Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1933
Római kis bronz szobrok a győri bencés Rómer Flóris-múzeumban. 1. Az emberi léleknek boldogságra való vágyódása az emberi tevékenység legfőbb hajtóereje volt mindenkor. Kettős lényünk, a lélek és a test együttessége, természetszerűen kettős boldogságra való törekvést eredményezett. A lélek nem elégedett meg a múló boldogsággal, maradandó, örök boldogságra vágyódott. Az erre vivő utat a vallás mutatta meg az embernek. Az ember cselekvéseinek egyik mozgató ereje tehát a vallás, az Isten felé való törekvés, a másvilági boldogság vágya volt. A földön elérhető boldogság gyarló természetünk, anyaghoz kötött létünk folytán durvább vagy finomabb alakban jelent meg az ember képzelete előtt. Nem tagadható azonban, hogy az érte való küzdelemben legnemesebb megnyilvánulásaink a művészetek terén tapasztalhatók. Merésznek tűnik fel, de bizonyára van abban igazság, hogy az örök, lelki boldogságra való törekvés és a léleknek a földön is elérhető lelki gyönyörűsége, a művészet, közel határos egymással. Talán épen ez a közelség magyarázza meg, hogy miért volt a művészetnek egyik legerősebb termő talaja a vallásos érzés, miért utalható az ősember, vagy a mai kezdetleges műveltségű népek művészi tevékenysége — a tánctól, zenétől kezdve az alakábrázolásig — a vallás körébe. Ma már emancipáltuk magunkat ebből az egyetlen körből művészi téren is, de igazán lélek szerint való alkotások, a szépnek olyan megnyilvánulásai, amelyek megfelelnek a régi iskola szépről vallott meghatározásainak, csak a vallásos művészet körében találhatók fel Ezzel nem mondjuk azt, hogy minden vallásos tárgyú művészi munka maradék nélkül „érdek nélkül" tetszik, de igazán tiszta lelki gyönyörűséget nyújtó művészi alkotások itt találhatók fel elsősorban. A léleknek boldogságot adó, szépséget óhajtó vágyai és teremtő képességei nem mindig maradnak az örök értékek, a vallással kapcsolatos eszmék terén. A vallásos lélekből fakadó művészkedés mellett a földi, profán boldogság is megnyilvánulni akar művészi alkotásokban. Tiziano Vecellinek, a nagy olasz festőnek gyönyörű képe, az „Égi és földi szerelem", talán szűkszavúan, de mégis rámutat erre a kettősségre. De közös mindkettőben a