Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1855
. Ily részlelkű, de mellette kincs- rang- és hatalomvágyó emberek mire nem készek ? Ők, míg egyrészt a kitűnőbb személyes tulajdonok hiányát a főhatalom iránti csúfos hízelgéssel pótolják, addig a nekik ujjukban álló és szemüket szálka gyanánt böködő érdemhőst gyanúsításaik- s rágalmaikkal fönt és alant jutalmazzák; nem nyugodván, valamíg nem sikerül őt eláztatniok, megdönteniök, Így szennyesül be gyakorta a legderékebb emberek jó hírneve, oda lesz az elámított s megtévesztett közvélemény előtt az ő becsületük, feledésbe megy érdemük, fölfordul a legnagyobb méltatlansággal szerencséjük. Azért legyünk mi e tekintetben is óvakodók s méltányosak; ne adjunk a bárki felöl, de kivált a fölsőbbekről, híresztelt mende-mondáknak könnyen hitelt; még kevesbbé kürtöljünk mi magunk ilyes gazhiteket tovább, megőrizvén mint jó keresztények amaz evangyéliumi szabályt: „A mit nem kívánsz magadnak, ne tedd azt embertársadnak." Ezeket megfontolva, teljességgel nincs kedvünk megengedni, hogy ez a Horatiustól oly komolyan védelmezett, oly méltóságteljesen földicsért Lollius oly gonosz és alávaló ember volt volna, mint minőnek őt a többször említett történetírók nyomain tartani kellene. E dolgot a legnagyobb valószínűség szerint ily módon hiszszük kimagyarázhatónak: hogy Lolliust, ki a közéletben magát egyátalán fogva tiszta jellemű embernek, a jog és méltány szigorú kezelője- s védőjének tanúsította vala, késő éveiben, főleg a germaniai szerencsétlenség után, üldözőbe veve, s minden lépten nyomon mardosá az ellene már rég agyarkodó irigység; úgyannyira, hogy a sok hollókárogás miatt végre is dögszagot képtelének érezni (bocsánat e kellemetlen allegóriáért) az őt környező tömegek. Utóbb a társadalom legfő rétegeiben élők is gyanakodni s bizalmatlankodni kezdvén a rosz hitbe jött egyén iránt, kegyüket s barátságukat tőle megvonák; mi által aztán ama becsületes érzelmű honfinak elcsüggedését okozták ki, gyarló ember létére a sok keserűséget immár el nem bírván, vétkes erőszakkal iparkodott menekülni a rosz világ elöl. Nevére azonban rátapadt, de mint mi hisszük, érdemetlenül, a tettetés hűtlenség és fukarság undok bélyege, melytől mi meg akartunk tisztítani egy ily általunk is becsületesnek vélt honpolgárt, kezet fogván a részére nemesen fölkelő, s őt a rágalom undok sarából az érdemlett dicsőség fénypolczára emelő Horatiussal. Akartuk, hogy századok multán is tiszteletben tartassék az erény és érdem, a mint illik. Úgyis Ritkán talál itt enyh helyet a derék. A virtus útját szörnyetegek lesik. Pályája küzdés, ámde végre Talpa alá szegi a chimaerát. Berzs. Ennyit elig legyen érteni Lolliusról. Lássuk immost magát a hozzájairt s általunk fölvett éneket, mely miután a remek ódának minden kellékével s csinaival ékeskedik, bizonyára megérdemli, hogy a mi komoly bájjal zengő honi nyelvünkön is előadassék, megtartván az eredeti szövegnek Arkaeoszféle ünnepies dalmértékét. Hogy azonban a mi tollúnk után itt magyarul éneklő Horatiusz a régiségek ismeretében kevesbbé jártasak is könnyűséggel s minden fönakadás nélkül élvezhessék: jónak véltük, a dalban előforduló s tán homályosabbnak tetsző személyek s helyek neveit némi rövid magyarázattal előrebocsátani. Ilyenek (a dal szövegét követve) : 1. Aufidus (ma l' Ofanto), a hajdani Olaszországnak Apulia nevű tartományát öntöző igen sebes folyam, mely néha árvizektől megdagadván, nagy zúgás- és pusztítással rohan az adriai tengerbe. Nem messze tőle délnek feküdt Venusia város (ma Venusza), mely Horatius Flaccust, a rómaiak első s egyetlen remek lantosát, a hasonló régibb görög költérek hű utánzóját, adta e világnak, Krisztus születése előtt 65 évvel, december hó 8 dikán. Elhunyt pedig e jeles dalnok Kr. előtt 8 évvel, tehát 57 éves korában. 2. Homérosz Kr. sz. e. mintegy 900 évvel élt, s munkái miatt mindenkor töhirben állott görög hősköltei,ki, egyéb művein kivül, a hajdani Trója városnak a szövetséges görög hadak által lett tiz esztendős vivatását s végpusztulását irá le kellemes versekben, melyek Szabó István pilisi plébános urnak fordítása szerint magyar nyelven is olvashatók, kiadva Pesten, 1853-ban, Hunfalvy Pál jegyzeteivel.