Gazdasági Mérnök, 1903. január-december (27. évfolyam, 1-52. szám)

1903-01-04 / 1. szám

2 Mezőgazdasági tanszék a műegyetemen. Külkereskedelmi statisztikánk legutóbbi adatai szerint kivite­lnk mintegy kétharmadát mezőgaz­dasági termékeink alkotják és igy nyilvánvaló, hogy mindaddig, amíg politikai függő helyzetünk iparunkat — melynek felvirágozásához szükséges minden előfeltétel felett egyebekben rendelkezünk — nem engedi a mezőgazdasággal egyenrangú közgazdasági erőforrásunkká válni, államéletünk csakis mezőgazdasági termelésünkre támaszkodhat. Ennek gyarapodásában kell tehát keresnünk boldogulásunknak, ennek csökkenésében pusztulá­sunknak kátforrását. Minthogy a politikai függő­ség megszűnését a közel­jövőben nem remélhetjük, a termelés fokozására, a föld jobb kihasználására és termelésünk biztos és jövedelmező értékesíté­sére minden lehetséges módot és alkalmat meg kell ragadnunk. E kötelességek fogalma azonban természetszerűleg nem zárja ki másik emminens feladatunk teljesítését, nevezetesen hogy a politi­kai lehetőség határain belül iparunkat és keres­kedelmünket is minden erőnkből igyekezzünk fej­leszteni, nehogy a majdan bekövetkező önállósu­lás időpontja készületlenül találjon bennünket. A mind elviselhetetlenebbé váló közterhek súlya alatt görnyedő mezőgazdaság azonban csak úgy lesz képes létfentartó szerepét a jövőben is meg­őrizni, ha annak mivelését fokozottabb mérvben belterjessé tesszük, vagyis ha a mezőgazdaság há­rom tényezője: a föld, a tőke és a munka közül az utóbbi kettőnek sokszorta nagyobb szerepet juttatunk az eddiginél. A föld termőképessége bizonyos határon túl nem léphetvén, a természeti erők sordk­ozott ki­zsákmányolása rövid időn belül a termőképesség hanyatlás­t vonn maga után, ha gondos kezek nem pótolnák őket a tudomány fegyvereivel újabb és újabb erőforrások nyitása által. Itt jut be al­kalmazási tere a műszaki tudományoknak és itt kerül konnexusba a műszaki kar, mint a termé­szeti erők legkülönbözőbb megnyilvánulásainak leghivatottabb ismerője és felhasználója, a szántó­­vető gazdával. Midőn a műszaki karnak a mezőgazdaság terén kijelölt szerepére rámutatunk, távol áll tőlünk az a nézet — és ezt sietünk kijelenteni, — hogy a műszaki kar hivatva volna a képzett gazdák he­lyét — akik dicséretre méltó tudásuknál és nagy gyakorlati tapasztalatuknál fogva mindig a föld leghivatottabb mivelői maradnak — valaha elfog­lalni. De nem is vallhatjuk e nézetet a­nélkül, hogy egyúttal a műszaki kar niveauját is ne becs­mérelnék, mert azt hiszem a gazda és a mérnök csak együttesen, egymás működését támogatva és harmonikusan kiegészítve, mint egyenrangú ténye­zők szolgálhatják sikeresen a mezőgazdaság ér­dekeit. A talaj vegyi átalakulásainak a növények éle­tének egyes fázisaiban ma már a tudomány előtt tisztán állanak, ma már tudjuk, melyik növény mely időpontban minő és mennyi trágyát igényel, és a különböző termények a gazda által a gya­korlati ételben megállapított trágyaszükségletének fedezésére a mérnöki kar új iparágat a műtrágya­ipart teremtette meg, így ma már a műszaki kar a gazdáknak a talajjavító szerek egész sorozatát bocsáthatja rendelkezésére, mint pl. a kősó-telep fedő rétege, a Thomas salak, a nagyvárosi házi szemét, a tőzeg, a poudrette stb. stb. Az egyes birtoktagok egy­mást­ól való távoli fekvése a dűlőutak czélszerűtlen egymástól való kiosztása és, rossz állapota, a pontos kataszteri térkép hiánya, a birtoktörzskönyv helytelensége, a határok vitás volta, mind megannyi gondot okoznak a gazdá­nak, miket csak a műszaki kar vehet le vállairól a helyes tagosítás, az utak jókarbantartása, a bir­tok pontos felmérése és térképezése, a birtok­törzskönyv czélszerűen kezelhető és világos mó­don való összeállítása által. Az árvíz egész vidékek évi termését tehette tönkre rövid pár pillanat alatt, míg a mérnöki kar az ármentesítő és vízszabályozási munkálato­kat végre nem hajtotta, másrészt pedig vízlecsa­­polás által évezredek óta használhatatlan volt te­rületeket szerzett meg a gazda számára, száraz vidékeket pedig öntözőművekkel varázsolt át bő termést hozókká. Kezébe adta a gazdának a mezőgazdasági gépek számtalan fajtáját, mikkel állati és emberi erőt takaríthat meg és ezektől nagyrészt függetlenítette a gazdálkodást. Ellátta a gazdát lakóházzal, a ter­més elhelyezésére szolgáló helyiségekkel, munkás­lakásokkal, vadász és erdészlakókkal, valamint állatok és gépek befogadására szolgáló helyiségekkel. A legújabb műszaki tudomány, az elektrotech­nika módot nyújt a műszaki karnak arra, hogy akár rendelkezésre álló vízierő útján, akár en­nek hiányában a kőszén által termelt elektromos energiát a gazdasági épületek világítására és a gépek üzembentartására értékesíthesse. A gyáripar tökéletes­ülése — a­mi szintén a műszaki kar működésének eredménye — lehetővé teszi a mezőgazdasági termékeknek a helyszínén való jutányos ipari feldolgozását. Utak, vasutak, víziutak és az ezeken közlekedő járóművek létesítése és tökéletes­ítése által a műszaki kar képesítette a gazdát a tömeges és így olcsóbb szállításra, miáltal terményeivel nem csak faluja szűk korlátain belül, de a nagy világ­­piac­okon is versenyképessé vált. A műszaki kar és a gazdaközönség együttes működésének körét azért tartottuk szükségesnek röviden vázolni, hogy képét adhassuk annak a jövő­nek, a­mi a hazai műszaki karra a mezőgazda­ság terén a közelben várakozik és amely kárpót­lást fog neki nyújtani jelenlegi szomorú helyze­téért. Lassanként átmegy már a köztudatba, hogy a műszaki kar jelenleg sajnálatos tétlenségre van kárhoztatva, aminek okát a közgazdasági válság gyűjtőfogalmában vélik általánosságban feltalálni. Pedig ez csak részletes oka annak, hogy a mű­szaki karnak nem akad jelenleg semmi munkája. Jelesebb mérnökeink, kik a közgazdasági és poli­ az időben politikával is foglalkoztak, habár csak elburkolttan is s ezekben nyilvánult a vidék köz­hangulata. Működésük ennélfogva nemcsak gazda­sági, de abban az időben politikai szempontból is kiváló fontosságot nyert. 1859-ben, mint már kipróbált, tapasztalt és gyakorlott gazda, átvette szülei összes birtokának kezelését, a nehéz idők folytán elég terhes és zilált viszonyok közt s azokat öt-hat évi keze­lés után annyira rendbe hozta, hogy neki és test­véreinek egyaránt szép osztályrészt jutott. E közben az alkotmányos élet első ébredése­kor, 1861-ben a szolnoki kerület országos képvi­selőjévé választatott; ugyanakkor Heves- és Külső- Szolnokmegye első alispánjává , de a provizórium alatt ő is teljesen vissza­vonult gazdaságához s 1864-ben megnősült, nőül véve Festetics Karolina grófnőt, Festetics Ágoston gróf nagyműveltségü, fenkölt szellemű leányát. 1865-ben ismét a szol­noki kerület képviselője lett s e minőségben tagja volt azon 67-es bizottságnak, mely a kiegyezés alapföltételeit megállapította s a kiegyezés létre­jötte után az első delegácziónak is tagja lett. 1867-ben Hevesmegye főispáni helytartójává nevez­tetett ki s a képviselőházból a főrendi házba menvén át, annak üléseiben tevékeny részt vett, úgyis mint jegyző, úgyis mint több bizottság, ne­vezetesen a pénzügyi bizottság tagja, mely minő­ségében az 1869-ks év előirányzatához terjedel­mes és kiváló szakavatottságról tanúskodó véle­­ményes jelentést szerkesztett. 1869-ben, midőn Hevesmegyének a szélső bal­hoz tartozó többsége azon határozatot hozta, melylyel a törvényhozás intézkedései ellen a leg­élesebben kifakadt, e határozat megsemmitésére gróf Szapáry küldetett ki, mint királyi biztos. E kiküldése megszűntével lemondott főispáni, hely­tartói állásáról s a belügyminisztériumba lépett be miniszteri tanácsosi minőségben s ott a megyei ügyeket kezelte. Innét azonban már a következő évben a Közlekedési minisztériumhoz neveztetett ki államtitkárrá. 1870-ben a nyitramegyei­ galgóczi kerület képviselőjévé választatott s igy ismét a képviselőházba jutott, ha működésének sokkal tágabb tere nyílt. Az államtitkárságról 1871. má­jus havában mondott le, midőn Tisza Lajos lett miniszterré. Az 1872-diki választáskor az abádi kerület képviselője lett s az országgyűlés meg­alakulásakor megválasztatott a vasúti bizottság jegyzőjévé, majd a központi bizottságnak lett előadója. 1873-ban, a legválságosabb politikai viszonyok közt belügyminiszterré neveztetett ki s ez állásá­ban szinte csodálatra méltó szorgalmat, kiváló erélyt s lankadatlan buzgalmat tanúsított. A fúzió után az 1875—1878-diki országgyűlésen ismét csak, mint egyszerű képviselő szerepelt s tevé­kenysége súlypontját az országos gazdasági egye­sületbe, — melynek 1876-ban elnökévé választa­­tatott — helyezte át, majd kiváló szerepet ját­szott a Tiszavölgyi Társulat megalakításában, mely­ben a központi bizottság alelnökévé választatott s mint ilyen, rövid idei működése alatt is nem csekély szolgálatokat tett a Tiszaszabályozás or­szágos fontosságú ügyének. 1878. őszén már-már tágabb tér kezdett nyílni államférfiai tevékenységének, a­midőn október közepén kineveztetett földmivelés, ipar- és keres­kedelemügyi miniszterré, ezen k­inevezés azonban a bekövetkezett politikai válság, a minisztérium lemondása folytán közzé sem tétetett. A válság azonban mihamar szerencsés megoldást nyert s gróf Szapáry Gyula 1878. deczember 5-én a leg­fontosabb tárcza, a pénzügyminisztérium vezetésé­vel bízatott meg. Az ország zilált anyagi helyzete, pénzügyi vi­szonyaink rendezetlensége, azon súlyos terhek, melyek önsulylyal nehezedtek az állampénztárra és országra egyaránt, valóban nagy és terhes feladatot róttak az újon kinevezett miniszterre. De az a kiváló államférfiú tehetsége, v­áratlan szorgalma, nagy erélye, élénk munkakedve s szinte kétségbeejtő kitartása legyőzte a folyton eléje tornyosuló akadályokat s az ország pénzügyi vi­szonyait oly szilárd ala­pra sikerült fektetnie, a GAZDASÁGI MÉRNÖK mely biztos záloga lett a nemzeti jólét fokozatos, bár lassú fejlődésének. Nagy horderejű s kiváló közgazdasági jelentőségű pénzügyi műveletek egész sora fűződik pénzügyminiszteri működéséhez, mely­től 1887. február 11-én vált meg, de pár évre rá, 1889. április 9-én újból az aktív kormányzat élére állitá­tt a Felség bizalma, kinevezve őt, földmivelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisz­terré. Ezen az állásához a magyar földmivelési ügyekre nézve szinte korszakalkotó törvényho­zási alkotás fűződik, t. i. a volt közmunka- és közlekedésügyi s a földmivelés-, ipar- és keres­kedelemügyi minisztériumok megszüntetésével, az előbbiből a kereskedelemügyi, az utóbbiból a föld­­mivelésügyi minisztérium szervezése, mely utóbbi­ban az összes mezőgazdasági ügyekkel kapcsola­tosan az ármentesítési és vizszabályozási ügyek is koncentráltattak s az országos vizépítészi és talajjavító igazgatóság szervezésével biztos alapja van megvetve a vizi ügyek egységes kezelésének, a mezőgazdasági érdekek intenziv és czéltudatos gondozásának, aminek fényes sikereiért ma az egész ország elismeréssel és hálával adózik. A földmivelésügyi tárczát azonban gróf Szapáry Gyula mindössze 1/­ évig viselte s már 1890. márczius 15-én Tisza Kálmán lemondása után Ő Felsége a kabinet élére hívta őt meg, mely ma­gas vezető állásában, mint miniszterelnök és bel­ügyminiszter betetőzte államférfim fényes pálya­futását, mígnem 1892. november 21-én az egy­házpolitikai kérdésekben minisztertársaival ellen­tétbe jutva, megvált állásától. A közügyek terén a legmagasabb állásokban, államférfim bölcsességgel, soha nem lankadó ha­zafias buzgalommal teljesített sikeres munkálko­dásáért a legmagasabb kitüntetések érték s hogy csak a legfőbbeket említsük : az aranygyapjas-rend lovagja, a Szent István-rend, vaskorona-rend és a franczia becsületrend, nagykeresztére, — amihez hozzájárul a politikai és gazdasági élet legérde­mesebbjeinek s az ország pártatlan közvélemé­nyeinek őszinte elismerése. Gonda Béla, 1. szám.

Next