Állami Révai főreáliskola, Győr, 1937
2 I. Révai Miklós. (1750—1807.) Keresztény nemzeti öntudatban újjászülető nemzetünknek senki sem lehet hivatottabb szellemi vezére a múlt nagyjai közül, mint Révai Miklós, iskolánk magvetője, nemzetépítő munkánkban példaképünk. Ezért is illesztettük nevét címerünkbe már akkor, amikor erre hivatalos helyről még nem kaptunk felszólítást. 1750. február 2-án született a torontálmegyei Nagyszentmiklóson. Mátyás névre keresztelték. A Miklós nevet később kapta, amikor kegyesrendi szerzetes lett. Atyja szegénysorsú, de magyarságára büszke csizmadia volt. Szegénysége miatt kissé későn tudta tehetséges fiát Szegeden a piaristák kitűnő líceumába adni. A mélyen gondolkodó, koraérett gyermek itt nagy buzgalommal tanul. Atyjától örökölt ösztönös, majd pedig öntudatos lelkesedéssel foglalkozik a nemzeti tárgyakkal: történelmünkkel és nyelvünk fejlődésével, törvényeivel. A természettudományi, mennyiségtani tárgyakban és a rajzban is kiváló. Tanár, nemzetnevelő akar lenni. Ezért belép a piaristák rendjébe. Már mint próbaéves (novicius) növendék elhatározza, hogy a művelődésben kissé elmaradt nemzetünknek tanítója lesz. Sokat tanul, sokat tud Szeretne mentül nagyobb irodalmi és közéleti munkát végezni, de ebben akadályozza a szerzetes élet. Tehát elhagyja a rendet és világi pap lesz. Már mint fiatal veszprémi tanár verseket ír, a mérték azonban még diákos. Ismételten megfordul Bécsben, hogy a rajzolásban és építészetben képezze magát. Sokoldalú tevékenysége csakhamar hírnévre emeli. A XVIII. század nyolcvanas éveit méltán nevezi róla Toldynk Révai évtizedének. Sikereit azonban nem könnyen éri el. A nemzeti ügyért dolgozó fáradhatatlan és önzetlen apostol útját tövisekkel szórja tele makacs, hajlíthatatlan, szókimondó, nagyon érzékeny és kissé indulatos természete. Mellőzik, munkásságát részvétlenség kíséri. Ő azonban nem tágít; lankadatlanul dolgozik a nemzeti nyelv, a nemzeti iskola, a nemzeti tudomány felemelésén. Lapot szerkeszt. Korának magyar íróival levelez. Az érdemes magyar költők (Faludy, Orczy) verseit kiadja. Hozzászól a magyar nyelvű időmértékes verselésnek és a nyelvhasználatnak tisztázatlan kérdéseihez. Értekezik az ik-es ragozásról. Becses nyelvészeti vizsgálódásokat végez. Ennek a munkának lesz gyümölcse két korszakalkotó műve: Antiquitates és Elaboratior Grammatica (1803). Szüntelenül lelkesít egy Magyar Tudós Társaság (Akadémia) létesítése érdekében. Riadót fúj: Veszélyben a magyar nyelv! Mindezt a hatalmas munkát a győri Nemzeti Rajziskolának, a mi iskolánk ősének, szerény javadalmazású rajztanítója végzi, aki oktató tisztét is kiváló pontossággal látja el. A szigorú, de igazságos, felfelé kíméletlenül bátor, lefelé emberséges tanár keserves filléreiből ötszáz forintnál többet áldoz iskolája felszerelésére; ingyenes különórákat ad szegénysorsú, derék tanulóinak és a pihenés óráiban költemények előadásával nemesíti lelküket. Vesződséges tanító és nevelő évek múltán 1802-ben végre eljut arra a polcra, amely megfelelt kivételes tehetségének, a pesti egyetem magyar tanszékére. Bár olykor nincs mivel fűtenie, megjelenteti két hatalmas nyelvészeti munkáját, s ezekben — mint a történeti módszer első alkalmazója — a világ nagy nyelvtudósainak sorába emelkedik. A nyelv tanulmányozását ő helyezi először a fejlődés vizsgálatának termékeny elvére. A magyar teremtő és újító lángész rögös útjának emelkedő pályáján aratja le a halál e lobogó, olthatatlan buzgalmú lélek törékeny, sorvadásos hüvelyét 1807. április 1-én Pesten. Azóta a nagy Révai szelleme nemzeti művelődésünk és tudományosságunk legjelesebb úttörői: Apáczai Csere, Bessenyei, Kazinczy, Széchenyi mellett ragyog múlhatatlan fénnyel. Iskolánk pedig büszke örömmel hordja nagy nevét címében, tettrekész buzgalommal követi munkás hazaszereti nvelő és nyelvtisztító fáradozását.