Gazdasági Lapok, 1899 (51. évfolyam, 1-53. szám)
1899-03-26 / 13. szám
222 e héten került agóniába. — Megmondtuk előre , mi voltunk azok, kik ezt előre láttuk, s ime az idő igazolta akkori álláspontunkat, s az intézménynyel szemben követett eljárásunkat. Múlt év novemberében Monostori Károly állatorvosi főiskolai tanár úr 6 hónapi respikumot kért tőlünk az intézet számára. A hat hó még el sem mállott, s ma Monostori Károly úr funerál, s felment bennünket attól, hogy mi is ugyanezt tegyük. Köszönjük a tanár úr férfias fellépését, s engedje meg, hogy elhatározása felett elismerésünknek adhassunk kifejezést. Elvégre is az intézet szégyenteljes kimúlásában ő nem hibás, mert midőn belátta, hogy a vezetés nem korrekt alapon áll, lemondott igazgatói állásáról, s magára hagyta azt az intézetet, melynek ügyét ő annyi kedvvel és lelkierővel szolgálta, hogy még támadásokat is eltűrt az ügy érdekében. Mi a dologra magára nem adunk sokat, mert hisz tudtuk előre a vállalkozás végét s megmondtuk, hogy nemcsak a terv rossz és életképtelen, de megmondtuk azt is, hogy a vezetést sem látjuk olyan kezekben, amelyekre egy ily rendkívüli fontossággal bíró intézmény vezetését bízni kell és lehet. — Hogy azonban a dolog nem valami nagy épülésére szolgál az állatbiztosítás ügyének és a szövetkezeti eszmének, az bizonyos, — és ezért feleljenek azok a férfiak, akik nevüket a kétes vállalkozásnak odaadták. És itt az „Országos Gazdasági Egyesület “-re fordul legelsősorban tekintetünk, amelynek két előkelő tisztviselője is helyet kapott az intézet vezetésében! Vájjon megengedhetőnek tartja-e az Országos Egyesület elnöksége és igazgatósága, hogy főhivatalnokai olyan vállalkozásokban is részt vegyenek, amelynek alapja elejétől kezdve hamis volt, — vájjon szabad-e ily országos jellegű közintézet hivatalnokainak nevüket az Egyesület nymbusával oly vállalkozásba vinni, mely a gazdákra nem hasznot, hanem kárt eredményezett. — Ne higgje azt senki, hogy Szilassy és Rubinek urak neve csak Staffage volt az állatbiztosító főemberei között, az ő nevük bizalmat is vitt az intézet felé, mert ez urak egyúttal a gazdák érdekeit szolgálni hivatott „ Országos Magyar Gazdasági Egyesület“ főhivatalnokai is, s az ő jelenlétük sokak előtt alkalmasnak látszott azon föltevésre, hogy az állatbiztosító az Orsz. gazd. egyesület támogatását és sympathiáját is bírja. Ilyen dolgoktól a jövőre óvakodni kell, annál is inkább, mert a Köztelek urainak nem a gründolás, vagy ilyenekben részvétel, hanem a gazdaközönség érdekeinek védelme lehet csak feladatuk. Hisszük, hogy ez a lecke ki fogja józanítani az Egyesületet, s hisszük, hogy többé nem fog megismétlődni az az eset, hogy a köztelki urak nevei halva született vállalkozások élére kerüljenek. Menjünk azonban tovább. Az „Országos Magyar Kölcsönös biztosító szövetkezet“ óriási károkat szenvedett a múlt évben, annyira, hogy teljesen odaveszett úgy az alapítók által letett 300 ezerért, mint a kormány által is engedélyezett 100 ezer forintnyi biztosítéki alap és segély. A szövetkezet múlt évi üzletének mérlege azonban nem tárja fel a tiszta képet az intézet viszonyairól. Mert mire kelljen másra magyaráznunk azt, hogy az előbb említett összegek elenyészte és a 100 ezer forintos utóbbi mérlegveszteség mellett is arról akarja a világot meggyőzni, hogy azért sikerült 80 ezer forintnyi tartalékalapot gyűjtenie. — Ezt így el nem hisszük, — de nem is lehet! Különben ez intézetnek a közeli napokban lesz meg a közgyűlése, s hisszük, hogy annak lezajlása után tisztulni fognak az intézet zavaros viszonyai. Beavatottak már is azt hangoztatják, hogy a szövetkezet meg fog szűnni, s ügyeit összes üzletkörével együtt en bloc az „Első magyar általános biztosító“ fogja átvenni. — Mindenesetre szép dolog ez, jellemző a vezetésre. Rossz idők járnak a szövetkezetekre! ■ri * * Néhány nap óta erősebb hullámzás vehető észre a Budapesten felfedezett müzsirgyártás miatt, s nagyon sok a panasz a rajizsirral űzött visszaélések ellen, amely okból többen fordultak már ez ügyben felirattal a földmivelésügyi kormányhoz. Mi is tudomást vettünk ez ügyről s nem késünk felemelni tiltakozó szavunkat, az állattartó és hizlaló gazdákat a muzsirgyártás révén fenyegető veszedelem megelőzése és orvoslása érdekében. Nem térünk ki hosszasabban a dologra, nem pedig azért, mert Darányi földművelésügyi miniszterünk máris beható vizsgálatot rendelt el a müzsirkereskedés viszonyainak megismerése végett, sőt immár meggyőződött arról is, hogy tényleg roppant sok a visszaélés. Elhatározta tehát, hogy rendeleti uton szabályozza a müzsir forgalmát. Értesülésünk szerint már legközelebb megjelenik az a miniszteri rendelet, amely a müzsirra is kiterjeszti a tudvalévően teljesen bevált 1895. évi XLVI. törvényczikket s ennek következtében müzsirt csakis a minőség világos megjelölésével szabad majd árulni s a müzsirra való minden visszaélésre is vonatkoznak majd az emlitett törvény szigorú büntető-határozatai. Ebben mi is megnyugszunk s csak arra kérjük a minisztert, hogy terjeszsze ki figyelmét arra, hogy a törvény és rendelet pontosan végre is hajtassanak. * * Megemlékeztünk arról a veszedelemről, mely Indiába irányult ezukorkivitelünket, fenyegeti, s a mely veszedelem ma már imminenssé is vált azzal, hogy a kalkuttai törvényhozó testület a TÁRCZA. Szamár történetek. 1. Tekintetes szerkesztő úr ! Bizonyos érdeklődéssel olvastam a Jurenák Sándor kedves bátyám újkuti birtokán történt alkalmazását a székely lovaknak teherszállításra a háton. Mert eszembe jutott az az idő, amidőn 40 évvel ezelőtt a tótmegyeri uradalomtól a czukorrépa átadásához voltam kiküldve szeptember 10-től 1859. ápril végéig 1860. Borzasztó csapadékos ősz után csekély fagyok mellett az utak járhatatlanok voltak. Sztankovics Ferencz barátom nyugalmazott tótmegyeri tiszttartó a tanúm, hogy a négyökrös fogatok néha 5—6 régi mázsát vittek s vihettek csak a gyárba. A répa a gyár, a surányi czukorgyár környékén, kisebb-nagyobb távolságban lett összekupaczolva, s a gyár onnét szállíttatta volna aztán be a napi szükségletet a gyártáshoz. De hát a gyári koszton hízott 4 ökör alig volt képes a 10—12 régi mázsás szekeret a kupaczok között fellazított földből kivonszolni, nem hogy még répát is rakhatott volna. Totanter elcsigázták s lejárták az ökreiket — eredmény nélkül. Ekkor Konold württembergi születésű nézőnek az az egészséges eszméje támadt, hogy szamarakkal háton fogja a szállítást végezni. Köpping (porosz) igazgató ebbe beleegyezett. Egy hét alatt a környéken levő minden szamarat (honny suit, qui mai y pense) 5—6 frtjával összevásárolták, kádárműhelyükben csináltattak s vétel útján szereztek vagy 100 db. szőlőhordó házi puttont, s a beszerzett 50 szamár mindegyike két-két ilyen puttonnal, abban 50—50 régi font répával megterhelve — vitte a répát a gyárba oly filozófi nyugalommal, a minőhöz foghatót a régi hellén kor kivételével csak az igazhivő muzulmánoknál tapasztalunk. Ekkor láttam, hogy tulajdonképen nincs okosabb ember . . . bocsánat: állatot akartam írni — a szamárnál. Kezdetben két-két szamarat vezetett be a répamosó színhez egy fiú, vagy lány ; néhány nap múlva nyolcz tizet, — azuan pedig, amint a futtonok megteltek, csak legyinteni kellett a csacsinak, s megindult ; elment minden kisérő nélkül, egyenesen a répamosó színhez, mely útjában még esetleges inzultusok sem hozták ki a sodrából, mert filozófi önérzetében, különösen az öregebbje, mind esében tartotta Horácz ódájának ama klasszikus részletét, hogy: „etsi fractus illabatur orbis : inpavidum ferient ruinae !“ Mikor aztán a répamosó szín ablakánál a terhelt puttont a csacsi hátáról egyenként levették, a színbe bedöntötték, az üres puttont a csacsi hátára ismét ráillesztették, s aztán egy kis szelíd figyelmeztetéssel értésére adták, hogy „mehet!“ — akkor ugyan azon megfontolt tempós lépésekkel vissza indult — a kapun keresztül, a megszámlálhatlan kúpsorok között per varios casus, per tot discrimina rerum — ugyan azon kupsorba s oda, a hol a rakodás történt, s beállott a sorba, mint mi gyomorbajosok Karlsbadban a Mühlbrunnál, míg rá nem került a sor. Hát mondja valaki, hogy a szamár nagy szamár ! Et si omnes consentiunt, ego non contradico ! A szamár nem egyéb, mint féleismert lángész. Punktum! Egyetlen egy esetet tudok, amikor egyik fiatalabb szamarat a filozófi nyugalom s önmérséklet elhagyta, s oly tévútra hagyta magát vezettetni fékevesztett szenvedélye által, hogy — nem tekintve a két putton állapotát, nem tekintve azon bizami állást, melylyel a gyár részéről megtiszteltetett, elkezdett a sáros földön hengergőzni, s néhány átalvetés után felugorva, a mikor aztán a puttonok sorsa is természetesen megpecsételtetett, kihívó daczczal, égnek meredő fülekkel, felemelt farkkal, s a legvégsőig kitágult orrlyukkal elkezdé hangoztatni azon specziális csatadalt, melyet mig az állatélet tanulmányozására csekély ügyelettel levő gyarló emberek — köznyelven szamárordításnak nevezünk. No hát én elmondhatom, hogy láttam már sok mindent ez életben : nagyszerűt s lélekemelőt, szomorút s meghatót, tréfást s kaczagásra ingerlőt egyaránt, de azt a jelenetet, a melyet erre az ordításra . . . bocsánat — — csatadalra — láttam s tapasztaltam, soha sem fogom elfeledni. Hogy némi képet adhassam az ezután bekövetkezett eseményeknek, arra a saját magam tolla gyenge, hanem utalok Jókai Mór „A jövő század regénye“ czimű utánozhatlan, korszakot alkotó, s nem egy részében már beteljesült prófécziájának azon fejezetére, melynek czíme „A fehér sas “ Az a pánik, a mely ott az orosz hadsereget, s különösen annak lovait a vakságban a feneketlenségbe való száguldásra ösztönözte, az a „pánik“ hasonlítható csak össze azzal a borzasztó felháborodással, mely 49 szamarat oly végletekre vitt, hogy mint egy vezényszóra, mindnyája egyszerre a szügyébe vágta a fejét, a hátuljával felrúgott az ég felé, e közben a puttonok repültek a világegyetem minden tája felé, s aztán jön oly eszeveszett nyargalás a répakupok között, oly rugdalás a semmiségbe, oly czikázás a leglehetetlenebb terrénumokon, s oly hangzűrzavara a csatadal ordításának, hogy magunk is — jámbor szemlélők — először sóbálványnyá változtunk, aztán pedig kicsibe múlt, hogy világgá nem mentünk. Ezen epizódot kivéve, melyet csakhamar rendes medrébe terett néhány kirendelt alguacil, nevezzük m. kir. rendőrnek, kik megfelelő fortélyokkal felfegyverkezve e forradalmi velleitásoknak rövid időn elejét vették : az egész télen át soha sem tapasztaltam semmiféle renitencziát a csacsik részéről; a forradalom le volt verve, s ismét visszaszállott a megszokott rend. A polgárok nyugodtan folytathatták napi foglalkozásukat. Gazdasági Lapok