Gyula és Vidéke, 1921. január-június (1. évfolyam, 1-73. szám)

1921-01-09 / 1. szám

2. Új­év kezdetén. Kevés, kis ideig­ tartó röpke örömöknek, sok-sok nagy fájdalmaknak szülője, feneket­len keserűségeknek gyászos hordozója, sirató tanúja búcsúzunk tőled. A hantot, mely el­választ, de mégis örökre hozzád köt, könnyű szívvel dobjuk utánad. Nem sírunk vissza. Az a rögös, göröngyös út, melyen végig ve­zettél, azok a szakadékok, melyeket áthidal­­tattál velünk, soha be nem gyógyuló sebe­ket ütöttek a szivünkön, lelkünkön. Irgalmat­lan, kegyetlen voltál. Elvettél tőlünk mindent. Szeretetet, hitet, bizodalmat. Romhalmazt teremtettél körülöttünk. Kifosztottad a tes­tünket, lelkünket. Gúzsba kötözted kezeinket, békót raktál lábainkra, leszaggattad rólunk apáinktól ránk testált örökeinket. Minden nap elvettél tőlünk egy-egy féltve őrzött ál­mot, eltemettettél velünk egy-egy szent esz­mét, melyért sok-sok piros vérünkkel adóz­tunk. Ki vagyunk fosztva, ki vagyunk ra­bolva. Nincs semmink! S most itt állunk az új év kezdetén. Hasad a hajnal, fekete tavalyos felhők közül ránk viradt az 1921 év. Szorongó érzésekkel köszöntünk. Lelkünk mélyéről ezer kérdés tör fel, melyek mindenikének ez a refrénje: Hozod-e magaddal a mi megvál­­­tásunkat­? Letörülhetjük, lemoshatjuk-e kön­­­nyeinket? Elveszed-e arcunk pirulását? Meg­találjuk-e önmagunkat? Vagy te dobod-e ránk az utolsó hantot? Vissza­adod-e a sze­münk büszke tüzét, lelkünk harmóniáját ? Ezer­ meg ezer kérdés, melyekre te adod meg a feleletet. Hetek, hónapok nyom nélkül nem pereg­hetnek le. A feleleteket megkapjuk. S az olyan lesz, amilyent kiérdemelünk. Ha ös­­­szetett kézzel várjuk sorsunk jobbra fordulá­sát, úgy elvesztünk, de ha megfeszítjük ös­­­szes testi és lelki erőinket úgy az erős aka­rat minden akadályt legyőz s mi diadalmas­kodunk. Ha nemcsak szálló ige, nemcsak megszokott sablonosan kimondott köszöntő négy szónak vesszük a b. u. é. k.-t, hanem azt megtöltjük szivünk lelkünk egész tartalmával s annak valamennyien életet is adunk, úgy bizonnyal mondom, hogy alleluját énekelhe­tünk egy másik, egy ezt követő újév kezdetén. Szanazugi.­ gsss22aaas3GiHEt2S!sar3stasBaaHassHi2SEas rútól és annak következményeitől elpogányo­­sult szívű és lelkű magyarságot. Mi egy mérleget láttunk magunk előtt. A mérlegnek két serpenyője van. Egyik serpe­nyőjében volt az a sok nyomorúság, ínség, elszegényedés, béna tagok és vak szemek, özvegyek és árvák jajkiáltása, megfosztott és lerongyolt embereknek minden anyagi baja. A másik serpenyőt­ nyomta a sok lelki beteg­ség, az elégedetlenség, irigység, gyűlölet, sok aljas gonoszság, vak és féke­vesztett indulat, mely a háború által szabadult fel, az növesz­tené nagyra és a háború után járt sáska pusztító hada a lelkeken végig, azokat még betegebbé, még nyomorultabbá téve. A kommunizmus csak az egyik serpenyőt látta, csak az anyagi bajok mérhetetlenségét nézte és a másik serpenyő összes betegségei­vel, bajaival szivében, fékevesztett és gondol­kodni nem tudó emberek gyengeségeivel uj világot, uj és jobb létet ígért. Hogyne indul­tak volna a kifosztottak utánnal A kommu­nizmus bukása sok-sok gondolatra, termékeny gondolatra taníthatott és taníthat minket. — Megtaníthatott arra, hogy ugyanaz a kenyér­darab máskép szült, ha nyugodt és ha megbé­­kült szívvel eszem, mintha ezt sebzett szívvel fogyasztanám el ! Sőt arra is megtanított a sok-sok dolog között, hogy a megértő, meg­­béku­lt szívű embernek a száraz kenyér is jobban esik, mint a feldúlt lelkű embernek egyéb válogatott pástétom. Ez a mérlegserpenyő lebillent, mert a kom­munizmus mérhetetlen nyomorúságot hagyott maga után, a lelkeket pedig még jobban szét­szaggatta — tépte egymástól. Megmutatta, hogy nem az éhes gyomor, nem a didergő tagok, nem a nincstelenség az egyedüli és nem is a legnagyobb nyomor e világon, de a lelki üresség, a lerongyolt lélek, a szétdult szív még ennél is fájóbb nyomor. Mikor a keres­ztény-keresztyén eszmék csen­dültek meg az ajkakon, boldogan vártuk, hogy most a mérleg másik serpenyőjére terelődik a figyelem. A széttépett szivek uj és igazi egyesitő erőre találnak, arra az összekötő lánc­­ra, mely a szétrobbantott társadalmi rétegeket összefűzi. Mert a Krisztusi szellem­ben ez az egyesitő erő van meg. A büszke hajdani római főúr és a rabszolga, a minden­­várúr és a középkori jobbágy itt találkoztak. Minden osztály sorsát figyeltük, de különö­sen aggódó szívvel a munkás osztály ezernyi tömegét, melyet a kommunizmus legjobban magához csalogatott és leggyalázatosabban cserbe hagyott. Figyeltük ezt a munkás osz­tályt azért is, mert saját­­ maga is érezte a a megalázottságát, érezte hogy rossz szellemű vezérek nyomában nagy tévútra jutott. Mit várhatott a munkásság a nagy csalódása után? Más viszonyok között véres bosszút, jogfosztást és eltiprást. És most? A két, nem­zeti iránytól nem várhatta-e méltán, hogy ő, a letiport és megcsalódott tömeg, mely először háborút vesztett velünk együtt, aztán kenye­ret vesztett nagyon sokunkkal együtt, végre becsületét vesztette, hogy a szent és magasz­tos eszmékhez megbocsátó szeretettel fogadja és hívja karjai közé ? ő maga fel nem nyújt­hatta, ő maga nem állhatott fel, ő maga nem léphetett a küzdők sorába. Várt! Szivszorong­­va, könnyes szemmel várt. Azt a megbocsátó, azt a feladást jelentő és azt az uj munkára fölemelő jobb kezet várta, mely őt föl- és ki­emeli és uj életet kezdő munkára nemcsak meghívja, de oda is vezeti. Várta azt az uj szentistváni jobbot, mely egy uj ezeréves mun­kára ráerősiti. A munkásság tudta, hogy rosszra vivő vezérei lakolni fognak, mert meg is érdemlik. Menteni azokat a bűnrészesség terhe lett volna. De tömeget saját nyomorú­ságában fetrengeni hagyni, tömeget észre nem venni, mely soha gondolkozni nem tudott higgadtan, azt sem ő, sem senki a Krisztusi szellem megnyilatkozásának nem tarthatta és nem­ tarthatja. Mi azt hisszük, itt a legfőbb ideje, annak, hogy nyújtsuk a munkásosztálynak azt a Krisztusi szerettől áthatott jobbot, emeljük őket fel, adjuk vissza nekik becsületüket és hívjuk — vezessük őket abba a nagy magyar táborba egyenrangú küzdőtestvérekként, amely táborban erős nemzeti megalkuvást nem ismerő magyaros lélekkel, Krisztust megértő, meg­bocsátó és megbékítő szeretettel küzdünk egy szebb és jobb jövőért. Egyet még, hogy ezt megtehessük ! A kom­munizmus külön testet faragott a munkásosz­tályból, mint valami külön államot alkott be­lőlük! Ezt az aljas és roppant veszedelmes kígyó­fogat törjük le! Nekünk is, nekik is azt kell megérteniük, hogy mi mindannyian összetartozunk, egymáshoz vagyunk láncolva, csak gonosz mesterkedéssel téptek minket el egymástól. Hamis éket vertek közénk, mely éktelen seb olyan nagyon fájó a mi testün­kön. Nekünk egymással és egymásért gon­dolkozni és gondoskodni kell. Nekünk egyért örülni és egyért szomorkodni, egy s ugyan­azon célért küzdeni, dolgozni és tűrve kell szenvedni. Mi egy testnek vagyunk a tagjai, mindegyik megérzi a másik fájdalmát és sebét Ellankad az egyik, ha beteg a másik. Kezet nyújtunk minden munkásnak, fogja meg mindenki ezt a kezet, mi komolyan és egész lélekkel küzdünk a krisztusi és magyar eszmékért, minden örömünk és minden­ bána­tunk legyen közös és legyen megosztva. Min­den bajt meg akarunk látni, de főképen az égető, lelket-szivet, lenyűgöző bajokat. De ott akarjuk látni és tudni minden igaz­i küzdel­münkben a munkásainkat is, mert egy közös szent és nagy eszme az, a­mi minket hajt és mindig vezérel. Apolló. Mikor annak idején hírét vettük a kommu­nizmus bukásának Budapesten, éreztük mind­nyájan, hogy ezt a szélsőséges és bomlásának csíráját magában rejtő irányzatot csak egy másik, ezeréves eszmei tartalommal bíró új és erőteljes Krisztusi szellem válthatja fel. Éreztük, hogy a gyűlölet vak dühe után a szeretet és megértés lehet az egyedül gyó­gyító, a­mi még egyszer talpra állíthatja a mi megdarabolt, kifosztott és megalázott hazán­kat. Éreztük, hogy sok százezer ember csa­lódottan és fásultan néz a jövő elébe és ezt az embertömeget uj szellemmel, uj erővel egy uj életbe kell felrázni. Tudtuk ugyan már akkor is, hogy az uj életben kevés lesz a vidámság, annál több a szomorú nélkülözés, az ínség könnytengere, a hidegségtől didergő fogvacogás. De hittük, hogy ínséget, éhséget és nyomort legyőzi egy nagy és szent tudat, egy mindent megbékítő erő, a Krisztusi sze­retet, ebből fakadó megbocsátás és megértés keresése és megtalálása. A nyomorúságnak egész meztelenségét, súlyos állapotunk egész nyomasztó erejét, egymásra utaltságunk sürgető szükségességét egész ridegségében akkor éreztük igazán. Megnyugodtunk mégis, megbékültünk, mert a keresztény keresztyén szellemtől vártuk a jobbra fordulást. Mi teljes komolysággal hit­tünk benne és nem szűnünk meg hinni benne ezután sem. Mi nem kurzust látunk és vá­runk, mi az ősi magyar szellemnek ősi táp­lálékát várjuk abban, mert azt hittük, hogy a mint a Krisztusi hit a pogány magyarság­ból európai nagy hivatottságra termett nem­zetet tudott nevelni, úgy most is a Krisztusi eszmék adják meg a helyes irányt, mely egye­síti, tömöríti, megbékíti, megszelídíti a hába­ Gyula és Vidéke Gyula, 1921. január hó 9. cA függetlenségi pártban izgatott tanácskozások folynak az elnöki széknek Lovászy Márton baranyai szereplése miatt aktuálissá vált betöltéséről, Batthyány Tivadart és Ábrahám Dezsőt emlegetik elnöknek, míg alelnökül a világhírű tudóst, Apáthy Istvánt sze­retnék megnyerni. Szovjet-Oroszország nem támad? Budapest, mi. jan. e­cA Pravda jelenti Pétervárról: Nem igazak azok a külföldön elterjedt hír, hogy Oroszország a lengyel és román határon ellenséges szándékkal csapatokat von­ össze. Oroszország azokkal a szomszédaival, a­kik békés viszonyban óhajtanak ma­radni, szintén fenn fogja tartani a békés állapotot. (Ez a hivatalos bejelentés aligha­nem a háborúskodás hamaros megkezdését jelenti. Szerk.­ Román misszió Budapesten. A Besszarábia kapujában álló bolsevista seregek arra késztették Romániát, hogy Magyarországgal sürgős tárgyalásokba bocsátkozzék. Megbízottai Budapesten tartóz­kodnak, két tagja pénteken utazott vissza­­ Romániába.

Next