Függetlenség, 1881. szeptember (2. évfolyam, 240-269. szám)
1881-09-16 / 255. szám
Budapest, 1881. — Második évfolyam, 255. szám Szerkesztői Iroda és BBMB BÍB |M §■ [UNK] [UNK] ■ HM Budapest, 17. koronaherczeg-atoza 3. sz. T jHT Sjl Hgg 'S SS Csak bérmentes leveleket fogadunk el. HBBBBBBB Bj I IBI B fl H Bük Bm. BB B Kéziratokat nem küldünk vissza. BBBBBB HL_ ■jwjí B By^ £ UUlJli 1 u £i ll u £i I7i EeTEgyes számára:5kr.4 ° POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Negyedévre.....................’ ’ 4 frt Péntek, szeptember 16. Szerkesztői Iroda és kiadóhivatal Budapest, 17. koronaherczeg-utoa S. «*. Előfizetési pénzek, hirdetések, nyiltterek a kiadóhivatalba czimzendők. A lap czimét és az utczít pontosan megjelölni kérjük. SS1 r <& • t émmle a t és n.3rikt«x_l ® társzabály szerint fölvesz a kiadóhivatal A Wehrzeitung és alkotmányunk. Tehát még ez is! Megköpdöstek , megrugdostak, letépték trikolórunkat büntetlenül, magyar kutyának neveztek büntetlenül, piszkos nyelvüket naponként gúnyosan öltögetik reánk s kijelentik, hogy a barbár magyar nem való egyébnek mint ágyutölteléknek, no meg hogy fizessen. S még ez sem volt nekik elég. Mikor mi alkotmányunkkal, törvénykönyveinkkel kezünkben tiltakozunk az oly „vogelfrei“ elbánás ellen, akkor találkozik nem csak egy tagja annak az osztrák tisztikarnak, hanem a tisztikar hivatalos orgánuma a tisztikar nevében jelenti ki, hogy igenis „az a magyar alkotmány nem egyéb, mint papír-rongy, nem kötelező senkire, legkevésbé magára az uralkodóra, ki arra nyilvánosan megesküdött.“ Tehát ti jó urak ott a bécsi kamarilla árnyékában, ti akarjátok végletekre vinni a dolgot? Ti akarjátok oda vinni a dolgot, hogy ha „bizonyos szeretet“ jut eszünkbe, hogy völgy újra azt énekelje Petőfivel: „S kidobtátok azt az országidra, S ott átment rajta szekér kerék, A mely megtört esküvésitekkel Megterhelten világszerte jár.“ Igen! ezt ti akarjátok, jó urak, mert lelketeket még most is marczangolja a düh a miatt, hogy Bécs kénytelen volt Magyarországnak engedményeket adni, s hogy isten megengedte nektek érni azt a napot, melyen az uralkodó alkotmányunkra megesküdött. Mi az a magyar alkotmány ? Nekünk magyaroknak minden; a bécsi katonai köröknek kevesebb a semminél. És épp fogalmi zavart kell mielőbb tisztázni. Mert ez a kétes állapot napról napra tűrhetetlenebb lesz. A magyar népet meg kell nyugtatni az iránt, hogy csakugyan alkotmány-e az alkotmány, vagy ez is csak olyan ideig óráig tartó hólyag-féle, melyet a legelső zöld tollas generálisnak joga van két tenyere között szétpukkasztani. Mert a „Wehrzeitung,“ mely közbevetőleg legyen mondva Albrecht főherczeg hivatalos orgánuma, határozottan annak a nézetnek ad kifejezést, hogy nekünk magyaroknak, kik e földön élünk és lakunk, nincs jogunk törvényt alkotni. Legalább nincs jogunk olyat, melyet az osztrák katonaságnak kötelessége volna tiszteletben tartani. Nemrégiben még csak azért zúdította a közös hadügyminiszter nyakunkba a sajtópörök özönét, mert megírtuk, hogy az osztrák tisztikar nem tiszteli a magyar törvényeket. Ma már ők is tovább mennek egy lépéssel. De midőn tovább mennek, felhúzzák azt a bizonyos varázscsizmát, mellyel hat mérföldet lehet lépni egyszerre. Ma már ők maguk ismerik be, hogy szép, szép az a kiegyezés, mely megteremté alkotmányos állapotainkat, de ha kenyértörésre kerül a dolog, akkor annak a papírra tett alkotmánynak igéje ő előttük nem válna testté. Tudja azt az egész világ nagyon jól, hogy Ausztriát is, Magyarországot is, más és más érdekek ösztökélték a kiegyezés megkötésére. Magyarország megunta a törvénytelen állapotot. Megunta a folytonos gyötörtetést. Megunta Bachot, Schmerlinget, Benedeket és Pálfy Móriczot. Ezért egyezett. Ausztriának szüksége volt a mi pénzünkre és vérünkre a maga részére és a mi hitelünkre Európa előtt. Ezért nyújtotta felénk azt az Ézsaulencsét, mely után oly mohón kapott tizennégy év előtt a nemzet többsége. A két egyezkedő fél szerződést kötött, reánk nézve terhesei; de eddig becsülettel megtartottuk s még nem volt okunk hinni, hogy a másik fél csak bizonyos ideig, csak bizonyos esetekben tartja azt magára nézve kötelezőnek. Most azonban előáll egy harmadik fél, s ez ezt nyíltan szemünkbe vágja. De hát hol van az megírva, hogy ép a katonai status akarjon mind Ausztria, mind Magyarországra döntő befolyást gyakorolni? Az a katonai status, mely a világon semmi hasznot nem tesz, mely nem egyéb, mint egy óriási hal, mely minden jövedelmünket felemészti. Hát hol történik az széles e világon, hogy a koldus akarjon parancsolni annak, kitől rendes alamizsnáját kapja ? Sehol, csak Ausztria-Magyarországon. Mi tápláljuk, ruházzuk, tartjuk fen az egész katonai státust, s mégis ők rendelkeznek, ők parancsolnak, ők határozzák meg, lehet-e vagy nem felfüggeszteni a magyar alkotmányt, s hogy a magyar alkotmány felfüggesztése a tiltott cselekmények közé tartozik-e ? Igen, igen ! a Wehrzeitung, Albrecht főherczeg hivatalos lapja nem csak ezt írja, hanem még azt is, hogy honvédségünk sincs hivatva a magyar alkotmány védelmezésére. A Wehrzeitung tehát feltételezi, előre jelzi, előre jósolja, hogy az 1848/49-ben lefolyt események újra ismétlődni fognak, s azt hiszi, akkor majd a magyar katona és magyar honvéd a Wehrzeitung rendeletére szives örömest fogja öldökölni polgártársait, barátait, testvéreit, az alkotmányukat védő magyarokat. Azokat a barátokat, honfitársakat és testvéreket, kik arra törekszenek, hogy a magyar katona ne legyen vak eszköz az osztrák katonai körök kezében, hanem hogy az a kard nyerje vissza eredeti nemes rendeltetését és ne hagyja el hüvelyét csak akkor, ha a hazát és az alkotmányt kell védelmezni. Csalódik az a bécsi lap, mely azt írta, hogy a magyarok majd megadják a Wehrzeitung eme alkotmányba ütköző czikkére a méltó választ. A magyarok ezt nem tehetik, de nincs is joguk ezt tenni. Erre egyedül és csakis az uralkodó válaszolhat. S mi hisszük, hogy az uralkodó felvilágosítja arról a Wehrzeitungot sugalmazó köröket, hogy vége van már azoknak az időknek, midőn csakis korlátlan hatalom, csakis korlátlan ur volt a földön, s a népek alkotmányait büntetlenül lehetett felfüggeszteni, mert ma már XIV. Lajos sem mondhatná, hogy : „Az állam az én vagyok.“ Hentaller Lajos. — szeptember 15. Románia uj térképének egy példányát sikerült megkeríteni a Pesti Napló szerkesztőségének. E térkép nem ethnográfiai, hanem politikai, s a román népiskolákban használják. Románia területe ezen az ábrándos földabroszon oly nagy, hogy mi legfeljebb a Magyarországtól ellopandó, s máris Romániához számított részek leírását adjuk az alábbiakban : Magyar terület négy tartományra van szétdarabolva. Az első az erdélyi rész (Transilvania) Clujv (Kolosvár), Alba Julia (Gyulafehérvár), Sibiu (NI.-Szeben), Brasov (Brassó), Tirgu Maroseli (M.Vásárhely) stb. városokkal. A második fenn északon a máramarosi tartomány, nem egy megye, hanem az egész terület Erdély és az Ung folyó közt vagyis Máramaroson kívül Ung és Beregh vármagyék, ahol tudvalevőleg lámpával sem találni egyetlen oláh falut. A harmadik tartomány neve Criszana (Körös-tartomány); ez magában foglalja a Tisza, a Maros, Erdély és Máramaros közt levő összes megyéket, vagyis Szathmár, Ugocsa, Szabolcs, Hajdú, Jászkun, Békés, Csongrád, Bihar megyéket Debresin Oradia Mare (Nagyvárad), Satumare (Szathmár), Arad stb. városokkal. Ugyan én uram, én istenem, ha derék szomszédaink ily kedélyesen megosztoznak a mi bőrünkre, mi fog nekünk maradni ? Folyton és folyton hangoztatják a jó baráti viszonyt, mely Magyarország és Románia között fennáll, s ez alatt a román diplomaták egész kényelmesen beleverik az oláh gyerekek ostoba fejeibe, hogy a Tisza Duna mentén igazában nem is magyarok, hanem csak románok laknak. Andrássy bizonyosan csak e térkép hivatalos példányának megtekintése végett fáradt Sinaiába. Tréfának lesz tréfa ez a térkép, mert hazug ajakkal terjesztetik, s elkeseríti a kedélyeket. De a mi bölcs kormányunk az ilyesmiért még csak nem is haragszik. Próbálnánk csak mi terjeszkedni. Czirkalmaznánk ki Magyarország határait fent Bécsig, lent Belgrádig, — tudom, hogy a német meg szerb szomszéd lármázna, de mi hallgatunk. A horvát választások. A kormánypárti lapok dicsekednek, hogy Horvátországban a kormánynak ismét nagy többsége lesz. Mindnyájan tudjuk, hogy nálunk a kormány választási győzelmei egyátalán nem jelentik azt, hogy a kormány iránt a választóközönség bizalommal viseltetik. A presszió és megvesztegetés száz meg száz neme áll a kormány rendelkezésére, s közismeretű dolog, hogy vezető férfiaink e száz közül egyetlenegyet sem szoktak felhasználatlanul hagyni. Horvátországban ugyanoly eszközökkel folyt a választási küzdelem, mint folyt annak idején nálunk, s nagyon vakmerő reménykedés lett volna ellenkező eredményt várni, mint aminő tényleg bekövetkezett. Mondjuk, semmi meglepő abban, hogy a 44 eddik megválasztott képviselő közül csak 14 ellenzéki. A horvát népet, mely szegényebb s értelmetlenebb a mienknél is, a kortesszolgálatra betanított tisztviselői kar oda vezetheti, ahová akarja. Ilyen eszköz birtokában a legkönnyebb feladat volt megcsinálni a kormány részére a többséget. Csak az a kérdés: van-e ebben a többségben Magyarországnak valami köszönnivalója? És erre semmi sem lehet alkalmasabb felelet, mint feltüntetése annak, micsoda elemekből áll s micsoda czélokat követ az a pénz, melyet a magyar kormány magyar kortespénzzel többségre juttatott, hogy adott alkalmakkor országgyűlési szavazataira számolhasson. Horvátországban van három párt. A kormánypárt vagy u. n. nemzeti párt, a Starczevicspárt és a Mrazovics-párt. A Magyarországgal való közjogi viszonyt illetőleg, daczára annak, hogy e kérdés látszik közöttük választófalat vonni, nincs e pártok közt különbség. A nemzeti pártiak ép úgy kívánják a Magyarországtól való elszakadást, mint akár Starczevicsék, akár Mrazovicsék. A különbség az közöttük, hogy az egyik higgadtabb, a másik dühösebb. Az egész kormánypárt, oda számítva magát Pejacsevich László gróf iránt is, éppenséggel nem unionista. A Magyarországgal való kapcsolatból minél több hasznot húzni s ezalatt lassankint előkészíteni egy Dalmácziát és az okkupált tartományokat is magába foglaló Nagy-Horvátország létesítését: ez a czéljuk az u. n. nemzeti pártiaknak, s e czéljuk felé való törekvéseikben egy idő óta hathatós támogatót is kaptak az udvar szlavofil politikájában. Álláspontjuk tehát tökéletesen ellenséges a magyar állameszmével, de nem az a magyar kormánnyal. Tudják jól, hogy nyilt harczczal nem érhetnének el semmit, mert az erő utóvégre is az anyaország részén van, tehát oly ügyekben, amelyeknél a kormánynak szüksége van kisegítő szavazatokra, felajánlják szolgálataikat, saját czéljaik érdekében s a magyar állameszme rovására tett engedmények fejében, így jutottak hozzá, hogy csak legújabb eseményekre reflektáljunk a Határőrvidékhez, s így számítanak hozzájutni, s Tisza Kálmán kormányzása előtt éppen nem lehetetlen, hogy hozzá is jutnak, Fiuméhez. E párt vezére maga a bán. A magyarok iránt semmi különös sympathiát nem érez, de tetőtől talpig udvari arisztokrata s szereti a népszerűséget. S migaulikus természete biztosíték az iránt, hogy a magyar kormánynyal nyilt ellenkezésbe nem lép mindaddig, mig Bécsben azt meg nem engedik, népszerűség kedvellése viszont nem engedi letérni arról az útról, melyen eddig haladt, untalan több autonómiát s nagyobb dotácziót követelve Horvátország számára. Bizonyos, hogy a perzonális uniót igyekezni fog fentartani az anyaországgal, de az is bizonyos, hogy hajlandó vezérszerepet vállalni ama követelések érvényesítésére, melyek a horvát autonómia kitágítását e körön belül vették czélba. Úgy hisszük, ezzel meg van mondva az is, mert nincs Magyarországnak semmi haszna abból, hogy a horvát kormánypárt győz. Az alkudozások, veszekedések, gyűlölködéseknek itt három esztendeje következik ismét s megint egyre csak mi leszünk azok, akiknek engedni kell, mert máskép a kormány elveszíti a horvát szavazatokat. Rég megmondtuk ítéletünket azon politika fölött, mely ily pártot támogat. Méltatlan hozzánk s csak megnöveszti a horvátok szarvait a nélkül, hogy őket is kielégítené. Vagy erősen ragaszkodni a korona épségéhez s e tételből levonni a legvégső konzekvencziákat, vagy pedig hagyni a horvátokat a magok sorsára. Az örökös kompromisszumok politikája csak arra való, hogy teremtsen állapotokat, melyeknek tartósságában senki sem hihet s melyekkel senki sem lehet megelégedve. A Göczel ügy. A Wehrzeitung czikke. Mit tegnap kivonatosan ismertettünk s mit ma más helyen érdeméhez képest taglalunk, a Wehrzeitungnak botrányos czikke szószerinti fordításban a következő: Göczel hadnagy válasza, hogy bizonyos (mindenesetre igen valószínűtlen) feltételek mellett megtagadná az engedelmességet, képtelenné teszi őt, hogy tiszti rangot viseljen A hadsereg tevékenységének alapja a fegyelem, ki azt hiszi, hogy esetleg megtagadhatja az engedelmességet, nem alkalmas tisztnek. A szolgálati szabályzat 66-ik pontja, melyről Göczel azt hiszi, hogy hivatkozhatik rá, a jelen esetre nem alkalmazható , mert e pont csak akkor ment fel az engedelmesség alól, ha valamely parancs „világosan és nyilván az esküdött kötelesség, az állam jóléte vagy a szolgálat ellen irányulna, vagy ha a büntető törvény által tiltott cselekedet kivántatnék.“ Azonban a katona nem esküszik az alkotmányra és általában semmiféle alkotmányra, hanem ő felségének, mint legfőbb hadúrnak. A magyar alkotmánynak vagy egy részének felfüggesztése, — amely nagyon valószinütlen esetről volt szó, — nem is tekinthető olyannak semmiesetre sem, amely világosan és nyilván az állam jóléte ellen irányulna. Ha ily esetet egyáltalán megvitatás alá vonnak, bekövetkeztére csak azon feltétellel gondolhatni, hogy e felfüggesztés az összállam érdekében történik és nyilván az összállam jóléte az, melyről a szolgálati szabályzat 66. pontja szól. Természetesen a magyar alkotmány felfüggesztését ép oly kevéssé lehetne olyannak jelezni, amely a szolgálat ellen irányul, vagy amely a büntetőtörvény által tiltott cselekedetek közé tartozik. A szolgálati szabályzat 11-ik. 66-ik pontja azonban gyakorlatilag egyáltalán nem érvényesíthető ő felségének, mint legtöbb hadúrnak parancsai ellenében, mert az eskü feltétlenül tétetik le és feltétlen engedelmességet fogad „bárhol kívánná is ő császári és királyi felségének akarata.“ E rendelkezés nem csupán a katonai törvényen alapszik, hanem hasonlóan éles és határozott módon van az államtörvényben is kifejezve: „A császár a fegyveres hatalom legfőbb parancsnoka“ és „a császár személye szent, sérthetetlen és nem felelős.“ A pesti lapok egy része semmi esetre sem akarja megengedni, hogy Göczel hadnaggyal az történt, amit megérdemelt. így például az „Egyetértés“ nem kíván kevesebbet, mint hogy a becsületbíróságnak valamennyi tagja legalább is pokolba űzessék és az ítélethozatalban való részessége arányához képest felelősségre vonassék. A pesti egyetemi hallgatóknak egy gyülekezete elhatározta, hogy be kell várni, minő elégtétel adatik „a megsértett magyar közvéleménynek.“ Mintha a magyar közvélemény megsértése lenne az, hogy egy tisztet megfosztanak rangjától, aki nem tudja pontosan az ő kötelességeit vagy nem akarja megtenni minden következményeiben. Fel kellene világosítani Magyarországot s a közvéleményt arról, hogy a hadseregnek semmi köze sincs a „magyar alkotmány“-hoz, épugy mint nincs semmiféle más alkotmányhoz, hogy a honvédsereg sincs hivatva a magyar alkotmány védelmezésére, hanem hogy ő felségének s csak ő felségének köteles és fog engedelmeskedni. Ha e tudat Magyarországon általánossá lesz, akkor talán fel fognak hagyni avval, hogy a hadsereget minduntalan a pártharczokba vonják, s a baloldalon meg fog szűnni az a fogalomzavar, mely eddig ott uralkodott a honvédség hivatásáról.“ A Wehrzeitung czikke és a Pester Lloyd. A Pester Lloyd mai esti lapja sem állhatja meg, hogy a legélesebb megjegyzésekkel ne kisérje a katonai lapnak eléggé el nem ítélhető nyilatkozatát. A Pester Lloyd számára azonban van egy megjegyzésünk. Ha kimutatja azt, hogy a Wehrzeitung nyilatkozata őrültség; ha keresi azt, hogy ez őrültségben mennyi a rosszakarat, a megvetése mindennek, ami nem katona; ha azt kérdi, hogy hogyan mer ilyeneket mondani az a katona, melynek nem a császár, nem a király az ura, parancsolója, hanem az őt fentartó nemzet, és a császár és a király csak annyiban lehet a hadseregnek ura és parancsolója, amennyiben a nemzetet képviseli, a nemzetnek feje, a nemzetnek első tagja, akkor a helyes uton jár; ha a Wehrzeitungnak leczkét ad arról, hogy mi a kötelessége, ekkor talán fölösleges, de mégis menthető, magyarázható dolgot cselekszik. De midőn a Wehrzeitung czikkével foglalkozik és amellett, hogy állításainak czáfolatába ereszkedik, gondosan kikerüli, sőt közvetve magtagadja azt, hogy a Wehrzeitungból nem a katonai intéző körök, sőt egyedül a katonaság, hanem csak a szerkesztőség szól, akkor engedje meg a Lloyd, ha ezt hibának rójuk fel és erre figyelmeztessük. A Pester Lloyd épen oly jól, sőt talán jobban tudja, mint mi, hogy a Wehrzeitung szerkesztőségével a magyar journalisztika sem szóba nem állana, sem arra nem méltatná, hogy valaha valami írásáról csak tudomást is venne, ha nem állanának mások a lap háta mögött. A Pester Lloyd nagyon jól tudja azt, hogy a nevezett katona lap nyilatkozatainak semmi sem ad fontosságot, mint az a nyilt titok, hogy e lap a katonai szak köpenye alatt beszélő csöve azoknak az uraknak, kik nem csak az alkotmányon kivül állanak tényleg, hanem az volna rájuk nézve a boldog perez, midőn elmondhatnák, hogy más alkotmány a világon nincs, mint épen a Pulver és Blei, kiknek feje, első embere, hogy ki, nem szükséges ismételnünk. A tekintély folytán, mit a Pester Lloyd élvez, ezt az egyet kell elmondania és ezzel teszi a legnagyobb szolgálatot nemcsak a megsértett közvéleménynek, hanem az egész hazának, és azoknak a köröknek is, melyeket úgy látszik noir me tangere-ként tekint. Hogy tanítják a katonatiszteket. A W.U. Grenzbote egyik barátjától érdekes adalékot kapott a Lendl-Göczel-ügy megvilágítására, s mi nem mulaszthatjuk el, hogy az egész czikket szó szerinti fordításban ne közöljük. Az újságok napi rovata „A Göczel-Lendl-ügyhöz az lehetetlen, hogy az olvasókban ne támasztotta volna azt a kérdést, miként lehetséges, hogy oly nézetek, a minőket Lendl kapitány nyilvánított, ma, azaz az Ausztriával való kiegyezés és ő felségének Magyarország apostoli királyának megkoronázása után 14 esztendővel egyátalán létezhetnek. Engedje meg ön, hogy ily esetek részben való megmagyarázásául ráutaljak egy körülményre, mely ez ügy egész szellőztetésében eddigelé nem talált kellő figyelemre. Előttem fekszik egy kőnyomatu füzet, melyet a bécs-ujhelyi cs. k. akadémia előadásaihoz használnak; czime: „Az 1848-ki magyarországi hadjárat.“ Ez a taneszköz tudomásom szerint 1870-ben, tehát a kiegyezés után, még használatban volt, s idézem belőle szó szerint a következő helyeket: „Ferdinánd császár engedett a Pozsonyban összeült magyar tartománygyülés (Landtag) kivánatainak s a personaluniot visszaállította, a mennyiben Magyarországnak saját kormányt és igazgatást adott, alattomban elhatározva, hogy az első kínálkozó alkalommal az adott engedményeket ismét visszaveszi.“ „Ez az alkalom csakhamar meglett, mert a magyarok, ámbár kisebbségben, az ország uralmát igényelték, s ezzel a horvátokat, a szerbeket Bácskában és Bánátban, az oláhokat Szászföldön és Erdélyben maguk ellen keserítették s nyilt ellenállásra ingerelték. A szerbek Stratimirovich tábornokuk alatt (30,000 ember) fegyvert fogtak.“ „Ferdinánd császár megadta ugyan a magyaroknak a jogot, hogy a szerb fölkelést elnyomják, titokban azoban segítette azt. Osztrák tábornokok csak kényszeredve vezették az osztrák magyar csapatokat a Bega és a Ferenczcsatorna mögött elsánczolva levő Stratimirovich szerb tábornok ellen.“ „Ezen körben Jellachich ezredes, a kit a horvátok bánul választottak, s emezek fáradozásai daczára, hogy visszatartsák, fölfegyverkezett. Mikor mégis a magyarok Ferdinánd császárnál a bánra panaszkodtak, felségsértőnek nyilváníttatott s minden méltóságából letétetett ; e rendelkezés azonban visszavonatott, midőn Jellachich Insbruckba az ott időző császárhoz utazott.“ „A magyar országgyűlés 200,000 katonát és 60 millió forintot szavazott meg, hogy Magyarországot teljesen a maga lábára állítsa. Honvédzászlóaljakat szerveztek s a Horvátország és Szerbia elleni csapatokat megerősítették. „Szeptember elején végül Ferdinánd császár a délszlávok ügye mellett nyilatkozott. „A minden hivatalába és méltóságába visszahelyezett bánnal megbeszélték, hogy ennek Buda és Pest irányában föl kell nyomulnia, mig az osztrák kormánynak közvetítőül kell vala föllépnie. E végből Lamberg grófot Pestre küldték azzal a megbízással, hogy a minden nyugtalanság fészkét, a magyar tartománygyülést feloszlassa. Arra számoltak ugyanis, hogy Lamberg a szlávokkal egy időben ér Pest Budára ; ez nem történt, minthogy a szerbek még nem szervezkedtek, így az offensivát meg nem ragadhatták, Jellachich pedig a támadó háborút igen szerencsétlenül vitte.“ Érdekes ezenkívül az itt használt osztrák történeti tankönyveket átlapozni, különösen azt a kérdést illetőleg : Mint lett „Magyarország Ausztria tartozéka“? S ki Magyarországnak ez értelemben való államjogi állását közelebbről óhajtja ismerni, arra különös érdekű lehet megismerni definíczióját a „valódi osztrák szellemnek a cs. k. hadseregben.“ S bizonyára el fogja ismerni, hogy alig lehet feltűnő, ha Lendl, ily tanulmányokkal nevelkedve, igy és nem máskép beszélt. A Göczel-ügy Esztergom városa előtt. A Budapesti Hirlap esztergomi levelezője írja e hó 13-ról: Esztergom város közgyűlése ma nevezetes ülést tartott. Fölmerült ugyanis a Göczel-Lendl-ügy s ezzel kapcsolatban a közöshadsereg jelentékeny részének hazafiatlan álláspontja mind az ellen, ami nemzeti és polgári. És a lelkes közgyűlés elhatározta, hogy az alkotmánysértő ügy megtorlására feliratot intéz a törvényhozáshoz és minden törvényhatósághoz. Az egyhangúlag elhatározott felirat szerkesztésére dr. Helcz Antal városi főügyész, Takács Géza városi főjegyző kérettek föl. A közgyűlés hazafias és férfias határozatát mindenki lelkesen üdvözli. Az afrikai bajok. Francziaországnak napról napra több gondja lesz afrikai tartományaival. A lázadás napról napra nagyobb terjedelmet ölt és itt ott komolyan veszélyeztetve vannak a franczia csapatoknak tábora is. Az utolsó táviratok a Laghuan mellett levő hadtest helyzetét egészen kétségbeesettnek jelezik, minden oldalról körülzárolták az arab csoportok. A franczia közvélemény nagyon aggódik az algíri dolgok miatt és már már kezdik kifejezni azt a félelmet, hogy a tuniszi expediczió úgy fog végződni, mint a szerencsétlen emlékű mexikói és a republikánus lapok élénken szemére hányják a politikai vezéreknek, hogy egész figyelmüket a választásokra, a kamarában nyerendő többségre irányozták, a gyarmatok ügyét pedig egészen elhanyagolták. Rossz néven veszik továbbá, hogy Grévy Albertnek, Algír polgári kormányzójának lemondásáról szállongó hír még mindeddig megerősítve nincs. Ehhez járul az egyptomi kérdés. Egyptomból a legújabb hír, hogy Serif pasa kineveztetett miniszterelnökké, a csapatok újra hűséget esküdtek. E legújabb hir elég kedvezően, megnyugtatóan hangzik és mégis, senki sem akarja elhinni, hogy ezáltal a nehézségek el volnának hárítva, hogy az okok az aggodalomra megszűntek volna, sőt inkább e hírt úgy tekintik, mint az első ügyes sakkhúzást arra, hogy a török megszállás eszközölhető legyen, mi egyértelmű Francziaország háttérbe szorításával, érdekeinek megsértésével. Hogy a franczia kormány tudatával bír a nehézségeknek, melyekkel meg fog kelleni küzdenie, legjobban igazolja a lázas tevékenység, mit most már a választások után mindenütt kifejtet. A touloni és marseillei fegyvergyárak szakadatlanul dolgoznak ; Toulonból ma ment el újra ezerhétszáz ember és két ágyú üteg Afrika felé; holnap még nagyobb mennyiségben fog a második szállítás elküldetni, ugyancsak tüzérség és gyalogságból ; utána következik a harmadik, negyedik, ötödik szállítás ; a San Juan öbölben időző hajóraj megkapta a rendeletet, hogy minden pillanatban álljon készen az elindulásra ; az országban minden egyes sorezred válogatja a kis csapatokat, melyek az afrikai hadsereg kiegészítésére vannak szánva. A nagy készülődések azonban nem fogják elhárítani a vihar kitörését a kamarában és nagyon valószínű, hogy ez egynémely miniszterre végzetessé fog válni.