Állami Gimnázium, Gyöngyös, 1926
Herczeg Ferenc költészete. Irta: FORGÁCS FERENC. Nemzeti irodalmunk történetén elmélkedve megállapíthatjuk, hogy a letűnt századok magyar írói nemcsak költők, hanem hősök és bizonyos tekintetben mártírok is voltak, akik szívökben a művészet isteni szikrájával, a költészet égi adományával, hazafiságuk ihlető ösztönzésével küzdöttek kortársaik meg nem értése és közönye ellen; és számosan, még a legnagyobbak közül is — néhány népszerű írót kivéve, — megértetlenül és méltányolatlanul, olvasatlanul és megsiratatlanul szálltak sírjukba. Gondoljunk csak a XVII. század legnagyobb és egész irodalmunk egyik legzseniálisabb költőjére, gróf Zrínyi Miklósra, akinek „Szigeti veszedelem“ című és a maga korában páratlan aktualitással bíró művészi eposza másfél századig pihent az ismeretlenség homályában, amíg végre Kazinczy ráterelte a figyelmet. Viszont maga Kazinczy, irodalmunk legnagyobb agitátora, a felújulás irodalmának valóságos rádió-középpontja, a nyelvújítás mozgalmának diadalra juttatásával az irodalmi s közvetve politikai, nemzetiségi és általános művelődési újjászületésünk előkészítője, — az a férfiú, aki fogsága idején olthatatlan írói vágyában és honfiúi lelkesültségében, olykor felmetszett karjának kicsorduló vérével rója a betűket, — megsiratva hanyatlott ugyan a halál ölébe, de nem annyira a nemzet egyetemének gyászától, mint inkább özvegyének és .