Gyermekgyógyászat, 1984 (35. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 1. szám - Gegesi Kiss Pál: Emlékezés Koós Aurél gyermeksebész professzorra
Gyerekgyógyászat 35. 3-8. 1984. Emlékezés Koós Aurél gyermeksebész professzorra* GEGESI KISS PÁL akadémikus dr. Koós Aurél dr. gyermeksebész, együtt dolgozásunk kezdetén egyetemi magántanár, majd később egyetemi rendkívüli tanár, klinikai főorvosra emlékezés számomra nem csak a szeretetreméltó, életvidám ember és ezzel együtt a kiváló gyógyító orvos, orvostudós személyét jeleníti meg, hanem a róla emlékezésben vele szorosan egybefonódva megjelenik a messzi múltba süllyedt saját ifjú korom és a klinikának, sőt az egész magyar gyermekgyógyászatnak egyik különösen hősies korszaka. Ezért szeretném remélni, hogy hallgatóim elnézik, ha a Koós Aurélról szóló megemlékezésben szubjektív elemek is lesznek. Magam különben sem félek az emlékezésben a szubjektivitás emberies szépségeitől és melegségétől, mert ha elfogadjuk, hogy az ember az anyagmozgás valóságának egyik megjelenési formája, és ezt miért ne fogadnánk el, akkor az embernek minden összetevő része, így a szubjektuma is a valóság eleme, és amit a szubjektum közvetít az is valahogyan hiteles. Ha ezúttal a 60 év előtti időkkel kezdjük az emlékezést, figyelembe kell vennünk, hogy 1924-ben, mikor 24 éves fiatal orvosként a klinikára kerültem, és itt megismerkedtem Koós Aurél „tanár úrral”, a klinikumnak, a gyógyító gyakorlatnak még nem álltak rendelkezésére az antibiotikumok, sőt a szulfonamidok sem, az inzulin, a Strophantin éppen csak a klinikai kipróbálás időszakában jártak, az acidózis-alkalózis jóformán csak kórélettani ismeret volt, a szervezet vízháztartása, elektrolit-háztartása, a szervezeten belüli kolloidális viszonyok és mindezeknek a keringésben és a különböző kórképekben való szerepe mind-mind még homályban voltak, felderítésre vártak. Nem volt meg a lehetősége a mai értelemben vett terápiás, vagy preventív célzatú vértranszfúzióknak, ugyanígy a különböző összetételű oldatokkal való úgynevezett intravénás „feltöltéseknek” sem. A betegségek megelőzésére pedig még nem volt sem BCO, sem Ramon-féle diftéria-anatoxin, nem volt tetanus-anatoxin, nem voltak Sabin-cseppek. Mindez azt jelentette, hogy azokban az években a klinika beteganyagában szinte mindennaposak voltak a malignus diftéria, a diftériás croup, a Heine-Medin esetek, a meningitis tuberculosa, a perforált appendicitis, a különböző gennyes meningitisek, a különböző peritonitisek, az empyema thoracis, a gennyes pericarditisek, az osteomyelitisek, a különböző szepszisek, a szeptikus scarlatina, sőt a tetanus esetek is. És mindennaposak voltak főleg nyaranta, de télen is kissé más formában, a nem egyszer súlyos hasi tünetekkel is járó akkor „intoxicatio alimentaris"-nak, később „toxicosis”-nak nevezett csecsemőkori eszméletlen állapotú kórképek. E felsorolásban éppen csak a legaggasztóbb kórképeket érintettem. Emlékezni kell arra is, hogy a műtéti altatás csecsemőknél kloroformmá, gyermekeknél pedig éterrel történt klóretil bevezetéssel, mindez nyitott kosárrá. Koós Aurél olyan sebész volt, aki csak gyermekeket operált. Mint az egykori Stefánia Szegény Gyermekkórháznak, majd a Budapesti Egyetem Gyermekklinikájának sebész főorvosa az akkor közel 200 ágyas Gyermekklinika 30 ágyas sebészeti osztályán és a bejáró betegek számára külön önnálló sebészeti rendelésen dolgozott. A gyermeksebészeti munkakörben 1902 és 1957 között, tehát 55 éven át úgyszólván a gyermekek minden . A Magyar Gyermeksebész Társaság 1983. november 5-i ünnepi ülésén elhangzottak nyomán