Állami leánygimnázium, Győr, 1936

„Feltámad még Magyarország — is — az Úr nevében! “ A haza bölcse, Deák Ferenc szerint egész történetünk fennmaradá­sunkért, létünkért vívott szörnyű harc. Az örök veszélyek miatt még a legna­gyobb magyar, Széchenyi István gróf is megdöbbenve kérdi: ...Hiszen mi a magyarnak élete... bizony aligha több, mint „kétes remény” s tán ennyi sem. Pedig már Anonymus megállapította: ,,Hogy kemény egy nemzet volt a ma­gyar...” és mégis fennmaradásáért kellett küzdenie! Mi ennek az oka? Az, hogy a magyarság a népek országútján, két szellemi világrész, a Kelet és Nyugat ütközőpontján áll. Az, hogy Európa pajzsa lett. Ez a hivatás folyto­nos véráldozatokat követelt. Már IV. Béla király 1253. nov. 11-én kelt, IV. Ince pápához intézett levelében rámutat Magyarország őrálló szerepére: „Haec enim est aqua contraditionis,” a Duna vonala az ütköző, amely világo­kat választ el. És bár öntudatosan írja: „Salus nobis et toti Europae”, ami üdvünk, Európa üdve, mégis azt tapasztalta, hogy Európa magára hagyta. Azóta nemzeti tragikumunk, hogy mi magyarok Nyugathoz tartozónak vall­juk magunkat, de Nyugat sorsdöntő pillanatainkban magunkra hagy. Ezt érezte Martinuzzi és a kurucok csillaga is, II. Rákóczi Ferenc. És a múlt kísérte­tiesen megismétlődött a trianoni palotában. Igaz, hogy a mohipusztai csata, a mohácsi vész és az 1918-as nemzeti összeomlásunk egy eredőből folyik: sa­ját magunkból. Ennek a tudata ott sír Rogerius „Carmen miserabile” szörnyű soraiban, s a legrégibb magyar tárgyú latin költemény a „Planctus” ismeret­len szerzője már megrázó erővel rámutat nemzeti szerencsétlenségeink min­denkori okára: Nem csoda, hogy legy­őzöttek, S mindannyian halálnak estek, Mert az ifja, mert a vénje, Megromolva erkölcsébe’, Csak a bűn után szalad . . . Most e szörnyű zivatarban Pusztaságra letaroltan Nagy Ínségre jutva végre Legyőz a föld minden népe, Az erőd úgy megfogyva. Ez a szívet megmarkoló siralom kétségbeesett jajkiáltássá erősödik Ti­nódi Lantos Sebestyén lelkiismeretét felrázó „Sírva veszik el most szegény Magyarország, mert tőle távozék hangosság, vigasság !” szózatában és észvesztő sikollyá fokozódik Sík Sándor Jaj, jaj ítélet, magyarok, magyarok ! Régi jaj, új bűn, mind ránk kavarog ! fájdalmas „Sikoltás”-ában. A XIII. század siralma, a XVI. század szózata és a XX. század jaj­kiáltása az önismeret és a bűntudat tövében rendült meg, és ezért a nagy magyar lelkekben visszhangot keltve folyton a nemzet jövőjét munkálja. Ez ösztökélte IV. Béla királyt a második honalapításra, ez késztette Fráter Györgyöt Er­dély megszervezésére, ez keltette életre az elalélt nemzeti szellemet 1919-ben. A lét és a nemlét árnyéka állandóan ott lebegett a nemzet felett és a nemzet

Next