Gyógyszerészi Hetilap, 1934 (73. évfolyam, 1/3-17/51. szám)

1934-01-14 / 1. (egyesített 3.) szám

GYÓGYSZERÉSZI HETILAP lllli!lllllilllillllllllll!llllllllllllllllll!l!l[|lllllllll!l[lllllll[llllllllllllll!l[llllllllir' miféle szuggeszció hatása alatt mindezt figyel­men kívül hagyták. Pedig, ha számot vetnek a körülményekkel, bizonyára érzik és tudják is, hogy az a szava­zatszám, amelyet én lojálisan — a közgyűlés eredményéből dedukálva — többségnek neve­zek, a valóságban nem többség, tehát a saját céljaik előbbrevitelének is egyetlen módja lett volna a­ megegyezés a korábbi kormányzópárt­tal, mert azzal karöltve sok mindent elérhettek volna, azzal szembe fordulva pedig — apró taktikai sikerektől eltekintve — semmit. És itt utalunk ismét a fenntebb említett ú. n. béke-sugdolódzásokra. Mindezekből is csak any­­nyit tudunk, amennyit az egyesület hivatalos lapja a közelmúltban elárult. De nemcsak egy­szerű riportot adott ezekről­­a „valamikről"­, hanem a sikertelenség okául Ga­tl Endrét állí­totta oda, sőt tanácsot is adott neki a további jó magaviseletére vonatkozóan. Ebbe nem szó­lunk bele, mert utóvégre az, az egyesület ezidő­­szerint megbízott elnökének belső ü­gye, hogy kikhez járjon iskolába, ha arra egyáltalában szüksége volna. De egyet nem értünk. Az elnököt, aki a má­jusi közgyűlésen a megegyezéses alapszabály­tervezetet képviselte, hivatalos és tegyük hozzá kötelesség­szerű álláspontjával együtt leszavaz­ták, sőt ugyanakkor egyesületi fegyverhordo­­zó­ja is — nem csak egy pontban­­— hanem lát­hatóan ellenfordult. Az ezt követő decemberi igazgatósági ülésen megismétlődött ugyanez, amelyből azután az elnök levonta a konzekven­ciákat, s elnöktársaival együtt lemondott. Sőt ennél is tovább ment. Kijelentette, hogy az elnöki tisztségre többé nem reflektál, hanem a továbbiakban egyszerű tagként kívánja tagsági jogait gyakorolni. Ez teljesen logikus és korrekt eljárás. Többre nem is vállalkozha­tott, ennél többet követelni tőle józan ésszel nem is lehet. Ám a kiegyezést ez sem teremtette meg. Miért, kérdheti az a többség, amely a lefolyt csatározásokban egyáltalában nem, avagy csak mellékesen exponálta magát. Azt hisszük, erre tudunk válaszolni. Annak az egy-két em­bernek, akik önző érdekekből suba alatt keve­rik a kártyát, Gaál Endre lemondása nem elég. Nem elég, mert ravasz eszükkel jól sejtik, hogy a kerék talpa egyszer fenn, egyszer lenn van, már pedig az idő kerekét megállítani nem le­het. Nekik nem lemondás kell, hanem eltűnés, feltétel nélkül való pusztulás a gyógyszerészet közéletéből, mert különben a lassan és nagy furfanggal sütögetett pecsenye az idők kedve­zőtlenebb járásával nagyon könnyen a sárba pottyanhat. Erre a végleges eltűnésre, vagy szájkosár viselésére, amennyire mi ismerjük, a volt elnök nem kapható. Pártja van, az kétségtelen, hogy ez a párt kisebbség­e, az kétséges. Erre a pártra támaszkodva neki szava van és lesz is a gyógyszerészi közéletben, amiként minden egyes tagnak joga van véleményét nyíltan, minden kbotár nélkül nyilvánítani. Ezt a jogát senki —­ a fentebb említetteken kívül — két­ségbe nem vonhatja, amiként hisszük, hogy a reformpárt önzetlen elemei sem vonják két­ségbe. Itt tehát csak egy-két egyén magánér­dekéről lehet szó, azokéról, akik a volt elnök aktivitásától, s az ő politikáját követők elha­tározásától féltik a nem egészen biztonságban érzett bőrüket. Hogyha pedig így áll a dolog, akkor mire való a sugdolózás, a sok tárgyalás, taktikázás stb! Főként mire való akkor, amikor a győz­tes párt nem a diktált, hanem a hátsó gondo­lat nélküli, becsületes kompromiszum meg­kötését az arra legkedvezőbb időben elmulasz­totta­? A politika tudósai azt állítják, hogy a par­lamentáris formák mellett történő kormányzás­nak szüksége van ellenzékre. Mert ez ideákat csihol ki, ellenőrzést gyakorol, serkent, s meg­menti a kormányzást az elposványosodástól, s legveszedelmesebb rákfenéjétől, a korrup­ciótól. És ha ez így van, s ha viszont az is igaz, hogy minél nagyobb az ellenzék, annál na­gyobb annak súlya is, akkor mi célja van annak a nagy legénykedésnek, amelyet a túl­oldalról tapasztalunk. Teremtsen mindenik fél rendet a maga portáján akár kiegyezéssel, akár anélkül, mert ha ez a céltalan huzako­dás még tovább tart, egész bizonyosan káosz és felfordulás lesz a vége. Viszont az is lehet, hogy ezt a felfordulást egyesek — a könnyen átnyergelők — már eleve számításba vették, s­ ehhez igazítják az órájukat. De ezek ne felejtsék el, hogy ez a játék örökké nem tarthat, s eljön majd a szá­monkérés ideje is. És minél korábban bekövetkezik a számon­kérés szükségének felismerése, annál hama­rább áll helyre az a rend, amelyre országos egyesületünknek óráról-órára mind nagyobb szüksége van. Akkor pedig semmi okunk sem lesz sajnál­kozni a felfordulást önző célokból és suttyom­ban fűtő „spiritus rectorok“-nak a közélet teréről való eltűnése felett, mert igazán ez a legkisebb értékű cseretárgy, amelyet a kon­szolidációért megadhatunk. Réthelyi József, híiadóhivatalunk­zan az összes nyomtatványod­dag hatók !

Next