Gyöngyös, 1877 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1877-07-15 / 28. szám

VI. Évfolyam. 1877 Előfizetési árak: Egész­­ évre 6 frt. — Fél évre 3 frt. Évnegyedre 1 fri 5­ kr. Egyes szára áru:­­3 kr. Előfizetés, levelezés és minden, a lap szellemi részét illető küldemény kiadó­­hivatalunkba utasítandó. Bérurintetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el Megjelenik minden vasárnap. Hirdetési díjak: Minden halálozott petitsorhely után fi kr. IllylIUérben egy petitsorhely ára SO kr. Kéziratok vissza nem küldetitek. Hivatalos hirdetések egyszeri hirdetésnél 1 frt. Kincstári illeték fejében 30 kr. előtte fizetendő. VEGYES TARTAMÚ TÁRSADALMI, GAZDÁSZATI, SZÉPIRODALMI HETILAP. Gyöngyös, július 15 28-ik szám. Zsírunkban fulunk meg. (Cs. K.) Keleti népek vagyunk. Hősök, bát­rak mit a történelem bizonyít; tűrök, jószivűek mint a dal mondja; munkások, szorgalmasak, de a haladás iránt érdektelenek s inkább erővel mint és­szel küzdünk. Ezen állításunk elvitázhatóan fényes bizonyí­­téka az, hogy m­íg a bevándorlottak kényelemmel élnek, a kapa, a kasza nyelét nem ismerve legna­gyobb részben meggazdagodnak, addig, ami va­lódi magyar népünk, izzadságos munkával teszi tenyerét egyenlő durvává azon fával, melyből a mindig forgatott kapa- és kaszanyél készül. S mindezen fáradságos munkájuk mellett maholnap a nyomor között fog állani azon osztály, mely dolgozni ugyan tud, de annak értékesítésére kép­telen. Ha szivünkhöz szólnak, föllelkesedünk; küz­dünk ha tettre hivatunk. Dolgozunk ha ideje van. Játszuk az urat hogy ha lehet és pedig addig, mig a tárcából mint testből a lélek a bankó ki nem repül, sőt még egy kicsit azután is. S ha nincs pénz, büszke fejünk meghajlik, szánkra mézes szavak jönnek s úgy kérünk attól, kinek semmije sem volt, s ki maholnap ur lesz; s az ur, szolga saját hazájában. De hogy lehet, egy munkás, nemes érzésű, jószivű, tettrekész s ami fő, egy romlatlan erköl­csű nép vagyonának lassan elperdülni s azok kezébe átvándorolni, kik bottal kezükben kopog­tattak hazánk ajtaján? Megfontolást kíván az errei válasz. Ha ha­zánk népe a régi minőségben megmarad s új elemekkel föl nem oldatik, a kérdés föltevése szükségtelen, mert egyenlő gondolkodásmódnak lévén, az előbb elmondott sajátságaik mellett a jelen helyzet nem l­omlott elérhető. Egy tudós fogalma szerint az ember, egytől­­egyig vét a természet törvényei ellen. Lop, ra­bol az ur által alkotott földteke porából. Mi­hez előbb semmi joga sem volt s mely ép az, mivé ő is lesz: ellopja, elrabolja; szűzkeblét va­sakkal szaggogatja föl és kívánalmai kielégítésé­re rabszolgává teszi azt, mihez semmi köze sem volt, s mely talán ősei porhüvelye. Ki engedte meg az embernek — mond a tudós — hogy az úr birtokából egy darabot elraboljon, azt eltulajdonítsa és önmagáénak vallja? Nem való­ságos jogtalan elsajátítás, ellopás, elrablás-e ez ? Bár elismerjük a tudós ilyeténi okoskodásá­nak és elmélkedésének igazságát, azért még­is csak kövessük a jó példát: lopjunk ott ahol lehet, raboljunk annyit amennyiért a körmünkre nem koppintanak ! Az előbb föltett ama kérdésre: mikép lehet egy munkás, nemes érzésű, jószivű, tettrekész, erkölcsös nép azzá ami ma, hogy minél keve­sebb szerzett vagyont bír felmutatni ? ha az emlí­tett tudós elmélkedését valaki tudja s gúnyolni akar, kacagva mondhatja: „nagyon könnyen; mert egyedül az oly nép maradhat el, hol az erköl­csösség tisztán megőriztetett, s az ur vagyonából sem lopni sem rabolni nem aikar; s nem akarja magáénak vallani azt, mel­lyel előbb nem ren­delkezett. “ De ha a tudós úr szerint is az egész világ megélhetése az elsajátításon, lopáson alapszik, na­gyon kívánatos volna ha e tekintetben mi sem len­nénk túlérzékenyek s mi is a többiekkel halad­nánk, mert az elmaradás sötét magányt szül, hova a mennyei gondviselés csupa takarékosság­ból aligha juttatja el éltető, melegítő s világitó napsugarát. Hol pedig sötétség honol, ott a világosság­ról márcsak azért sem bírnak fogalommal, mivel azt nem ösmerik. S megtörpült sajátságuk, ha talán néha verőfényt nyerne is, — visszahúzódik. A világosság a szabadság fáklyája, s hol ez nem világít:­ott nyomor honol. A nyomor szol­ga lelkeket szül. A szolga lelkek úgy saját ma­guk, mint utódjaik boldogsága megállapítására képtelenek. Ha szabadság nincs, megszűnt a bol­dogság, s a bűnös nyomor örökittetik meg. Hol a boldogság fája nem virágzik, ott nincs élet s in­kább ne is legyen élet, mint a boldogság meg­szűnjék. Bár mint raboljuk is az eszközöket a célért a világosságért; bár mint szaggassuk fel is szűz keblét a földnek és bármint legyen is a dolog, törekvésünk: az átalános vagyoni jólét legyen, mely szülőanyja a szabadságnak, biztos alapja a n­emzet életének, védbástyája a nagyhatalmi ál­lásnak, és elodázhatlan kelléke a trón fényének. Azt mondjnk, ha nem haladunk, sötét­ségben maradunk. Haladnunk kell tehát minden téren; haladni a népnevelés, az ipar, a földmivelés és a kereskedelem terén. Iparkodnunk kell, hogy az iskola nem mint eddig, de a kor igényeinek megfelelőleg úgy al­­kalmaztassék a gyermekekre, hogy a munkás kézzel szerzett terményeik hasznát m­aguk vegyék ne mint eddig... Azaz, ne azok gazdagodjanak egyedül, kik gesejtelnek de azok is, kik termelnek. Az iskola főalapjai azok legyenek, melyek az életre kihatnak, nem pedig holt dolgok, melyek tudásával többet érünk ugyan, de annélkül bol­dogság vagyonosodás létezhetik. Tanítsuk a gyermekeket úgy és egyenlően, hogy a haladó dolgok iránt fogalommal bírjanak. Mert fáj ugyan megmondani de áll az, hogy tisz­ta valódi magyar fajunk, — mely a hazának egye­düli gyémánt oszlopa — átalában­ napról-napra ros­­­szabb vagyoni körülmények közé jut, noha majd­nem egyedül ez­­ végzi a legfárasztóbb munkát. Ha a hazánkba imitt-amott elszórva levő pár bevándorlott német ajkú község lakóit tekintjük, kiknek meghonosításuk alig pár évtized, azt tapasz­taljuk, hogy a vagyoni jólétben és rendben a többi községeket felülmúlják Ennek alapja ott rejlik, hogy népünk nem bir kivetkőzni azon korból, mely még ugyan nem régen volt s nagyon boldog volt. Midőn — szok­ták mondani — a stempli meg a vexli ide nem ért; a fiskárius fehér strimplit viselt parókával járt; az exekució ritka madár volt; az erény tisztelte­­tett, az adott szó becsületszó volt és beváltatott, a a most uralgó raffíneriák teremtőikkel, ápolóikkal és műveltetőikkel együtt ismeretlenek valának. Nevelni kell a népet, hogy későn ne ébred­jen. Tanítani kell a gyermeket, hogy a korral haladjon s vetkőzzék ki az egykor még állhatott, de ma már káros szüleményt­ érzelgésből, vagy helyesebben mondva indolentiából. A gyermekek nevelését vezetni az iskolák, egyházak fejei, főpapjai, a felnőttekre hatni, a nép emberei hivatvák. Valóban kétségbeejtő az, mily nehezen bí­runk a haladás azon eszméivel megbarátkozni, melyek emelkedéseinkre hivatvak. De ha már megbarátkoztunk is, keleti kényelemmel megelég­szünk azzal, hogy elfogadtuk, de tovább az ar­kangyaloknak sem megyünk. E ÁSS A. E..........hez. Belfida repülnek édes vágyaim A képzelet tündérgyors szárnyain, Vezérfényül az éltető remény Báni nem mosolyg szemed tekintetén. Szerencsésebb más, ah mint én vagyok ... A virágok ismert szemed ragyog, Nincs tőlük tiltva ajkad bíbora, Hollméz van s a báj piros himpora, Nincs tőlök zárva álmaid hona, Eléjük a sors gátat nem vona, Bizton repesnek hó kebled terén Vagy fü­rteidnek sötét ételén. Körüled úsznak­, mint a csillagok A nap körűl s szivják az illatot, Melyből egy csepp ... s a szív megittasúl, Mint kis virág, harmat reá ha hűli. Szerencsésebbek ők, mint én vagyok, Ah mert rájok a boldogság ragyog : Mig én száműzve messze, szenvedek Epedre, mig szivem meg nem reped. Cs. B. Gallya-vár réme. Történeti Beszély. Sebők L.-tól. (V. Folytatás.) — Pedig mily szelíd fiú voltál nálunk, midőn még nevelésben tartottunk zárdánkban Saáron, solmjtá szomorún az apát. — Nemcsak szelíd, de boldog fiú is voltam, olyan, minő csak e világon lehet; az a csöndes élet, az a sok gépies szokás, szertartás, szabály oly gyermeteggé tette az én keblemet, hogy tel­jesen boldog voltam. Midőn zárdátokból az atyám által ajándékozott Gallyavárba költözöm át életem 18-ik évében, még mindig az a beati simplices, boldogok az egyszerűek elv tette boldoggá egész lényemet. Még két rövid évig valék boldog Gallyaváron; élve a legnagyobb egy­szerűségben, többnyire a solymosi, benei, veres­­marthi, sári vagy kompolthi zárdákban töltvén el­­ legszebb napjaimat. — S honnan lett a változás? kérdé türel­metlen tudni vágygyal Béni apát. — Igen röviden mondom el, atyám ! m­ert fájdalmas, végtelen fájdalmas az emlékezés, vi­­szonzá László s aztán folytatá: Rafain, mostani bán, a király kegyence, igen jó barátok valának atyámmal s alig volt oly hét, melyen meg nem látogatták egymást. Atyám­ házánál Gyöngyösön oly gyakran megfordultam, hogy tulajdonképen ottani lakosnak tekintem magamat. Atyám­ is­pánjának volt egy gyönyörű leánykája, a meg­testesült erény és szépség, kit én nőül venni óhajtottam. — Eszter volt a neve, nemde­n vágott köz­be az apát türelmetlenül, kedves leányka vala — folytatá — jelenlétemben lehelte ki ártatlan lelkét. — Igen, megölték őt, tört ki a fogoly, meg­ölték a vén gonosztevők, az a pokolból szabadult Rafain, hogy leányát Susannát nőül vegyem; meg ez az én szerencsétlen öregem, aki mindig a feltétlenül diktáló patriarchák szerepét akarta játszani és nem irtózott a legnyomorúbb eszköz­től sem. Hallottam én, éh bár soha se hallottam volna, midőn egész véletlenül tanúja valék a két vén bűnös tervének, Rafain nőül igére leányát nekem s viszonzásul az én szerencsétlen apám biztositá Rafaint, hogy majd el­teszik más helyre Esztert, nehogy megzavarjon engem; el is tették; a két vén gyilkos eltette szegénykét jobb helyre, igen jó helyre, hol nem sokára ta­lálkozhatnánk, ha én kárhozat fia nem lennék, szólt szikla érzéketlenséggel szemeit a börtön ta­lajára függesztve. — S te a két öreget vádolod? László bará­tom, fogá föl hirtelen a szót az apátur. — Hát kit vádolhatnék mást? kinek állott volna érdekében őt más helyre tenni? egy szegény, végtelenül szép, angyali ártatlan s enge­­met oly végtelenül szerető szivet... szegény Eszter! megérdemelted, hogy pokoli boszút es­küdtem sírod fölött a világnak, s első helyen Ra­­faint óhajtam engesztelhetlen boszúm tárgyává ten­ni, szegény Eszter, édes jó Eszterem, szegény jó Eszterem... S a rabló szörny, a gallyavári rém, a vas­ember, a megtörhetlen rab, éj sötét szemeihez emelé összekulcsolt kezeit... arcán két nehéz köny csepp gördült alá.. . mély csend néhány percig. .. — És te csakugyan azt hiszed, hogy Rafain mérgezé meg Esztert? szerencsétlen, sajnálatra méltó barátom! végtelenül szánlak most annál in­­kább, mert egyetlen téves gondolat okoz a saját

Next