Állami Gimnázium, Gyöngyös, 1878

A Hatod-fél század a magyar történetben. (1000—1626.) Történeti jellemrajz t­ekintse meg valaki az ember valóságát, úgy fogja tapasztalni, hogy az ember lényében van valami különös, van valami papi sajátszerv, mi annyira be van oltva az emberbe, hogy­­ attól, a kül erőszak ólom súlya alatt bár, — a lelkiismeret még oly időközi elnyomása dacára sem szabadulhat. Űzzük el és megújul, mondjunk le róla, és újra hatalmába ejt. Láthatlan ar ez énünkben, mely mint a nedvesség át és át­járja a földrétegeit, — bele tudja magát minden mozdulatainkba, és azoknak részben könyörü­letes, — a magát elfelejtő embernél, — részben pedig szigorú bírója­ként lép föl — a hivatását pontosan betöltő embernél. — Birtokunk, elvitázhatlan emberi birtokunk, és csak addig vagyunk bölcsészetileg emberek, m­ig vágyaink, eme magas fogalommal egyesülni óhajtanak, addig vagyunk szellemes lények, míg magát ezt a szellemet, mint emberiségünk éltetőjét, megszentelőjét,, lényegét, az őt megillető méltóságban föntartani szent kötelmünknek tudjuk. És mi ezen külö­nös sajátság? Nem más, mint az embernek kötelesség érzete. Három, illetve, hétszáz évvel ezelőtti korunk bírálója akarván lenni, megengedi a kegyes Clio, hogy a fekete pálcát kezünkbe fogva, azt, kényünk kedvünk szerint el- vagy ne törjük. Eltörjük, mondjon bár­mit a sújtott, ha ismerve viszonyainkat, mást tenni nem lehet. Némi pillantást vetve a múlt és jelen korra, élesen szembe tűnnek az ellentétek, melyektől ugyan nem volt ment így kor sem, de korunk az ellentéti viszketegség kínos nyűge alatt akább szenved, midőn a személyes kérdések főbb előnyt vívnak a közjó magasztos eszméje fölött, a tárgyilagosság diadalt ül az esz­ményi fölött. És mért? Mert meglazult az embert az állatország­­i teremtmények koronájává tevő kötelesség-érzet. A kötelesség-érzet egyéni fogalom is lehet, de van annak egy nem mindennapi értelme is, mely éppen azzá teszi a mi, mely épp így romba dönti hiányával a legerősebb birodalmat, mint fölemeli a

Next