Mezőgazdasági Mérnök, 1968 (9. évfolyam, 1-20. szám)

1968-09-16 / 13. szám

"Az egyetemi „holtszezon” ellenére szép számmal gyűltek össze a főbejáratnál július 17- én oktatók, dolgozók és hallgatók egyaránt. A kapuval szemben sorakoztak fel VIT-re induló fiaink, szemben velük a búcsúztatók. „Ne feleddjétek, egy mindenkiért, mindenki egyért” — hangzott a dékáni útravaló. Néhány baráti jó tanács a KISZ-titkártól, s a kis kerékpáros különítmény elindult a távoli Szófia felé. Szerencsés kerekezést! ★ Elindultunk. Ütemesen nyomtuk a pedálokat, fogytak a kilométerek, egyre jobban megbarátkoztunk az olvadó aszfalttal, az útszéli kilométerkövekkel és az emberekkel. „Hajrá, Fradi!” Az emberek és az országút. Két kerékről, vagy másfél méternyi magasból valami egészen különleges világnak tűnik minden. Mondhatom, új színfoltot jelentettünk az utak szürke egyhangúságában. Sokan fradistának néztek bennünket, és kilométerekkel Gödöllő után szinte megszokottá vált a minket megillető „Hajrá, Fradi” kiáltás. Így történhetett meg az is, hogy Ócsán, az első pihenőhelyen — röviddel a faluba érkezésünk után — érdeklődő gyerekhad vett közre bennünket. Zápróztak a kérdések, és nem is volt könnyű a közismert fővárosi csapat „játékosaiként” válaszolni. De hamar belejöttünk. Amikor az egyik kíváncsiskodó a „bácsi, a Géczi is itt van?” kérdésre várt választ, egyikünk a legnagyobb természetességgel vágta rá: „Nem, a Géczi beteg”. Ennek az ártatlan kis hazugságnak hatását azonban csak akkor fogtuk fel, amikor az oldalzsákból elfogyasztott hideg ebéd után a faluból távozva hatottak, amint a gyerekek, a frisseség és jólértesültség biztos tudatában újságolták egymásnak: „Hallottad, a Géczi beteg!” A fradistáknak kijáró éljenzés éppúgy útitársunk maradt Kecskemétig, mint az autósok kétértelmű integetése és korántsem lelkesítő „biztatása”. Kecskeméten, első szálláshelyünkön, nem valami nagy örömmel summáztuk tapasztalatainkat, és feltettük a kissé félve kimondott kérdést: — Vajon továbbra is egy idegen szervezet tagjainak néznek bennünket, és vajon komolyan dilettánsnak hisznek valamennyien, autósok és nem autósok? Nagy úr a tv Amikor az tv-adást néztük, és újra átéltük a búcsúztatás innen már különösen kedves perceit, még nem is tudtuk, hogy ezek a pillanatok valami egészen újat hoznak számunkra. Másnap, Szeged felé menet ugyanis a gépkocsik már látótávolságból, kilométerekre tőlünk, hallatták „dunáikat”, felfogható jelét adva üdvözlésüknek. Különösen kedvesen emlékszünk vissza azokra a „sofőrökre”, akik kocsijukból kihajolva odakiabáltak: — Hajrá, fiúk! Láttunk benneteket a tv-ben. Szurkolunk nektek! Csak nem elkeseredni! Hát igen. Ha most kezet foghatnánk ezekkel az emberekkel, akkor még nagyon szépen megköszönnénk a buzdító szavakat, melyekkel elősegítették, hogy Szegedre érve, örömmel mondhassuk ki: „az országút népes családja magába fogadott bennünket”. Ám hogy a fradi-fiúkból ténylegesen azok lettünk, akikként Gödöllőről elindultunk, már csak Jugoszláviában, Mali Igyos községben derült ki. Július 19-én, a kora esti órákban érkeztünk a faluba. Ahogy megálltunk, a falubeliek rögvest körülfogtak és érdeklődtek, Gödöllőről, az egyetemről jöttünk-e? Válaszunk egyértelmű volt. És ez szinte szabad utat jelentett e kedves emberek mérhetetlen szívélyességéhez, mellyel nekünk erre az éjszakára az egyik iskola tornatermében szállást szereztek. Mint később, a szinte megszámlálhatalan, féltő szavaktól áthatott jótanácsok nyomán megtudtuk, látták a budapesti tv-adást a gödöllői búcsúztatásunkról. Ilyen előzmények után fogtunk hozzás első ebédünk elkészítéséhez. Novi Sadon vásároltunk néhány darab halat, meg egy kevés erőspaprikát. Ahogy a bográcskkal foglalatoskodtunk és gyűröttük a rózsát, egyre azon töprengtünk, vajon milyen minőségű ebéd elkészítéséhez adunk segédkekezet szakácsainknak. Rövid kétórás, éhségtől áthatott várakozás után, a párolgó ebéd mellett már azon vitatkoztunk, hogy „háziasszonyainknak” vajon a halászlé kockák nélkül is ilyen jóízűre sikerült volna-e az aznapi „menü”? A remek ebéd emlékét már régen túlhaladtuk, mire éhesen kissé elfáradva, de az ország fővárosának látványától szinte lenyűgözve, Belgrádba értünk. Nem csoda, hogy egyik kerekesünk szüleinek küldött lapjára mindössze ennyi került: „Éhes magyaroknak még futja a kedvük. Üdvözlet Belgrádból: Fiatok”. Hogy valóban futotta, abban nem kis részük volt azoknak a bolgároknak akikről szólni e helyütt talán kötelességünk is. Történt pedig Bulgáriában, a határtól nem messze, hogy előttünk a műút hidat ívelve halad át egy patakocskán. A velük szemben haladó tehergépkocsi hirtelen megáll a híd túlsó oldalán, várakozásra kényszerítve a mögötte jövő két autóbuszt, egy másik tehergépkocsit és számtalan kisautót. Odaérve tudtuk meg, hogy értünk, biztonságos tovább haladásunkért tették ezt, hisz a határon kibontott két hatalmas zászló mindennél ékesebben jelezte hovatartozásunkat és célunkat a Szófiát. Ennek örültek akkor is, amikor a kocsikból kiszállva integettek, és ezt tisztelték bennünk azok az útőrök is, akik a frissen javított út elől vették el a terelőtáblát, amíg tovább haladtunk, hogy ne kelljen akár csak egy méter hasztalan kerülőt is tennünk. Mert a bolgárok, és természetesen a szófiaiak, nagyon szerették a fesztiváljukat és rendkívül szívélyesek voltak valamennyi vendégükhöz. Ez a rendkívüli kedvesség néha már a túlzás határait súrolta. Egy ilyen helyzet részeseivé váltunk mi is, amikor szófiai tartózkodásunk harmadik napján az új, az egyetem által biztosított szálláshelyünkre kerékpároztunk át. Az alig pár kilométeres út felénél egy motorkerékpáros önkéntes rendőr jött segítségünkre. Útikalauzunk vagy három fővárosi peremkerületen vitt végig bennünket, közben olyan füttykoncerttel állítva le a forgalmat, hogy már kissé magunk is szégyelltük a dolgot, és alig tudtuk az út szélén állóknak irányzott integetésünkkel leplezni zavarunkat. A rendkívüli kedvesség viszonzásául ifjúsági szervezetünk jelvényét tűztük fel rendőrünk fesztivál-emblémája mellé. Fesztivál! Úgy jönnek elém még ma is ezek a szavak, ahogy először ismertem meg lényegüket. A hatalmas VIT-embléma a pártház homlokzatán — ez jelentette először igazán azt a viszszaadhatalan csodálatos ízt, amelynek a neve — „fesziválhangulat”. A tájékoztatás sokféle, a mi adottságainkat túlhaladó eszközét produkálta a technika, amellyel kézzelfogható közelségbe hozták az eseményeket Budapeseten, Gödöllőn is, így mi azokat igyekszünk most megemlíteni, amelyek a tv közvetítés sajátos jellege folytán, ezekből kimaradtak. A VIT első és nekünk talán legemlékezetesebb rendezvénye, a felvonulás hozta a legkedvesebb élményeket. Csak néztük a színek és népviseletek csodálatosan szép kavalkádját, az európai, afrikai, ázsiai küldöttek kezében egyaránt honos Ho Si Minh és Che Guevara képek sokaságát. Ahogy Guinea delegációja elénk ért, nem akartunk hinni a szemünknek. Egyszerre, önfeledten szakadt ki belőlük a kiáltás: — Ignác! Ignác! Valóban 5 volt. Gödöllői kollégánk. Nem maradt el a viszonzás az ilyenkor szokásos barátságos integetés sem, és mi boldog büszkeséggel raktároztuk el a felismerés örömét. Örökké emlékezetes marad az impozáns, hatalmas szovjet küldöttség megjelenése. A két űrhajóssal Szófiába érkezett delegációt egészen a stadionig végigkísérte a fővárosiak ütemes Va-len-tyi-na, Le-o-nov kórusa. „litt! Ildikó!” A magyar delegáció a bolgár ABC értelmében eléggé a menet végére került. Talán sohase éreztük még úgy a nemzeti hovatartozásunkat, mint ezekben a pillanatokban. Valószínűleg ez produkálta a következő esetet. Az egyik gödöllői kollegina, megpillanva a magyar delegáció élén haladó Pécsi Ildikót, önfeledten kiáltotta: — Ildikó! Ildikó! És Ildikó, a tőle megszokott kedvességgel üdvözölte kis csoportunkat. Ezt mi, fiúk is, jóleső érzéssel nyugtáztuk. A felvonulás végpontja a Vaszil Levszkij Stadion volt. A reflektorfényben úszó nemzeti zászlók látványát, a fesztiválláng meggyújtásának, a zászló felvonásának pillanatát, és az ezer torokból, sok-sok nyelven felhangzó DÍVSZ induló adta élményt nem lehet elfeledni. Nem lehet feledni a többi, nagyon kedves összejövetelt sem. Ezek sorából csupán a Szeptember 9. téri estéket szeretném idézni. Maga a tér minden szófiai — és mire a fesztiválnak vége lett, minden külföldi — számára legalább annyira ismert és szeretett, mint nekünk magyaroknak a Hősök tere. Itt van Georgi Dimitrovnak, a bolgár nép „Leninjének” holttestét magába foglaló mauzóleum. Dimitrovot egyébként minden szófiai és ezen túlmenően minden bolgár ember, legyen az fiatal vagy idősebb, legalább annyira szereti és tiszteli, mintha saját testvérét tudná benne. Erről számtalan beszélgetés során mi magunk is meggyőződhettünk. VIT városok képviseletében Bizonyára a kegyelet jeléül készítettek a rendezők a mauzóleummal szemben, a tér túlsó felén, egy hatalmas színpadot. Minden este egymást követték itt a rendezvények. Hol egy esztrádösszeállítás, hol egy nemzeti bemutató, hol egy könnyűzenei est. Most csupán egy esetről szeretnék részletesebben beszélni. Mindjárt a megnyitót követő napon, a Vietnam népe melletti szolidaritás napján, egy emlékműsort tekintettünk meg. A bemutatót a Vietcong-ruhás szabadságharcos küldöttek nyitották meg önálló műsorukkal, majd őket követték sorrendben a VIT-városok produkciói. Budapestet, az 1949-es VIT-városát, a KISZ Központi Művészegyüttese képviselte. Amit azonban erről az estéről legkedvesebb emlékként hazahoztunk, az mégsem a műsorhoz fűződik, annak ellenére, hogy az a maga nemében páratlan volt. Más érdekesség született ezen az estén. Az a különös dolog, ami Budapesten a zakatolás, Bukarestben a percnyien volt. Itt az előadások ülve történő hallgatása volt ez. A Szeptember 1 téren ugyanis hatalmas tömeg gyűlt össze, ember embert ért. A színpadhoz közelállók így még láttak valamit, de a tér túlsó felén lévők erejéből a hasztalan lábujjhegyre álláson kívül többre nem igen tellett. És egyszer csak az elsők mintha megérezték volna az alacsony emberek bosszúságát, sorra leültek a földre, a tér sárga apró kőkockáira. Perceken belül mindenki ült a téren, és a taps újra és újra felcsattant, egyre erősebb lett. A tér pedig szemünkben az ülő emberek sokaságával az egymás iránti tisztelet jelképévé vált. ШШ Ко Si Minh Ha most új élményt keresve, egyszerűen tovább akarnék lépni ezen a nevezetes esten, jóvátehetetlen bűnt követnék el. Ez a nap ugyanis még egy specialitást produkált. Este, ahogy városszerte befejeződtek a főműsorok és a nézők hazaindultak, a Ruski bulvár egyik végén néhány fős csoport vált ki a tömegből. Kezdetben futottak elöl egy zászlót lobogtatva, majd vagy száz méternyi rohanás után leültek az az utacakövekre és kórusban, mintegy vezényszóra kiáltották: „Ho-Ho Ho Si Minh”, „Szo-li-dar-noszty miri druzsba”, Vi-va Vi-et-nam”, „Szo-lido-ri-tasz, Vi-et-nam’. Kiállították egyszer, aztán mégegyszer. Keményen, tartalommal, majd felugrottak és újra rohantak vagy száz métert, aztán leülve ismételték az előbbieket. Mire szerény kis csapatunk az utca végére ért, már vagy háromszáz fős tömeggé gyarapodva tettek hitet a fesztivál és Vietnam mellett. Másnap kiderült , nyugat-európai fiatalok, főleg hollandok voltak. Jelvénybörze A délelőttök és a délutánok is bővelkedtek élményben, emlékezetes találkozásokban. Ilyen, minden nap visszatérő érdekességet jelentettek a Szófia főutcájában lejátszódott jelvénycserék. Mi magunk között ezt az utcát némi élccel csak „jelvénybörzének” neveztük. Mert az volt. A jelvény legalább annyira hozzátartozott a VIT-hez, mint maga a fesztiválembléma. A cserélni vágyók száma szinte megállapíthatatlan volt. Akadtak emberek, akikkel a szorgalmas cserélő az utca legkülönbözőbb helyein felbukkanva minden nap találkozott, de voltak olyanok is, akik pusztán a VIT- hangulatért jöttek el ide. Ilyen volt az a szófiai házaspár is, amelyik vasárnap délután, mintegy séta közben, trafikban vásárolt apró VTT- zászlaját adta cserébe egyetlen jelvényért. Csak az emléket, a külfölditől kapott örök emléket akarták megszerezni minden alkutól és üzleteléstől mentesen. Ugyanilyen szeretettel lehet csak visszagondolni arra a féllábú kisfiúra is, aki mankóján kopogott végig az utcán. Arra, hogy velünk is találkozott, néhány emlékbe adott magyar jelvény fogja emlékeztetni. Akadtak természetesen a gyűjtők nemes és kevésbé nemes szenvedélyeivel különböző mértékben felruházott körzések is. Az utóbbi tulajdonságot túlsúlyban bitorlók közé tartozott egy magyar turista, akivel egy humoros eset kapcsán ismerkedtünk meg. Hősünket ugyanis jelvényszerző sétája során egy külföldinek vélt honfitárshősével hozta össze a cseresors. A kislány, a fiú tekintélyes értékének számító Párizs jelvényét és a hozzávaló Eiffel-tornyot akarta megszerezni. Barátunk abban a hiszemben, hogy cseretársnője nem érti a nyelvet, rendre tette megjegyzéseit: — No kislány, kötve hiszem, hogy olyat tudsz adni, amiért meglágyulna a szívem és odaadnám a tornyot. Különben is, mit akarsz ezekkel a semmi mütyürökkel? Azért próbáljuk meg! A lány rámutatott három jelvényre ésümmögött hozzá, hogy íme, ezt tudom nyújtani A fiú tagadólag bólintott és már lépett volna is további győzők magabiztos fölényével, amikor hamisítatlan magyarsággal utána szólt a kislány: — Túlságosan sokat képzelsz a tornyodról. A győztesből pillanatok alatt vesztes lett, mozdulatai két lépés közt egy másodpercre megakadt, hogy aztán annál sebesebben vegyüljön el a tömegbe. Kegyes csalás Néha a lépés, a „belépés” puszta ténye jelentette az élményt. Köztudott volt ugyanis minden Szófiába tartózkodó idegen előtt, hogy a rendezvények zömére csakis meghívó(Folytatás a 3. oldalon.) Merre tovább? Pihenő és térkép-böngészés a Palicsi-tónál De magas ez a Fruska Gora! mint hajtani „Szolidaritás, béke és barátság!” Ma mindig könnyebb tolni, a kerékpárt. Délvietnami partizánok a felvonuláson.