkedő fél szerződést kötött, reánk nézve terhesei; de eddig becsület­tel megtartottuk s még nem volt okunk hinni, hogy a másik fél csak bizonyos ideig, csak bizonyos esetekben tartja azt magára nézve kötelezőnek. Most azonban előáll egy harmadik fél, s ez ezt nyíltan szemünkbe vágja. De hát hol van az megírva, hogy ép a katonai status akarjon mind Ausztria, mind Magyarországra döntő befolyást gyakorolni? Az a katonai status, mely a világon semmi hasznot nem tesz, mely nem egyéb, mint egy óriási hal, mely minden jövedelmünket felemészti. Hát hol történik az széles e világon, hogy a koldus akarjon parancsolni an­nak, kitől rendes alamizsnáját kapja ? Sehol, csak Ausztria-Magyarországon. Mi tápláljuk, ruházzuk, tartjuk fen az egész katonai státust, s mégis ők rendel­keznek, ők parancsolnak, ők határozzák meg, lehet-e vagy nem felfüggeszteni a magyar alkotmányt, s hogy a magyar alkotmány felfüggesztése a tiltott cselek­mények közé tartozik-e ? Igen, igen ! a Wehrzeitung, Albrecht főherczeg hivatalos lapja nem csak ezt írja, hanem még azt is, hogy honvédsé­günk sincs hivatva a magyar alkotmány védelmezésére. A Wehrzeitung tehát feltételezi, előre jelzi, előre jósolja, hogy az 1848/49-ben lefolyt események újra ismétlődni fog­nak, s azt hiszi, akkor majd a magyar katona és magyar honvéd a Wehrzeitung rendeletére szives örömest fogja öldökölni polgártársait, barátait, testvéreit, az alkot­mányukat védő magyarokat. Azokat a barátokat, honfitársakat és testvéreket, kik arra törekszenek, hogy a magyar katona ne legyen vak eszköz az osztrák katonai körök kezében, hanem hogy az a kard nyerje vissza eredeti nemes ren­deltetését és ne hagyja el hüvelyét csak akkor, ha a hazát és az alkotmányt kell védelmezni. Csalódik az a bécsi lap, mely azt írta, hogy a magyarok majd megadják a Wehrzeitung eme alkotmányba ütköző czikkére a méltó választ. A magyarok ezt nem tehetik, de nincs is joguk ezt tenni. Erre egyedül és csakis az uralkodó válaszolhat. S mi his­szük, hogy az uralkodó felvilágosítja arról a Wehrzeitungot sugal­mazó köröket, hogy vége van már azok­nak az időknek, midőn csakis korlátlan hatalom, csakis korlátlan ur volt a föl­dön, s a népek alkotmányait büntetlenül lehetett felfüggeszteni, mert ma már XIV. Lajos sem mondhatná, hogy : „Az állam az én vagyok.“ Hentaller Lajos. — szeptember 15. Románia uj térképének egy példányát sikerült megkeríteni a Pesti Napló szerkesztőségének. E térkép nem ethnográfiai, hanem politikai, s a román népiskolákban hasz­nálják. Románia területe ezen az ábrándos föld­­abroszon oly nagy, hogy mi legfeljebb a Ma­gyarországtól ellopandó, s már­is Romániához számított részek leírását adjuk az alábbiakban : Magyar terület négy tartományra van szétda­rabolva. Az első az erdélyi rész (Transilvania) Clujv (Kolosvár), Alba Julia (Gyulafehérvár), Sibiu (NI.-Szeben), Brasov (Brassó), Tirgu Maroseli (M.­­Vásárhely) stb. városokkal. A második fenn észa­kon a máramarosi tartomány, nem egy megye, ha­nem az egész terület Erdély és az Ung folyó közt vagyis Máramaroson kívül Ung és Beregh várma­gyék, a­hol tudvalevőleg lámpával sem találni egyet­len oláh falut. A harmadik tartomány neve Cri­­szana (Körös-tartomány); ez magában foglalja a Tisza, a Maros, Erdély és Máramaros közt levő összes megyéket, vagyis Szathmár, Ugocsa, Sza­bolcs, Hajdú, Jászkun, Békés, Csongrád, Bihar me­­gyéket Debresin Oradia Mare (Nagyvárad), Satu­­mare (Szathmár), Arad stb. városokkal. Ugyan én uram, én istenem, ha derék szom­szédaink ily kedélyesen megosztoznak a mi bő­rünkre, mi fog nekünk maradni ? Folyton és folyton hangoztatják a jó baráti viszonyt, mely Magyarország és Románia között fennáll, s ez alatt a román diplomaták egész kényelmesen bele­verik az oláh gyerekek ostoba fejeibe, hogy a Tisza Duna mentén igazában nem is magya­rok, hanem csak románok laknak. Andrássy bi­zonyosan csak e térkép hivatalos példányának megtekintése végett fáradt Sinaiába. Tréfának lesz tréfa ez a térkép, mert hazug ajakkal ter­jesztetik, s elkeseríti a kedélyeket. De a mi bölcs kormányunk az ilyesmiért még csak nem is haragszik. Próbálnánk csak mi terjeszkedni. Czirkalmaznánk ki Magyarország határait fent Bécsig, lent Belgrádig, — tudom, hogy a német meg szerb szomszéd lármázna, de mi hall­gatunk. A horvát választások. A kormánypárti lapok dicsekednek, hogy Horvátországban a kormánynak ismét nagy több­sége lesz. Mindnyájan tudjuk, hogy nálunk a kormány választási győzelmei egyátalán nem je­lentik azt, hogy a kormány iránt a választó­kö­zönség bizalommal viseltetik. A presszió és meg­vesztegetés száz meg száz neme áll a kormány rendelkezésére, s közismeretű dolog, hogy vezető férfiaink e száz közül egyetlenegyet sem szok­tak felhasználatlanul hagyni. Horvátországban ugyanoly eszközökkel folyt a választási küzde­lem, mint folyt annak idején nálunk, s nagyon vakmerő reménykedés lett volna ellenkező ered­ményt várni, mint a­minő tényleg bekövetkezett. Mondjuk, semmi meglepő abban, hogy a 44 eddik megválasztott képviselő közül csak 14 ellenzéki. A horvát népet, mely szegényebb s értelmetlenebb a mienknél is, a kortes­szolgá­latra betanított tisztviselői kar oda vezetheti, a­hová akarja. Ilyen eszköz birtokában a legkön­­­nyebb feladat volt megcsinálni a kormány ré­szére a többséget. Csak az a kérdés: van-e ebben a többségben Magyarországnak valami köszönni­valója? És erre semmi sem lehet al­kalmasabb felelet, mint feltüntetése annak, mi­csoda elemekből áll s micsoda czélokat követ az a pénz, melyet a magyar kormány magyar kor­tes­pénzzel többségre juttatott, hogy adott alkal­makkor országgyűlési szavazataira számolhasson. Horvátországban van három párt. A kor­mánypárt vagy u. n. nemzeti párt, a Starczevics­­párt és a Mrazovics-párt. A Magyarországgal való közjogi viszonyt illetőleg, daczára annak, hogy e kérdés látszik közöttük választófalat vonni, nincs e pártok közt különbség. A nem­zeti pártiak ép úgy kívánják a Magyarországtól való elszakadást, mint akár Starczevicsék, akár Mrazovicsék. A különbség az közöttük, hogy az egyik higgadtabb, a másik dühösebb. Az egész kormánypárt, oda számítva magát Pejacsevich László gróf iránt is, éppenséggel nem unionista. A Magyarországgal való kapcsolatból minél több hasznot húzni s ezalatt lassankint előkészíteni egy Dalmácziát és az okkupált tartományokat is magába foglaló Nagy-Horvátország létesítését: ez a czéljuk az u. n. nemzeti pártiaknak, s e czéljuk felé való törekvéseikben egy idő óta hathatós támogatót is kaptak az udvar szlavofil politikájában. Álláspontjuk tehát tökéletesen el­lenséges a magyar állameszmével, de nem az a magyar kormán­nyal. Tudják jól, hogy nyilt harczczal nem érhetnének el semmit, mert az erő utóvégre is az anyaország részén van, tehát oly ügyekben, a­melyeknél a kormánynak szük­sége van kisegítő szavazatokra, felajánlják szol­gálataikat, saját cz­éljaik érdekében s a magyar állameszme rovására tett engedmények fejében, így jutottak hozzá, hogy csak legújabb esemé­nyekre reflektáljunk a Határőrvidékhez, s így számítanak hozzájutni, s Tisza Kálmán kormány­zása előtt éppen nem lehetetlen, hogy hozzá is jutnak, Fiuméhez. E párt vezére maga a bán. A magyarok iránt semmi különös sympathiát nem érez, de tetőtől talpig udvari arisztokrata s szereti a népszerűséget. S mig­aulikus természete biztosí­ték az iránt, hogy a magyar kormánynyal nyilt ellenkezésbe nem lép mindaddig, mig Bécsben azt meg nem engedik, népszerűség kedvellése viszont nem engedi letérni arról az útról, me­lyen eddig haladt, untalan több autonómiát s nagyobb dotácziót követelve Horvátország szá­mára. Bizonyos, hogy a perzonális uniót igye­kezni fog fentartani az anyaországgal, de az is bizonyos, hogy hajlandó vezérszerepet vállalni ama követelések érvényesítésére, melyek a hor­vát autonómia kitágítását e körön belül vették czélba. Úgy hisszük, ezzel meg van mondva az is, mert nincs Magyarországnak semmi haszna abból, hogy a horvát kormánypárt győz. Az al­kudozások, veszekedések, gyűlölködéseknek itt három esztendeje következik ismét s megint egyre csak mi leszünk azok, a­kiknek engedni kell, mert máskép a kormány elveszíti a horvát szavazatokat. Rég megmondtuk ítéletünket azon politika fölött, mely ily pártot támogat. Méltat­lan hozzánk s csak megnöveszti a horvátok szarvait a nélkül, hogy őket is kielégítené. Vagy erősen ragaszkodni a korona épségéhez s e té­telből levonni a legvégső konzekvencziákat, vagy pedig hagyni a horvátokat a magok sorsára. Az örökös kompromisszumok politikája csak arra való, hogy teremtsen állapotokat, melyeknek tartósságában senki sem hihet s melyekkel senki sem lehet megelégedve. A Göczel ügy. A Wehrzeitung czikke. Mit tegnap kivonatosan ismertettünk s mit ma más helyen érdeméhez képest taglalunk, a Wehrzeitungnak botrányos czikke szószerinti fordításban a következő: Göczel hadnagy válasza, hogy bizonyos (minden­esetre igen valószínűtlen) feltételek mellett megtagadná az engedelmességet, képtelenné teszi őt, hogy tiszti ran­got viseljen A hadsereg tevékenységének alapja a fe­gyelem, ki azt hiszi, hogy esetleg megtagadhatja az engedelmességet, nem alkalmas tisztnek. A szolgálati szabályzat 66-ik pontja, melyről Göczel azt hiszi, hogy hivatkozhatik rá, a jelen esetre nem alkalmazható , mert e pont csak akkor ment fel az engedelmesség alól, ha valamely parancs „világosan és nyilván az esküdött kötelesség, az állam jóléte vagy a szolgálat ellen irá­nyulna, vagy ha a büntető törvény által tiltott cseleke­det kivántatnék.“ Azonban a katona nem es­küszik az alkotmányra és általában semmiféle alkotmányra, hanem ő felségének, mint leg­főbb hadúrnak. A magyar alkotmánynak vagy egy részének felfüggesztése, — amely nagyon valószinütlen esetről volt szó, — nem is tekinthető olyannak semmi­esetre sem, amely világosan és nyil­ván az állam jóléte ellen irányulna. Ha ily esetet egyáltalán megvitatás alá vonnak, bekö­vetkeztére csak azon feltétellel gondolhatni, hogy e felfüggesztés az összállam érdeké­­ben történik és nyilván az összállam jóléte az, melyről a szolgálati sza­bályzat 66. pontja szól. Természetesen a magyar alkotmány felfüggesztését ép oly kevéssé lehetne olyannak je­lezni, a­mely a szolgálat ellen irá­nyul, vagy a­mely a büntetőtörvény által tiltott csele­kedetek közé tartozik.­­ A szolgálati szabályzat 11-ik­­. 66-ik pontja azonban gyakorlatilag egyáltalán nem érvényesíthető ő felségének, mint legtöbb hadúrnak pa­rancsai ellenében, mert az eskü feltétlenül tétetik le és feltétlen engedelmességet fogad „bárhol kívánná is ő császári és királyi felségének akarata.“ E rendelkezés nem csupán a katonai törvényen alapszik, hanem hasonlóan éles és határozott módon van az államtörvényben is kifejezve: „A császár a fegyveres hatalom legfőbb parancsnoka“ és „a császár személye szent, sérthetetlen és nem felelős.“ A pesti lapok egy része semmi esetre sem akarja megengedni, hogy Göczel hadnag­gyal az történt, a­mit megérdemelt. így például az „Egyetértés“ nem kíván keveseb­bet, mint hogy a becsül­etbíróságnak valamen­nyi tagja legalább is pokolba űzessék és az ítélethozatalban való részessége arányához képest felelősségre vonassék. A pesti egyetemi hallgatóknak egy gyülekezete elhatározta, hogy be kell várni, minő elégtétel adatik „a megsértett magyar közvéleménynek.“ Mintha a magyar közvélemény megsértése lenne az, hogy egy tisztet meg­fosztanak rangjától, a­ki nem tudja pontosan az ő köte­lességeit vagy nem akarja megtenni minden következmé­nyeiben. Fel kellene világosítani Magyarországot s a közvé­leményt arról, hogy a hadseregnek semmi köze sincs a „magyar alkotmán­y“-h­o­z, épugy mint nincs semmiféle más al­kotmányhoz, hogy a honvédsereg sincs hivatva a magyar alkotmány védelmezésére, hanem hogy ő felségének s csak ő felségének köteles és fog engedelmeskedni. Ha e tudat Magyarországon általánossá lesz, akkor talán fel fognak hagyni avval, hogy a hadsereget minduntalan a párt­­harczokba vonják, s a baloldalon meg fog szűnni az a fogalomzavar, mely eddig ott uralkodott a honvédség hivatásáról.“ A Wehrzeitung czikke és a Pester Lloyd. A Pester Lloyd mai esti lapja sem állhat­ja meg, hogy a legélesebb megjegyzésekkel ne ki­sérje a katonai lapnak eléggé el nem ítélhető nyilatkozatát. A Pester Lloyd számára azonban van egy megjegyzésünk. Ha kimutatja azt, hogy a Wehrzeitung nyi­latkozata őrültség; ha keresi azt, hogy ez őrült­ségben mennyi a rosszakarat, a megvetése min­dennek, a­mi nem katona; ha azt kérdi, hogy hogyan mer ilyeneket mondani az a katona, melynek nem a császár, nem a király az ura, parancsolója, hanem az őt fentartó nemzet, és a császár és a király csak annyiban lehet a had­seregnek ura és parancsolója, a­mennyiben a nemzetet képviseli, a nemzetnek feje, a nemzet­nek első tagja, akkor a helyes uton jár; ha a Wehrzeitungnak leczkét ad arról, hogy mi a kötelessége, ekkor talán fölösleges, de mégis menthető, magyarázható dolgot cselekszik. De midőn a Wehrzeitung czikkével foglalkozik és a­mellett, hogy állításainak czáfolatába ereszke­dik, gondosan kikerüli, sőt közvetve magtagadja azt, hogy a Wehrzeitungból nem a katonai intéző körök, sőt egyedül a katonaság, hanem csak a szerkesztőség szól, akkor engedje meg a Lloyd, ha ezt hibának rójuk fel és erre figyelmeztessük. A Pester Lloyd épen oly jól, sőt talán job­ban tudja, mint mi, hogy a Wehrzeitung szer­kesztőségével a magyar journalisztika sem szóba nem állana, sem arra nem méltatná, hogy valaha valami írásáról csak tudomást is venne, ha­­ nem állanának mások a lap háta mögött. A Pester Lloyd nagyon jól tudja azt, hogy a neve­zett katona lap nyilatkozatainak semmi sem ad fontosságot, mint az a nyilt titok, hogy e lap a katonai szak köpenye alatt beszélő csöve azok­nak az uraknak, kik nem csak az alkotmányon kivül állanak tényleg, hanem az volna rájuk nézve a boldog perez, midőn elmondhatnák, hogy más alkotmány a világon nincs, mint épen a Pulver és Blei, kiknek feje, első embere, hogy ki, nem szükséges ismételnünk. A tekintély folytán, mit a Pester Lloyd élvez, ezt az egyet kell elmondania és ezzel teszi a legnagyobb szolgálatot nemcsak a meg­sértett közvéleménynek, hanem az egész hazá­nak, és azoknak a köröknek is, melyeket úgy látszik noir me tangere-ként tekint. Hogy tanítják a katona­tiszteket. A W.­U. Grenzbote egyik barátjától érde­kes adalékot kapott a Lendl-Göczel-ügy meg­világítására, s mi nem mulaszthatjuk el, hogy az egész czikket szó szerinti fordításban ne közöljük. Az­ újságok napi rovata „A Göczel-Lendl-ügy­­höz az lehetetlen, hogy az olvasókban ne támasztotta volna azt a kérdést, miként lehetséges, hogy oly nézetek, a minőket Lendl kapitány nyilvánított, ma, azaz az Ausztriával való kiegyezés és ő fel­ségének Magyarország apostoli királyának megkoro­názása után 14 esztendővel egyátalán létezhetnek. Engedje meg ön, hogy ily esetek részben való megmagyarázásául ráutaljak egy körülményre, mely ez ügy egész szellőztetésében eddigelé nem talált kellő figyelemre. Előttem fekszik egy kőnyomatu füzet, melyet a bécs-ujhelyi cs. k. akadémia előadásaihoz hasz­nálnak; czime: „Az 1848-ki m­a­g­y­a­r­or­szági hadjárat.“ Ez a taneszköz tudo­másom szerint 1870-ben, tehát a kiegyezés után, még használatban volt, s idézem belőle szó szerint a következő helyeket: „Ferdinánd császár engedett a Pozsonyban összeült magyar tartománygyülés (Landtag) kivána­­tainak s a personaluniot visszaállította, a mennyi­ben Magyarországnak saját kormányt és igazgatást adott, alattomban elhatározva, hogy az első kínálkozó alkalom­mal az adott engedményeket is­mét visszaveszi.“ „Ez az alkalom csakhamar meglett, mert a magyarok, ámbár kisebbségben, az ország uralmát igényelték, s ezzel a horvátokat, a szerbeket­­ Bácskában és Bánátban, az oláhokat Szászföldön és Erdélyben maguk ellen keserítették s nyilt ellen­állásra ingerelték. A szerbek Stratimirovich tábor­nokuk alatt (30,000 ember) fegyvert fogtak.“ „Ferdinánd császár megadta ugyan a magya­roknak a jogot, hogy a szerb fölkelést elnyomják, titokban azoban segítette azt. Osztrák tábornokok csak kényszeredve vezették az osztrák magyar csapatokat a Bega és a Ferencz­­csatorna mögött elsánczolva levő Stratimirovich szerb tábornok ellen.“ „Ezen körben Jellachich ezredes, a kit a hor­­vátok bánul választottak, s emezek fáradozásai da­czára, hogy visszatartsák, fölfegyverkezett. Mikor mégis a magyarok Ferdinánd császárnál a bánra panaszkodtak, felségsértőnek nyilváníttatott s min­den méltóságából letétetett ; e rendelkezés azonban visszavonatott, midőn Jellachich Insbruckba az ott időző császárhoz utazott.“ „A magyar országgyűlés 200,000 katonát és 60 millió forintot szavazott meg, hogy Magyaror­szágot teljesen a maga lábára állítsa. Honvédzászló­­aljakat szerveztek s a Horvátország és Szerbia el­leni csapatokat megerősítették. „Szeptember elején végül Ferdinánd császár a délszlávok ügye mellett nyilatkozott. „A minden hivatalába és méltóságába vissza­helyezett bánnal megbeszélték, hogy ennek Buda és Pest irányában föl kell nyomulnia, mig az osz­trák kormánynak közvetítőül kell vala föllépnie. E végből Lamberg grófot Pestre küldték azzal a meg­bízással, hogy a minden nyugtalanság fészkét, a magyar tartománygyülést feloszlassa. Arra számol­tak ugyanis, hogy Lamberg a szlávokkal egy idő­ben ér Pest Budára ; ez nem történt, minthogy a szerbek még nem szervezkedtek, így az offensivát meg nem ragadhatták, Jellachich pedig a támadó háborút igen szerencsétlenül vitte.“ Érdekes ezenkívül az itt használt osztrák tör­téneti tankönyveket átlapozni, különösen azt a kér­dést illetőleg : Mint lett „Magyarország Ausztria tartozéka“? S ki Magyaror­szágnak ez értelemben való államjogi állá­sát közelebbről óhajtja ismerni, arra különös érdekű lehet megismerni definíczióját a „valódi osztrák szellemnek a cs. k. hadseregben.“ S bizonyára el fogja ismerni, hogy alig lehet feltűnő, ha Lendl, ily tanulmányokkal nevelkedve, igy és nem máskép beszélt. A Göczel-ügy Esztergom városa előtt. A Budapesti Hirlap esztergomi levelezője írja e hó 13-ról: Esztergom város közgyűlése ma nevezetes ülést tartott. Fölmerült ugyanis a Göczel-Lendl-ügy s ezzel kapcsolatban a közös­hadsereg jelentékeny részének h­azafiatlan állás­pontja mind az ellen, a­mi nemzeti és polgári. És a lelkes közgyűlés elhatározta, hogy az alkot­mánysértő ügy megtorlására feliratot intéz a tör­vényhozáshoz és minden törvényhatósághoz. Az egyhangúlag elhatározott felirat szerkesztésére dr. Helcz Antal városi főügyész, Takács Géza vá­rosi főjegyző kérettek föl. A közgyűlés hazafias és férfias határozatát mindenki lelkesen üdvözli. Az afrikai bajok. Francziaországnak napról napra több gondja lesz afrikai tartományaival. A lázadás napról napra nagyobb terjedelmet ölt és itt ott komolyan veszé­lyeztetve vannak a franczia csapatoknak tábora is. Az utolsó táviratok a Laghuan mellett levő had­test helyzetét egészen kétségbeesettnek jelezik, min­den oldalról körülzárolták az arab csoportok. A franczia közvélemény nagyon aggódik az algíri dol­gok miatt és már már kezdik kifejezni azt a félel­met, hogy a tuniszi expediczió úgy fog végződni, mint a szerencsétlen emlékű mexikói és a republi­kánus lapok élénken szemére hányják a politikai vezéreknek, hogy egész figyelmüket a választásokra, a kamarában nyerendő többségre irányozták, a gyarmatok ügyét pedig egészen elhanyagolták. Rossz néven veszik továbbá, hogy Grévy Albertnek, Algír polgári kormányzójának lemondásáról szál­longó hír még mind­eddig megerősítve nincs. Ehhez járul az egyptomi kérdés. Egyptomból a legújabb hír, hogy Serif pasa kineveztetett mi­niszterelnökké, a csapatok újra hűséget esküdtek. E legújabb hir elég kedvezően, megnyugtatóan hangzik és mégis,­­ senki sem akarja elhinni, hogy ezáltal a nehézségek el volnának hárítva, hogy az okok az aggodalomra megszűntek volna, sőt inkább e hírt úgy tekintik, mint az első ügyes sakkhúzást arra, hogy a török megszállás eszközöl­hető legyen, mi egyértelmű Francziaország háttérbe szorításával, érdekeinek megsértésével. Hogy a franczia kormány tudatával bír a ne­hézségeknek, melyekkel meg fog kelleni küzdenie, legjobban igazolja a lázas tevékenység, mit most már a választások után mindenütt kifejtet. A tou­­loni és marseillei fegyvergyárak szakadatlanul dol­goznak ; Toulonból ma ment el újra ezerhétszáz ember és két ágyú üteg Afrika felé; holnap még nagyobb mennyiségben fog a második szállítás el­küldetni, ugyancsak tüzérség és gyalogságból ; utána következik a harmadik, negyedik, ötödik szállítás ; a San Juan öbölben időző hajóraj megkapta a ren­deletet, hogy minden pillanatban álljon készen az elindulásra ; az országban minden egyes sorezred válogatja a kis csapatokat, melyek az afrikai had­sereg kiegészítésére vannak szánva. A nagy készü­lődések azonban nem fogják elhárítani a vihar ki­törését a kamarában és nagyon valószínű, hogy ez egy­némely miniszterre végzetessé fog válni.

Next