Állami Gimnázium, Gyöngyös, 1878
A Hatod-fél század a magyar történetben. (1000—1626.) Történeti jellemrajz tekintse meg valaki az ember valóságát, úgy fogja tapasztalni, hogy az ember lényében van valami különös, van valami papi sajátszerv, mi annyira be van oltva az emberbe, hogy attól, a kül erőszak ólom súlya alatt bár, — a lelkiismeret még oly időközi elnyomása dacára sem szabadulhat. Űzzük el és megújul, mondjunk le róla, és újra hatalmába ejt. Láthatlan ar ez énünkben, mely mint a nedvesség át és átjárja a földrétegeit, — bele tudja magát minden mozdulatainkba, és azoknak részben könyörületes, — a magát elfelejtő embernél, — részben pedig szigorú bírójaként lép föl — a hivatását pontosan betöltő embernél. — Birtokunk, elvitázhatlan emberi birtokunk, és csak addig vagyunk bölcsészetileg emberek, mig vágyaink, eme magas fogalommal egyesülni óhajtanak, addig vagyunk szellemes lények, míg magát ezt a szellemet, mint emberiségünk éltetőjét, megszentelőjét,, lényegét, az őt megillető méltóságban föntartani szent kötelmünknek tudjuk. És mi ezen különös sajátság? Nem más, mint az embernek kötelesség érzete. Három, illetve, hétszáz évvel ezelőtti korunk bírálója akarván lenni, megengedi a kegyes Clio, hogy a fekete pálcát kezünkbe fogva, azt, kényünk kedvünk szerint el- vagy ne törjük. Eltörjük, mondjon bármit a sújtott, ha ismerve viszonyainkat, mást tenni nem lehet. Némi pillantást vetve a múlt és jelen korra, élesen szembe tűnnek az ellentétek, melyektől ugyan nem volt ment így kor sem, de korunk az ellentéti viszketegség kínos nyűge alatt akább szenved, midőn a személyes kérdések főbb előnyt vívnak a közjó magasztos eszméje fölött, a tárgyilagosság diadalt ül az eszményi fölött. És mért? Mert meglazult az embert az állatországi teremtmények koronájává tevő kötelesség-érzet. A kötelesség-érzet egyéni fogalom is lehet, de van annak egy nem mindennapi értelme is, mely éppen azzá teszi a mi, mely épp így romba dönti hiányával a legerősebb birodalmat, mint fölemeli a