Gazdasági Lapok, 1899 (51. évfolyam, 1-53. szám)

1899-03-26 / 13. szám

222 e héten került agóniába. — Megmondtuk előre , mi voltunk azok, kik ezt előre láttuk, s ime az idő igazolta akkori álláspontunkat, s az intéz­ménynyel szemben követett eljárásunkat. Múlt év novemberében Monostori Károly állatorvosi főiskolai tanár úr 6 hónapi respik­umot kért tő­lünk az intézet számára. A hat hó még el sem mállott, s ma Monostori Károly úr funerál, s felment bennünket attól, hogy mi is ugyanezt tegyük. Köszönjük a tanár úr férfias fellépését, s en­gedje meg, hogy elhatározása felett elismeré­sünknek adhassunk kifejezést. Elvégre is az in­tézet szégyenteljes kimúlásában ő nem hibás, mert midőn belátta, hogy a vezetés nem korrekt alapon áll, lemondott igazgatói állásáról, s ma­gára hagyta azt az intézetet, melynek ügyét ő annyi kedvvel és lelkierővel szolgálta, hogy még támadásokat is eltűrt az ügy érdekében. Mi a dologra magára nem adunk sokat, mert hisz tudtuk előre a vállalkozás végét s megmondtuk, hogy nemcsak a terv rossz és élet­­képtelen, de megmondtuk azt is, hogy a veze­tést sem látjuk olyan kezekben, a­melyekre egy ily rendkívüli fontossággal bíró intézmény veze­tését bízni kell és lehet. — Hogy azonban a dolog nem valami nagy épülésére szolgál az állatbiztosítás ügyének és a szövetkezeti eszmé­nek, az bizonyos, — és ezért feleljenek azok a fér­­fiak, a­kik nevüket a kétes vállalkozásnak odaadták. És itt az „Országos Gazdasági Egyesület “-re fordul legelső­sorban tekintetünk, a­melynek két előkelő tisztviselője is helyet kapott az intézet vezetésében! Vájjon megengedhetőnek tartja-e az Országos Egyesület elnöksége és igazgató­sága, hogy főhivatalnokai olyan vállalkozásokban is részt vegyenek, a­melynek alapja elejétől kezdve hamis volt, — vájjon szabad-e ily orszá­gos jellegű közintézet hivatalnokainak nevüket az Egyesület nymbusával oly vállalkozásba vinni, mely a gazdákra nem hasznot, hanem kárt ered­ményezett. — Ne higgje azt senki, hogy Szilassy és Rubinek urak neve csak Staffage volt az állat­biztosító főemberei között, az ő nevük bizalmat is vitt az intézet felé, mert ez urak egyúttal a gaz­dák érdekeit szolgálni hivatott „ Országos Magyar Gazdasági Egyesület“ főhivatalnokai is, s az ő jelenlétük sokak előtt alkalmasnak látszott azon föltevésre, hogy az állatbiztosító az Orsz. gazd. egyesület támogatását és sympathiáját is bírja. Ilyen dolgoktól a jövőre óvakodni kell, annál is inkább, mert a Köztelek urainak nem a gründolás, vagy ilyenekben részvétel, hanem a gazdaközönség érdekeinek védelme lehet csak feladatuk. Hisszük, hogy ez a lec­ke ki fogja jó­­zanítani az Egyesületet, s hisszük, hogy többé nem fog megismétlődni az az eset, hogy a köz­telki urak nevei halva született vállalkozások élére kerüljenek. Menjünk azonban tovább. Az „Országos Magyar Kölcsönös biztosító szövetkezet“ óriási károkat szenvedett a múlt évben, annyira, hogy teljesen odaveszett úgy az alapítók által letett 300 ezer­ért, mint a kormány által is engedélyezett 100 ezer forintnyi biztosítéki alap és segély. A szövetkezet múlt évi üzletének mérlege azonban nem tárja fel a tiszta képet az intézet viszonyairól. Mert mire kelljen másra magyaráz­nunk azt, hogy az előbb említett összegek el­enyészte és a 100 ezer forintos utóbbi mérleg­veszteség mellett is arról akarja a világot meg­győzni, hogy azért sikerült 80 ezer forintnyi tartalékalapot gyűjtenie. — Ezt így el nem hisszük, —­ de nem is lehet! Különben ez intézetnek a közeli napokban lesz meg a közgyűlése, s hisszük, hogy annak le­zajlása után tisztulni fognak az intézet zavaros viszonyai. Beavatottak már is azt hangoztatják, hogy a szövetkezet meg fog szűnni, s ügyeit összes üzletkörével együtt en bloc az „Első magyar ál­talános biztosító“ fogja átvenni. — Minden­esetre szép dolog ez, jellemző a veze­tésre. Rossz idők járnak a szövetkezetekre! ■ri * * Néhány nap óta erősebb hullámzás vehető észre a Budapesten felfedezett müzsirgyártás miatt, s nagyon sok a panasz a rajizsirral űzött visszaélések ellen, a­mely okból többen fordul­tak már ez ügyben felirattal a földmivelésü­gyi kormányhoz. Mi­ is tudomást vettünk ez ügyről s nem késünk felemelni tiltakozó szavunkat, az állattartó és hizlaló gazdákat a muzsirgyártás révén fenyegető veszedelem megelőzése és or­voslása érdekében. Nem térünk ki hosszasabban a dologra, nem pedig azért, mert Darányi földművelésügyi miniszterünk már­is beható vizsgálatot rendelt el a müzsirkereskedés viszonyainak megismerése végett, sőt immár meggyőződött arról is, hogy tényleg roppant sok a visszaélés. Elhatározta tehát, hogy rendeleti uton szabályozza a müz­sir forgalmát. Értesülésünk szerint már legközelebb megjelenik az a miniszteri rendelet, a­mely a müzsirra is kiterjeszti a tudvalévően teljesen be­vált 1895. évi XLVI. törvényczikket s ennek kö­vetkeztében müzsirt csakis a minőség világos megjelölésével szabad majd árulni s a müzsirra­ való minden visszaélésre is vonatkoznak majd az emlitett törvény szigorú büntető-határozatai. Ebben mi is megnyugszunk s csak arra kérjük a minisztert, hogy terjeszsze ki figyelmét arra, hogy a törvény és rendelet pontosan végre is hajtassanak. * * Megemlékeztünk arról a veszedelemről, mely Indiába irányult ezukorkivitelünket, fenyegeti, s a mely veszedelem ma már imminenssé is vált azzal, hogy a kalkuttai törvényhozó testület a TÁRCZA. Szamár történetek. 1. Tekintetes szerkesztő úr ! Bizonyos érdeklő­déssel olvastam a Jurenák Sándor kedves bá­tyám újkuti birtokán történt alkalmazását a székely lovaknak teherszállításra a háton. Mert eszembe jutott az az idő, a­midőn 40 évvel ez­előtt a tótmegyeri uradalomtól a czukorrépa át­adásához voltam kiküldve szeptember 10-től 1859. ápril végéig 1860. Borzasztó csapadékos ősz után csekély fagyok mellett az utak járha­tatlanok voltak. Sztankovics Ferencz barátom nyugalmazott tótmegyeri tiszttartó a tanúm, hogy a négyökrös fogatok néha 5—6 régi má­zsát vittek s vihettek csak a gyárba. A répa a gyár, a surányi czukorgyár környékén, kisebb-na­­gyobb távolságban lett összekupaczolva, s a gyár onnét szállíttatta volna aztán be a napi szükségletet a gyártáshoz. De hát a gyári kosz­ton hízott 4 ökör alig volt képes a 10—12 régi mázsás szekeret a kupaczok között fellazított földből kivonszolni, nem hogy még répát is rak­hatott volna. Totan­ter elcsigázták s lejárták az ökreiket — eredmény nélkül. Ekkor Konold wü­rttembergi születésű n­ézőnek az az egész­séges eszméje támadt, hogy szamarakkal háton fogja a szállítást végezni. Köpping (porosz) igaz­gató ebbe beleegyezett. Egy hét alatt a környé­ken levő minden szamarat (honny suit, qui mai y pense) 5—6 frtjával összevásárolták, kádár­­műhelyükben csináltattak s vétel útján szereztek vagy 100 db. szőlőhordó házi puttont, s a be­szerzett 50 szamár mindegyike két-két ilyen puttonnal, abban 50—50 régi font répával meg­terhelve — vitte a répát a gyárba oly filozófi nyugalommal, a minőhöz foghatót a régi hellén kor kivételével csak az igazhivő muzulmánok­nál tapasztalunk. Ekkor láttam, hogy tulajdon­képen nincs okosabb ember . . . bocsánat: ál­latot akartam írni — a szamárnál. Kezdetben két-két szamarat vezetett be a répamosó szín­hez egy fiú, vagy lány ; néhány nap múlva nyolcz tizet, — azu­an pedig, amint a f­uttonok meg­teltek, csak legyinteni kellett a csacsinak, s meg­indult ; elment minden kisérő nélkül, egyenesen a répamosó színhez, mely útjában még esetle­ges inzultusok sem hozták ki a sodrából, mert filozófi önérzetében, különösen az öregebbje, mind es­ében tartotta Horácz ódájának ama klasszikus részletét, hogy: „etsi fractus illabatur orbis : inpavidum ferient ruinae !“ Mikor aztán a répamosó szín ablakánál a terhelt puttont a csacsi hátáról egyenként levették, a színbe be­­döntötték, az üres puttont a csacsi hátára ismét ráillesztették, s aztán egy kis szelíd figyelmez­tetéssel értésére adták, hogy „mehet!“ — akkor ugyan azon megfontolt tempós lépésekkel vissza indult — a kapun keresztül, a megszám­­lálhatlan kúpsorok között per varios casus, per tot discrimina rerum — ugyan azon kup­­sorba s oda, a hol a rakodás történt, s beállott a sorba, mint mi gyomorbajosok Karlsbadban a Mühlbrunnál, míg rá nem került a sor. Hát mondja valaki, hogy a szamár nagy szamár ! Et si omnes consentiunt, ego non­­ contradico ! A szamár nem egyéb, mint fél­eismert lángész. Punktum! Egyetlen egy esetet tudok, a­mikor egyik fiatalabb szamarat a filozófi nyugalom s önmér­séklet elhagyta, s oly tévútra hagyta magát vezettetni fékevesztett szenvedélye által, hogy — nem tekintve a két putton állapotát, nem te­kintve azon biza­mi állást, melylyel a gyár részé­ről megtiszteltetett, elkezdett a sáros földön hengergőzni, s néhány átalvetés után felugorva, a mikor aztán a puttonok sorsa is természete­sen megpecsételtetett, kihívó daczczal, égnek meredő fülekkel, felemelt farkkal, s a legvég­sőig kitágult orrlyukkal elkezdé hangoztatni azon specziális csatadalt, melyet mi­g az állatélet tanulmányozására csekély ügyelettel levő gyarló emberek — köznyelven szamárordításnak neve­zünk. No hát én elmondhatom, hogy láttam már sok mindent ez életben : nagyszerűt s lélekeme­lőt, szomorút s meghatót, tréfást s kaczagásra ingerlőt egyaránt, de azt a jelenetet, a melyet erre az ordításra . . . bocsánat — — csata­dalra — láttam s tapasztaltam, soha sem fogom elfeledni. Hogy némi képet adhassam az ezután bekövetkezett eseményeknek, arra a saját ma­gam tolla gyenge, hanem utalok Jókai Mór „A jövő század regénye“ czimű utánozhatlan, kor­szakot alkotó, s nem egy részében már betel­jesült prófécziájának azon fejezetére, melynek czíme „A fehér sas “ Az a pánik, a mely ott az orosz hadsereget, s különösen annak lovait a vakságba­n a feneketlenségbe való szágul­dásra ösztönözte, az a „pánik“ hasonlítható csak össze azzal a borzasztó felháborodással, mely 49 szamarat oly végletekre vitt, hogy mint egy vezényszóra, mindnyája egyszerre a szügyébe vágta a fejét, a hátuljával felrúgott az ég felé, e közben a puttonok repültek a világegyetem minden tája felé, s aztán jön oly eszeveszett nyargalás a répakupok között, oly rugdalás a semmiségbe, oly czikázás a leglehetetlenebb terrénumokon, s oly hangzűrzavara a csatadal ordításának, hogy magunk is — jámbor szem­lélők — először sóbálványnyá változtunk, aztán pedig kicsibe múlt, hogy világgá nem men­tünk. Ezen epizódot kivéve, melyet csakhamar rendes medrébe terett néhány kirendelt alguacil, nevezzük m. kir. rendőrnek, kik megfelelő for­télyokkal felfegyverkezve e forradalmi velleitá­­soknak rövid időn elejét vették : az egész télen át soha sem tapasztaltam semmiféle reniten­­cziát a csacsik részéről; a forradalom le volt verve, s ismét visszaszállott a megszokott rend. A polgárok nyugodtan folytathatták napi foglal­kozásukat. Gazdasági Lapok

Next