Gyógyászat, 1866 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1866-06-30 / 26. szám
Labor de „Az Öregek agy-ellágyulása“ című művében e tárgyat illetőleg saját, nagy gonddal és szakismerettel eszközölt észleletei nyomán egész új mezőt tár föl előttünk. L. elismeri, hogy az ellágyulás fő föltételei változékonyak, így nem tagadja, hogy az agylábnak e szöveti változásnál oktani szerepe lehet; nem veti el egészen az érteműzés elméletét, de ez alakok tanulmányozása kitűzött céljára nézve csak másodrendű mozzanatnak veszi. L. kimutatja, hogy azon kóros elváltozás, mely az agylágyulást annyira jellegzi, a kéregállományban és csíkolt testekben, vagy az előbbi helyen és a láztelepekben, vagy az agy e három részletében egyidejűleg jelen van. E kórbonci lelet eddigelé nem vonta magára nagy mértékben a búvárok figyelmét, azonban Roston, Durand-Fardel, Boullaud és Lallemand irataiból kitűnik, hogy e bonctani viszonyról a szerzők gyakran megemlékeztek. Laborde 10 esetet hoz föl, hol a már érintett helyeken fennálló változások egyidejűlegessége kimutatható volt. E tényből Laborde azon következtetést vonja ki, hogy: „valahányszor a láztelepek és csíkolt testek szöveti módosulást szenvednek, az agytekervények (les circonvolutions), különösen azok kéregállománya szintén hasonló elváltozást különek, éspedig akként, hogy ez utóbbi képlet szöveti változásából a láztelepek vagy csíkolt testek hasonnemű elfajulása egész biztossággal következtethető, s a mi több, e képletek a kórfolyamat székhelyére nézve is tökélyesen megegyeznek. így az agytekervények mellső, közép vagy hátsó részletének elváltozásakor, a láztelepek és csíkolt testekben a hasonlényegű szöveti bántalom szintén a mellső-, közép- vagy hátsó tájakon fog föllépni. E tény fényesen igazolja azon nézetet, hogy a csíkolt testek és láttelepek egyrészről, s az agytekervények másrészről szoros bonci összefüggésben állanak. Ez észlelet bizonyítékul szolgál Luys következő nézetére nézve: „Az agytekervények és láttelepek összehajtó irányú sugárrostok sorozata által vannak egyesítve. E rostok az agytekervényekből erednek s a csíkolt testekben elágazva, végül kizárólag a gerincagy mellső mozgató kötegeiben vesznek el. L. ezután a szabad szemmel és górcső alatt észlelt bonctani változások tárgyalására tér át s ez utóbbi eszköz segélyével az ellágyult agyállomány szöveti szerkezetét veszi tanulmányozás alá, hogy az idegcsövek, sejtszerű idegelemek és hajszáledények sajátszerű elfajulását kimutassa. A hajszáledényeket illetőleg az elváltozás árfogati növekvés, részleges vagy egészleges érrepedés, végül elmeszesedésben áll, míg az idegelemeknél alakbeli elváltozás, szétesés, s a szöveti romok végleges eltűnése volt észlelhető. Ezután az agylágyulás oktanát tárgyazó legérdekesebb fejezet következik. Szerzőnk itt kimutatni iparkodik, hogy az önkénytes, külhatányok befolyása nélkül támadt agylágyulás az aggkor szüleménye s nem lobos természetű. Kissé idegenszerűen hangzik azon észlelet, hogy aggoknál e bántalom kórjellegében a láb tüneteit nem vagyunk képesek kimutatni. Az első pontot illetőleg szerzőnk szigorú bírálat alá veszi mindazon eseteket, melyekben a karbúvárok az önkénytes agylágyulást nem tekinték az agykor szülöttének s vizsgálatánál azon eredményre jut, hogy 81 agylágyulási esetben 79 egyén 50—80 éves volt s csak két beteg kora felelt meg 30—50 évnek. E kimutatás, tekintetbe véve Rostán észleleteit, ki 50 agylágyulási esetnél a legfiatalabb egyén életkorát 61 évnek találta, megemlékezve továbbá Laborde nyilatkozatára, ki 60 esetben az illető egyéneknél 60 évet volt