Gyógyászat, 1874 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1874-05-23 / 21. szám
so* ?,10 юо jobb szívtől távolabb fekszik (pl. comb, kar, hónalj visszér), ellenben a torkolati visszérbe történő légbehatolás minden esetben halálos. 2) A vena jugularist kivéve, egy nyitott visszér sem vesz fel beszívás (aspiratio) útján levegőt, még akkor sem, ha annak ártere cső által szétfeszítve van. Az első pontra nézve, vagyis azon kérdést illetőleg, vájjon a jobb szívtől távolabb eső visszerekbe történt légbehatolás miért nem veszélyes — Loewenthal következő felvilágosító adatokkal szolgál: í1) a bejutott légbuborékok centripetalis irányban tovasodortatván, nem maradnak együtt, hanem a visszérnek sokszerű elágazása következtében kisebb részletekre szakadnak, s mind csekélyebb felületűekké lesznek. B) Ezen kisebb köbterületű légbuborék az edényrendszerben fenálló oldalnyomás folytán s a diffusio törvénye szerint az edényfalakon keresztül átömlenek a környi kötszövetbe.) A viszeres szér felbontja ezen légbuborokat akként, hogy azok elényével magát áteresíti, a szabaddá lett légény pedig csekély fajsúlyúnál fogva (0,971) az edényfalakon át diffundál, másrészt a vér savója által felvétetik.)) Mindezen változások be nem állhatnak torkolati visszerekbe történt légbehatolásnál, miután az út innen a jobb szivpitvarig sokkal rövidebb s az edényelágazás sem oly sokszerű. Ezekből láthatjuk, hogy távolabb eső visszerekbe eshetőleg beáramolt lég a műtött életére nézve veszélylyel nem jár, hacsak nagyobb mennyiségben s nagy erővel (pl. nyomószivattyú segélyével) nem sajtoltatik azokba , hogy azonban a nyali visszerek légbeszivása okvetlen halált okoz. Egy másik vészthozó körülménynek tartatott a visszér lok (phlebitis), felidézve műtevés közben a visszérre gyakorolt izgatás vagy rongálás által. Ezen eshetőség különben fölötte ritkán lép fel s az eddig észlelt eseteknél halálos kimenet egyszer sem tapasztaltatott; kisebb fokú lob beálltakor a rendes lobellenes kezelés elegendőnek bizonyult, azon felül pedig a viszernek ama részletét, melyben műtét alatt a csövecs feküdt, későbbi esélyek kikerülése végett rendesen csonkolni szokták. Ezeket előre bocsátván, áttérhetünk a műtét sajátképein kivitelére. Denis és Emmerez, kik tudvalevőleg közvetlen átömlesztést végeztek, két 2 hüvelyk hosszú s 1 vonal átmérőjű finom ezüst csövecset használtak, melyek azon végükön, hol az illető véredénynyel közlekedtek, szög alatt görbítve, másik végeikkel pedig szorosan egymásba illők voltak. Az átömlesztett vér mennyiségét Denis akként határozta meg, hogy a vért adó állat súlyát műtét előtt és után megmérte vagy kísérlet útján kitudta, vájjon bizonyos adott időben a csövecseken keresztül mennyi vér foly ki, s úgy találta, hogy kérdéses mennyiség egy perc alatt G abonyra rúg. Hasonló eljárást követtek King és Lower, (Kaefe 1819. a vér kihűlésének elkerülését tartva szem előtt oly készüléket szerkesztett, melynél az üvegcső egy meleg vízzel telt hengerrel van körülvéve. Bloundell (1824.), mint a közvetett átömlesztés kezdeményezője, az előbbi nézetektől eltérőleg, nem a vért adó állat szivlökését használta fel hajtó erő gyanánt, hanem egy szivattyú készülék tolórudját. Ez időtől kezdve az állatvér átöntésének elmélete háttérbe szorittatván, csak közvetett transfusio gyakoroltatott s pedig visszeres embervérrel intott vagy rostonya fosztott állapotban. Az ehhez szükségelt, komplicált készülékeknek egész halmazával találkozunk, mivel búvárok majdnem mindegyike.