Gyógyászat, 1873 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1873-10-18 / 42. szám
eg 1 659 кв® kerre és hosszas tengeri utakat, égalj változtatást ajánl, ő főleg ■ Alexandriába küldé betegeit. Sokkal behatóbban tárgyalja a tüdővészt Celsusnak egy kortársa, a kappadociai Aretius, ki a phthisikus küllemnek találó leírását hagyja nekünk. Ő a tüdővészt egyszerűen tüdegenyedésnek nézi, mely hosszantartó köhögésből, tüdőtályogból, tüdőleb, vagy vérköpésből származhatok és szorosan elkülöníti a mellhártya elgenyedésétől, melyet ő Empyema-nak nevez, az a mellett gyakran másodlag létrejövő tüdőgenyedésnek a „phtoe“ további nevet adja. Aretius szerint minden alak gyógyítható, legkönnyebben a kora ifjúságban, legkevésbé a magas korban. A minden szer közt a tejnek úgy tápul, mint gyógyszernek fölényt ad, és annak kizárólagos használatát dicséri, oly módon, mint azt az úgynevezett galaktophagok — tejjelélők — szokták. Valamivel másképpen, jóllehet ama szerzőkhöz csatlakozva, fogja föl Galen a tüdővészt , azaz, mint fekélyt, csaknem sebészi értelemben; azért a tüdővészt egy sorban tárgyalja a gyomor és gége fekélyeivel, és tárgyalása után a bőrfekélyekre tér át. Galen szerint a tüdőfekély vagy szövetsértés következtében áll elő, akár erőművi után, akár hurutközbeni vérömleny által, vagy a nedvek megromlásából fekély képződésre kerül a dolog; utóbbi esetben Galen a tüdővészt gyógyíthatlannak tartja. Előbbi esetben gyógyulás következhetik be a fekély kiszáradása által és azért Galen tüdő- és gégebetegeit „Tabia“-ba küldé, a sorrentoi tengeröbölnél, mely azonban valamivel magasan, hegyen fekszik, részint az ott uralgó száraz jég miatt, részint és különösen a jó tej miatt, melyet ott az erős füvekből táplálkozó tehenek, szamarak és kecskék adának. Galen súlyt fektetett rá, hogy a tej frissen fejre ivassék és a jó eredményt éppen erre alapítá. Azon nagy befolyásnál fogva, melyet Galen a középkor összes orvostanára egészújabb időkig gyakorolt, nem lehet csodálni, ha sem az igen tanult arab orvosoknál, sem a nyugati gyógyászoknál a tüdővészjeli nézeteket illető változást sehol nem találunk, hogy sokkal inkább mindenütt Hippokrates vagy Galenus elveire bukkanunk. Csak az újabb idő, a XVII. század, hozott a kórbonctan feltámadása következtében és a most mindig számosabban hulló vizsgálatok folytán újabb tényeket és azokkal együtt újabb fogalmakat napfényre. A búvárok egész sora foglalkozott a tüdővésszel és feltűnt legközelebb, hogy sok esetben a boncolatnál nem egyedül tüdő