Állami Gimnázium, Gyöngyös, 1926

Herczeg Ferenc költészete. Irta: FORGÁCS FERENC. Nemzeti irodalmunk történetén elmélkedve meg­állapíthatjuk, hogy a letűnt századok magyar írói nem­csak költők, hanem hősök és bizonyos tekintetben már­tírok is voltak, akik szívökben a művészet isteni szik­rájával, a költészet égi adományával, hazafiságuk ihlető ösztönzésével küzdöttek kortársaik meg nem értése és közönye ellen; és számosan, még a legnagyobbak kö­zül is — néhány népszerű írót kivéve, — megértetle­­nül és méltányolatlanul, olvasatlanul és megsiratatlanul szálltak sírjukba. Gondoljunk csak a XVII. század legnagyobb és egész irodalmunk egyik legzseniálisabb költőjére, gróf Zrínyi Miklósra, akinek „Szigeti veszedelem“ című és a maga korában páratlan aktualitással bíró művészi eposza másfél századig pihent az ismeretlenség homá­lyában, amíg végre Kazinczy ráterelte a figyelmet. Viszont maga Kazinczy, irodalmunk legnagyobb agitátora, a felújulás irodalmának valóságos rádió-kö­zéppontja, a nyelvújítás mozgalmának diadalra juttatásával az irodalmi s közvetve politikai, nemzetiségi és általá­nos művelődési újjászületésünk előkészítője, — az a férfiú, aki fogsága idején olthatatlan írói vágyában és honfiúi lelkesültségében, olykor felmetszett karjának kicsorduló vérével rója a betűket, — megsiratva ha­nyatlott­ ugyan a halál ölébe, de nem annyira a nem­zet egyetemének gyászától, mint inkább özvegyének és­ ­ .

Next