Állami leánygimnázium, Győr, 1936
„Feltámad még Magyarország — is — az Úr nevében! “ A haza bölcse, Deák Ferenc szerint egész történetünk fennmaradásunkért, létünkért vívott szörnyű harc. Az örök veszélyek miatt még a legnagyobb magyar, Széchenyi István gróf is megdöbbenve kérdi: ...Hiszen mi a magyarnak élete... bizony aligha több, mint „kétes remény” s tán ennyi sem. Pedig már Anonymus megállapította: ,,Hogy kemény egy nemzet volt a magyar...” és mégis fennmaradásáért kellett küzdenie! Mi ennek az oka? Az, hogy a magyarság a népek országútján, két szellemi világrész, a Kelet és Nyugat ütközőpontján áll. Az, hogy Európa pajzsa lett. Ez a hivatás folytonos véráldozatokat követelt. Már IV. Béla király 1253. nov. 11-én kelt, IV. Ince pápához intézett levelében rámutat Magyarország őrálló szerepére: „Haec enim est aqua contraditionis,” a Duna vonala az ütköző, amely világokat választ el. És bár öntudatosan írja: „Salus nobis et toti Europae”, ami üdvünk, Európa üdve, mégis azt tapasztalta, hogy Európa magára hagyta. Azóta nemzeti tragikumunk, hogy mi magyarok Nyugathoz tartozónak valljuk magunkat, de Nyugat sorsdöntő pillanatainkban magunkra hagy. Ezt érezte Martinuzzi és a kurucok csillaga is, II. Rákóczi Ferenc. És a múlt kísértetiesen megismétlődött a trianoni palotában. Igaz, hogy a mohipusztai csata, a mohácsi vész és az 1918-as nemzeti összeomlásunk egy eredőből folyik: saját magunkból. Ennek a tudata ott sír Rogerius „Carmen miserabile” szörnyű soraiban, s a legrégibb magyar tárgyú latin költemény a „Planctus” ismeretlen szerzője már megrázó erővel rámutat nemzeti szerencsétlenségeink mindenkori okára: Nem csoda, hogy legyőzöttek, S mindannyian halálnak estek, Mert az ifja, mert a vénje, Megromolva erkölcsébe’, Csak a bűn után szalad . . . Most e szörnyű zivatarban Pusztaságra letaroltan Nagy Ínségre jutva végre Legyőz a föld minden népe, Az erőd úgy megfogyva. Ez a szívet megmarkoló siralom kétségbeesett jajkiáltássá erősödik Tinódi Lantos Sebestyén lelkiismeretét felrázó „Sírva veszik el most szegény Magyarország, mert tőle távozék hangosság, vigasság !” szózatában és észvesztő sikollyá fokozódik Sík Sándor Jaj, jaj ítélet, magyarok, magyarok ! Régi jaj, új bűn, mind ránk kavarog ! fájdalmas „Sikoltás”-ában. A XIII. század siralma, a XVI. század szózata és a XX. század jajkiáltása az önismeret és a bűntudat tövében rendült meg, és ezért a nagy magyar lelkekben visszhangot keltve folyton a nemzet jövőjét munkálja. Ez ösztökélte IV. Béla királyt a második honalapításra, ez késztette Fráter Györgyöt Erdély megszervezésére, ez keltette életre az elalélt nemzeti szellemet 1919-ben. A lét és a nemlét árnyéka állandóan ott lebegett a nemzet felett és a nemzet