Gramofon, 2014 (19. évfolyam, 1-4. szám)
2014 - Tavasz / 1. szám
Mesés izlandi hangszerek Izland varázslatos világ. 7 tűz és a jég, a gleccserek, a gejzírek, a vízesések, a vulkánok, a csodás tavak és a sarki fény hazája. Az ott élők többsége hisz a természetfelettiben, büszkén őrzi kultúráját, műveli zenéjét és dédelgeti anyanyelvét. 7 kezdetekben „pogány”, később katolikus, ma főként lutheránus hitvilágú nemzet - amely mindössze 260-300, más becslések szerint 320-350 ezer lelket számlál - igen fontosnak tartja gyökereit, nagy tisztelettel viseltetik a természet iránt, és értőn gondozza hagyományait, írásunk bepillantást enged egy különleges ország zenekultúrájába: bemutatjuk Izland tradicionális hangszereit, illetve a hozzájuk kapcsolódó legendákat, történeteket. Cikkünk szerzője énekművész és zenepedagógus, aki évekig élt Reykjavikban. Varga Ildikó Rita Anna Az ország nagy része - lévén gleccserek borítják — lakhatatlan, s nem ritka a szeparált, „tanyasi” életmód, amelynek művelői főként a kistermetű, eredeti viking vérvonalú izlandi lovak és a különleges gyapjú izlandi birkák tartásával foglalkoznak. Hagyományai megtartása mellett azonban Izland már modern világ, s mint ilyen, nemcsak az előbbiek és a halászat, hanem a légiközlekedés is komoly részét teszi ki gazdaságuk bevételeinek. És mivel az izlandi anyaföld sok geotermikus energiát termel, a háztartások fenntartása relatíve olcsónak mondható, amire szükség is van - tekintve, hogy Izlandon minden más igen drága. Az országról már jóval a viking idők előttről vannak emlékeink. Valószínűleg a görög Pütheász (Pytheas) említette elsőként, aki i.e. 330 körül hajózott ki Massailából (Marseille), kerülte meg a brit szigeteket, és járt Norvégia nyugati partjainál. Ő írt egy Ultima Thule nevű szigetről, ami az akkori brit szigetektől kb. 6 napi hajóútra lehetett. A viking kor körülbelüli kezdetétől, a 8. század elejétől már biztosan éltek ír szerzetesek a szigeten, mivel egy Ducuil nevű honfitársuk írt róluk De mensura orbis terrae (talán így fordítható: Egy mérhetetlen bekerített föld) című földrajzi munkájában. A szerzetesek emlékét a 9-10. század környékéről származó Landnámabók (A telepesek vagy A letelepedések könyve) című középkori emlék, illetve két izlandi helynév: Papafjördur (Szerzetes-öböl) és Papey is őrzi. A szerzeteseket az előbb említett Landnámadók szerint „Papar”-nak hívták, így a helynevek talán valóban az ő ottlétük emlékéről tanúskodnak. Izlandot először Hóföldnek (Snjörland), majd Jégföldnek (Island) nevezték el az arra járó hajósok, pedig 850 körül még voltak sűrű erdők a területen, amelyeket a később betelepülő norvégok, skótok és írek kiirtottak. Ingólfur Arnasson alapította a mai fővárost, Reykjavikot (jelentése: Füstölgő völgy, nevét a gejzírekből feltörő gőz nyomán kapta), 874 körül. Izland arról is nevezetes, hogy 930-ban itt hozták létre a világ első parlamentjét, az Altringit (Allthing) az észak-amerikai és az európai kontinensek törésvonala felett. A ma is látogatható Pingvellben (Az országgyűlés földjén) 1944. június 17-én Izlandot köztársasággá kiáltották ki, és kimondták Dániától való függetlenségét is. Tán érdemes megjegyezni, hogy mivel Izland az említett törésvonalon fekszik, alapterülete minden évben kb. 22 milliméterrel nő. Izlandon — norvég befolyásra — 1000 körül kezdett el terjedni a kereszténység, bizonyos pogány, ősi törvények megőrzésével. Az ország az 1200-as évek végén a norvég királyság, az 1300-as évektől pedig a dánok uralma alá tartozott, akik terjeszteni kezdték a reformációt, és 1550- ben kivégezték Izland utolsó katolikus püspökét, Jón Arasont (1484-1550), két fiával együtt. Izland leghíresebb szülöttje azonban mégsem az előbb említett püspök, hanem Vörös Erik és fia, Leifur Eiriksson voltak, akiknek Grönland felfedezését tulajdonították. Mára bebizonyosodni látszik, hogy Vörös Erik előtt ketten is jártak Grönlandon, de az kétségkívül igaz, hogy a hírhedett viking