Gyógyszerészi Hetilap, 1934 (73. évfolyam, 1/3-17/51. szám)
1934-01-14 / 1. (egyesített 3.) szám
GYÓGYSZERÉSZI HETILAP lllli!lllllilllillllllllll!llllllllllllllllll!l!l[|lllllllll!l[lllllll[llllllllllllll!l[llllllllir' miféle szuggeszció hatása alatt mindezt figyelmen kívül hagyták. Pedig, ha számot vetnek a körülményekkel, bizonyára érzik és tudják is, hogy az a szavazatszám, amelyet én lojálisan — a közgyűlés eredményéből dedukálva — többségnek nevezek, a valóságban nem többség, tehát a saját céljaik előbbrevitelének is egyetlen módja lett volna a megegyezés a korábbi kormányzópárttal, mert azzal karöltve sok mindent elérhettek volna, azzal szembe fordulva pedig — apró taktikai sikerektől eltekintve — semmit. És itt utalunk ismét a fenntebb említett ú. n. béke-sugdolódzásokra. Mindezekből is csak anynyit tudunk, amennyit az egyesület hivatalos lapja a közelmúltban elárult. De nemcsak egyszerű riportot adott ezekrőla „valamikről", hanem a sikertelenség okául Gatl Endrét állította oda, sőt tanácsot is adott neki a további jó magaviseletére vonatkozóan. Ebbe nem szólunk bele, mert utóvégre az, az egyesület ezidőszerint megbízott elnökének belső ügye, hogy kikhez járjon iskolába, ha arra egyáltalában szüksége volna. De egyet nem értünk. Az elnököt, aki a májusi közgyűlésen a megegyezéses alapszabálytervezetet képviselte, hivatalos és tegyük hozzá kötelességszerű álláspontjával együtt leszavazták, sőt ugyanakkor egyesületi fegyverhordozója is — nem csak egy pontban— hanem láthatóan ellenfordult. Az ezt követő decemberi igazgatósági ülésen megismétlődött ugyanez, amelyből azután az elnök levonta a konzekvenciákat, s elnöktársaival együtt lemondott. Sőt ennél is tovább ment. Kijelentette, hogy az elnöki tisztségre többé nem reflektál, hanem a továbbiakban egyszerű tagként kívánja tagsági jogait gyakorolni. Ez teljesen logikus és korrekt eljárás. Többre nem is vállalkozhatott, ennél többet követelni tőle józan ésszel nem is lehet. Ám a kiegyezést ez sem teremtette meg. Miért, kérdheti az a többség, amely a lefolyt csatározásokban egyáltalában nem, avagy csak mellékesen exponálta magát. Azt hisszük, erre tudunk válaszolni. Annak az egy-két embernek, akik önző érdekekből suba alatt keverik a kártyát, Gaál Endre lemondása nem elég. Nem elég, mert ravasz eszükkel jól sejtik, hogy a kerék talpa egyszer fenn, egyszer lenn van, már pedig az idő kerekét megállítani nem lehet. Nekik nem lemondás kell, hanem eltűnés, feltétel nélkül való pusztulás a gyógyszerészet közéletéből, mert különben a lassan és nagy furfanggal sütögetett pecsenye az idők kedvezőtlenebb járásával nagyon könnyen a sárba pottyanhat. Erre a végleges eltűnésre, vagy szájkosár viselésére, amennyire mi ismerjük, a volt elnök nem kapható. Pártja van, az kétségtelen, hogy ez a párt kisebbsége, az kétséges. Erre a pártra támaszkodva neki szava van és lesz is a gyógyszerészi közéletben, amiként minden egyes tagnak joga van véleményét nyíltan, minden kbotár nélkül nyilvánítani. Ezt a jogát senki — a fentebb említetteken kívül — kétségbe nem vonhatja, amiként hisszük, hogy a reformpárt önzetlen elemei sem vonják kétségbe. Itt tehát csak egy-két egyén magánérdekéről lehet szó, azokéról, akik a volt elnök aktivitásától, s az ő politikáját követők elhatározásától féltik a nem egészen biztonságban érzett bőrüket. Hogyha pedig így áll a dolog, akkor mire való a sugdolózás, a sok tárgyalás, taktikázás stb! Főként mire való akkor, amikor a győztes párt nem a diktált, hanem a hátsó gondolat nélküli, becsületes kompromiszum megkötését az arra legkedvezőbb időben elmulasztotta? A politika tudósai azt állítják, hogy a parlamentáris formák mellett történő kormányzásnak szüksége van ellenzékre. Mert ez ideákat csihol ki, ellenőrzést gyakorol, serkent, s megmenti a kormányzást az elposványosodástól, s legveszedelmesebb rákfenéjétől, a korrupciótól. És ha ez így van, s ha viszont az is igaz, hogy minél nagyobb az ellenzék, annál nagyobb annak súlya is, akkor mi célja van annak a nagy legénykedésnek, amelyet a túloldalról tapasztalunk. Teremtsen mindenik fél rendet a maga portáján akár kiegyezéssel, akár anélkül, mert ha ez a céltalan huzakodás még tovább tart, egész bizonyosan káosz és felfordulás lesz a vége. Viszont az is lehet, hogy ezt a felfordulást egyesek — a könnyen átnyergelők — már eleve számításba vették, s ehhez igazítják az órájukat. De ezek ne felejtsék el, hogy ez a játék örökké nem tarthat, s eljön majd a számonkérés ideje is. És minél korábban bekövetkezik a számonkérés szükségének felismerése, annál hamarább áll helyre az a rend, amelyre országos egyesületünknek óráról-órára mind nagyobb szüksége van. Akkor pedig semmi okunk sem lesz sajnálkozni a felfordulást önző célokból és suttyomban fűtő „spiritus rectorok“-nak a közélet teréről való eltűnése felett, mert igazán ez a legkisebb értékű cseretárgy, amelyet a konszolidációért megadhatunk. Réthelyi József, híiadóhivatalunkzan az összes nyomtatványoddag hatók !