Gyula és Vidéke, 1921. január-június (1. évfolyam, 1-73. szám)
1921-01-09 / 1. szám
2. Újév kezdetén. Kevés, kis ideig tartó röpke örömöknek, sok-sok nagy fájdalmaknak szülője, feneketlen keserűségeknek gyászos hordozója, sirató tanúja búcsúzunk tőled. A hantot, mely elválaszt, de mégis örökre hozzád köt, könnyű szívvel dobjuk utánad. Nem sírunk vissza. Az a rögös, göröngyös út, melyen végig vezettél, azok a szakadékok, melyeket áthidaltattál velünk, soha be nem gyógyuló sebeket ütöttek a szivünkön, lelkünkön. Irgalmatlan, kegyetlen voltál. Elvettél tőlünk mindent. Szeretetet, hitet, bizodalmat. Romhalmazt teremtettél körülöttünk. Kifosztottad a testünket, lelkünket. Gúzsba kötözted kezeinket, békót raktál lábainkra, leszaggattad rólunk apáinktól ránk testált örökeinket. Minden nap elvettél tőlünk egy-egy féltve őrzött álmot, eltemettettél velünk egy-egy szent eszmét, melyért sok-sok piros vérünkkel adóztunk. Ki vagyunk fosztva, ki vagyunk rabolva. Nincs semmink! S most itt állunk az új év kezdetén. Hasad a hajnal, fekete tavalyos felhők közül ránk viradt az 1921 év. Szorongó érzésekkel köszöntünk. Lelkünk mélyéről ezer kérdés tör fel, melyek mindenikének ez a refrénje: Hozod-e magaddal a mi megváltásunkat? Letörülhetjük, lemoshatjuk-e könnyeinket? Elveszed-e arcunk pirulását? Megtaláljuk-e önmagunkat? Vagy te dobod-e ránk az utolsó hantot? Visszaadod-e a szemünk büszke tüzét, lelkünk harmóniáját ? Ezer meg ezer kérdés, melyekre te adod meg a feleletet. Hetek, hónapok nyom nélkül nem pereghetnek le. A feleleteket megkapjuk. S az olyan lesz, amilyent kiérdemelünk. Ha összetett kézzel várjuk sorsunk jobbra fordulását, úgy elvesztünk, de ha megfeszítjük összes testi és lelki erőinket úgy az erős akarat minden akadályt legyőz s mi diadalmaskodunk. Ha nemcsak szálló ige, nemcsak megszokott sablonosan kimondott köszöntő négy szónak vesszük a b. u. é. k.-t, hanem azt megtöltjük szivünk lelkünk egész tartalmával s annak valamennyien életet is adunk, úgy bizonnyal mondom, hogy alleluját énekelhetünk egy másik, egy ezt követő újév kezdetén. Szanazugi. gsss22aaas3GiHEt2S!sar3stasBaaHassHi2SEas rútól és annak következményeitől elpogányosult szívű és lelkű magyarságot. Mi egy mérleget láttunk magunk előtt. A mérlegnek két serpenyője van. Egyik serpenyőjében volt az a sok nyomorúság, ínség, elszegényedés, béna tagok és vak szemek, özvegyek és árvák jajkiáltása, megfosztott és lerongyolt embereknek minden anyagi baja. A másik serpenyőt nyomta a sok lelki betegség, az elégedetlenség, irigység, gyűlölet, sok aljas gonoszság, vak és fékevesztett indulat, mely a háború által szabadult fel, az növesztené nagyra és a háború után járt sáska pusztító hada a lelkeken végig, azokat még betegebbé, még nyomorultabbá téve. A kommunizmus csak az egyik serpenyőt látta, csak az anyagi bajok mérhetetlenségét nézte és a másik serpenyő összes betegségeivel, bajaival szivében, fékevesztett és gondolkodni nem tudó emberek gyengeségeivel uj világot, uj és jobb létet ígért. Hogyne indultak volna a kifosztottak utánnal A kommunizmus bukása sok-sok gondolatra, termékeny gondolatra taníthatott és taníthat minket. — Megtaníthatott arra, hogy ugyanaz a kenyérdarab máskép szült, ha nyugodt és ha megbékült szívvel eszem, mintha ezt sebzett szívvel fogyasztanám el ! Sőt arra is megtanított a sok-sok dolog között, hogy a megértő, megbékult szívű embernek a száraz kenyér is jobban esik, mint a feldúlt lelkű embernek egyéb válogatott pástétom. Ez a mérlegserpenyő lebillent, mert a kommunizmus mérhetetlen nyomorúságot hagyott maga után, a lelkeket pedig még jobban szétszaggatta — tépte egymástól. Megmutatta, hogy nem az éhes gyomor, nem a didergő tagok, nem a nincstelenség az egyedüli és nem is a legnagyobb nyomor e világon, de a lelki üresség, a lerongyolt lélek, a szétdult szív még ennél is fájóbb nyomor. Mikor a keresztény-keresztyén eszmék csendültek meg az ajkakon, boldogan vártuk, hogy most a mérleg másik serpenyőjére terelődik a figyelem. A széttépett szivek uj és igazi egyesitő erőre találnak, arra az összekötő láncra, mely a szétrobbantott társadalmi rétegeket összefűzi. Mert a Krisztusi szellemben ez az egyesitő erő van meg. A büszke hajdani római főúr és a rabszolga, a mindenvárúr és a középkori jobbágy itt találkoztak. Minden osztály sorsát figyeltük, de különösen aggódó szívvel a munkás osztály ezernyi tömegét, melyet a kommunizmus legjobban magához csalogatott és leggyalázatosabban cserbe hagyott. Figyeltük ezt a munkás osztályt azért is, mert saját maga is érezte a a megalázottságát, érezte hogy rossz szellemű vezérek nyomában nagy tévútra jutott. Mit várhatott a munkásság a nagy csalódása után? Más viszonyok között véres bosszút, jogfosztást és eltiprást. És most? A két, nemzeti iránytól nem várhatta-e méltán, hogy ő, a letiport és megcsalódott tömeg, mely először háborút vesztett velünk együtt, aztán kenyeret vesztett nagyon sokunkkal együtt, végre becsületét vesztette, hogy a szent és magasztos eszmékhez megbocsátó szeretettel fogadja és hívja karjai közé ? ő maga fel nem nyújthatta, ő maga nem állhatott fel, ő maga nem léphetett a küzdők sorába. Várt! Szivszorongva, könnyes szemmel várt. Azt a megbocsátó, azt a feladást jelentő és azt az uj munkára fölemelő jobb kezet várta, mely őt föl- és kiemeli és uj életet kezdő munkára nemcsak meghívja, de oda is vezeti. Várta azt az uj szentistváni jobbot, mely egy uj ezeréves munkára ráerősiti. A munkásság tudta, hogy rosszra vivő vezérei lakolni fognak, mert meg is érdemlik. Menteni azokat a bűnrészesség terhe lett volna. De tömeget saját nyomorúságában fetrengeni hagyni, tömeget észre nem venni, mely soha gondolkozni nem tudott higgadtan, azt sem ő, sem senki a Krisztusi szellem megnyilatkozásának nem tarthatta és nem tarthatja. Mi azt hisszük, itt a legfőbb ideje, annak, hogy nyújtsuk a munkásosztálynak azt a Krisztusi szerettől áthatott jobbot, emeljük őket fel, adjuk vissza nekik becsületüket és hívjuk — vezessük őket abba a nagy magyar táborba egyenrangú küzdőtestvérekként, amely táborban erős nemzeti megalkuvást nem ismerő magyaros lélekkel, Krisztust megértő, megbocsátó és megbékítő szeretettel küzdünk egy szebb és jobb jövőért. Egyet még, hogy ezt megtehessük ! A kommunizmus külön testet faragott a munkásosztályból, mint valami külön államot alkott belőlük! Ezt az aljas és roppant veszedelmes kígyófogat törjük le! Nekünk is, nekik is azt kell megérteniük, hogy mi mindannyian összetartozunk, egymáshoz vagyunk láncolva, csak gonosz mesterkedéssel téptek minket el egymástól. Hamis éket vertek közénk, mely éktelen seb olyan nagyon fájó a mi testünkön. Nekünk egymással és egymásért gondolkozni és gondoskodni kell. Nekünk egyért örülni és egyért szomorkodni, egy s ugyanazon célért küzdeni, dolgozni és tűrve kell szenvedni. Mi egy testnek vagyunk a tagjai, mindegyik megérzi a másik fájdalmát és sebét Ellankad az egyik, ha beteg a másik. Kezet nyújtunk minden munkásnak, fogja meg mindenki ezt a kezet, mi komolyan és egész lélekkel küzdünk a krisztusi és magyar eszmékért, minden örömünk és minden bánatunk legyen közös és legyen megosztva. Minden bajt meg akarunk látni, de főképen az égető, lelket-szivet, lenyűgöző bajokat. De ott akarjuk látni és tudni minden igazi küzdelmünkben a munkásainkat is, mert egy közös szent és nagy eszme az, ami minket hajt és mindig vezérel. Apolló. Mikor annak idején hírét vettük a kommunizmus bukásának Budapesten, éreztük mindnyájan, hogy ezt a szélsőséges és bomlásának csíráját magában rejtő irányzatot csak egy másik, ezeréves eszmei tartalommal bíró új és erőteljes Krisztusi szellem válthatja fel. Éreztük, hogy a gyűlölet vak dühe után a szeretet és megértés lehet az egyedül gyógyító, ami még egyszer talpra állíthatja a mi megdarabolt, kifosztott és megalázott hazánkat. Éreztük, hogy sok százezer ember csalódottan és fásultan néz a jövő elébe és ezt az embertömeget uj szellemmel, uj erővel egy uj életbe kell felrázni. Tudtuk ugyan már akkor is, hogy az uj életben kevés lesz a vidámság, annál több a szomorú nélkülözés, az ínség könnytengere, a hidegségtől didergő fogvacogás. De hittük, hogy ínséget, éhséget és nyomort legyőzi egy nagy és szent tudat, egy mindent megbékítő erő, a Krisztusi szeretet, ebből fakadó megbocsátás és megértés keresése és megtalálása. A nyomorúságnak egész meztelenségét, súlyos állapotunk egész nyomasztó erejét, egymásra utaltságunk sürgető szükségességét egész ridegségében akkor éreztük igazán. Megnyugodtunk mégis, megbékültünk, mert a keresztény keresztyén szellemtől vártuk a jobbra fordulást. Mi teljes komolysággal hittünk benne és nem szűnünk meg hinni benne ezután sem. Mi nem kurzust látunk és várunk, mi az ősi magyar szellemnek ősi táplálékát várjuk abban, mert azt hittük, hogy a mint a Krisztusi hit a pogány magyarságból európai nagy hivatottságra termett nemzetet tudott nevelni, úgy most is a Krisztusi eszmék adják meg a helyes irányt, mely egyesíti, tömöríti, megbékíti, megszelídíti a hába Gyula és Vidéke Gyula, 1921. január hó 9. cA függetlenségi pártban izgatott tanácskozások folynak az elnöki széknek Lovászy Márton baranyai szereplése miatt aktuálissá vált betöltéséről, Batthyány Tivadart és Ábrahám Dezsőt emlegetik elnöknek, míg alelnökül a világhírű tudóst, Apáthy Istvánt szeretnék megnyerni. Szovjet-Oroszország nem támad? Budapest, mi. jan. ecA Pravda jelenti Pétervárról: Nem igazak azok a külföldön elterjedt hír, hogy Oroszország a lengyel és román határon ellenséges szándékkal csapatokat von össze. Oroszország azokkal a szomszédaival, akik békés viszonyban óhajtanak maradni, szintén fenn fogja tartani a békés állapotot. (Ez a hivatalos bejelentés alighanem a háborúskodás hamaros megkezdését jelenti. Szerk. Román misszió Budapesten. A Besszarábia kapujában álló bolsevista seregek arra késztették Romániát, hogy Magyarországgal sürgős tárgyalásokba bocsátkozzék. Megbízottai Budapesten tartózkodnak, két tagja pénteken utazott vissza Romániába.