Állami gimnázium, Gyöngyös, 1856
I. Nevelési eszmetöredék a növendékeknek tanáraik iránti vonzalma és szeretetéről Nem célom a nevelés átalánosan fényesnek tartott de egyszersmint rögös pályáján fáradva működő, érdemdús tanári egyletet teendőinek teljesítésére figyelmeztetni, mert a mellett, hogy e magasztos eljárás körömön kívüli, igen csekélynek érzem erőmet valami új, bárminemű eszmével a nyilvánosság sorompói közé léphetni. Ámde, midőn igénytelen nézeteimet e sorok által közzé tenni elhatároztam, jónak és célszerűnek találtam irányul tűzni, fölemlíteni, s a több jeles tanférfiak nyomán — újra elősorolni azon módokat, melyeket a növendékeknek tanáraik iránti vonzódó szeretetéről részint saját tapasztalásaim által szerzettem, részint több, szakavatott s érdemkoszorúzott iskolai férfiak tudományos értekezleteikből (melyek lelkem szavai is) gyűjtögettem. Annál is inkább, minthogy a tanító egyik főtulajdonát teszi azon mód és eszköz feltalálása, mely által a tanuló ifjúságnak bizalommal párosult, egyenes szivü szeretét megnyerni iparkodik. Alig található a tanítás körében, a nevelés rögös terén főtörőbb munka, terhesebb feladat és nehezebb dolog, — kivált a mostani sokat igénylő, dicsekedni vágyó, álokoskodó, gáncsoskodó, műveltséggel kérkedő s mégis az emertség teremtésének végcéljáról vajmi keveset gondolkodó korszak szelleme szerint, — mint kieszközleni, csak részben is biztosítani és megnyerni az iskolai növendékek bizalmát és szeretét. Mely ha nem sikerült, a tanítónak minden fáradságos törekvései s munkái gyümölcstelenekké válnak, s elveszti valamennyi buzgalom teljes küzdelmeinek megérdemlett jutalmát; pedig nincs könnyebb, mint elveszteni az eszközök és módok megválasztásában az irányt s eljátszani valaki iránt a vonzalom szülte szeretetet. Világosan igazolja ezt a gyakori tapasztalás, főleg a tanoncoknál, kiknek különféle vágyait, követeléseit naponkint újabb és újabb színben mutatkozó kívánalmait s kéréseit minden jó szándéka s legjobb akarata mellett sem töltheti be és hajthatja végre a tanár. Midőn tehát ez érdekes tárgyat bővebben akarom fejtegetni s róla ezennel szót emelni, oda állítom a tanítót, hol, mint az országos hírnevű Nagy Márton, egyik szegedi gymnasiumi tudósítvány lapjain közzétett értekezésében megjegyzé: „a legnagyobb ügyesség, bő tapasztalás, finom tapintat, eszélyesség vizsgaszem, és megfontolt elővigyázattal kell körültekintenie s mindig résen lennie“, hogy netalán a használt módok megválasztásában a hathatósabbat eltévesztve, a mi könnyen és hamarább megeshetik oda jusson; honnan, ha minden tehetségét előszedi és erejét megfeszíti is, ki nem menekülhet. A jó tanító, ki Cherókint nem csupán önmagának született, hanem részét a hon, szülök, jóbarátok — és még méltán hozzá adhatjuk, a gondja alá bizott növendékek is követelik, a nevelés göröngyös pályáján s a tanitás izzasztó csarnokán nem ismerhet drágább kincset, s nem várhat nagyobb jutalmat tanítványai bizalma és szereteténél, melyet magának biztosítani s kiérdemleni legfőbb feladata, legszentebb kötelessége; úgy mindazáltal, hogy ezzel tanítói tekintélye, érdeme, kiváltkép pedig tisztelete soha semmiféle hiányt ne szenvedjen, mert azon erkölcsi tekintély, melyet hivatalában minden rendszerető tanitó hiven megőrizni törekszik s legfőbbnek tart, mely neki tanítványai előtt érdemet és méltóságot, másoknál ismét becsületet és tiszteletet szerez, s megkülönbözteti őt oly tanitóktól, kik ezen szép nevet viselvén s benne büszkélkedvén minden egyebek in-