Haditechnikai Szemle 2. (1968)
1968 / 1. szám - dr. Kováts Zoltán: A szovjet tüzérség fél évszázada
DR. KOVÁTS ZOLTÁN mérnök-alezredes a műszaki tudományok kandidátusa A szovjet tüzérség fél évszázada Messzire vezetne, ha a Szovjet Hadsereg ötvenedik születésnapja alkalmából minden vonatkozásban felakarnánk mérni a szovjet haditechnika fél évszázados fejlődését. Jelen tanulmányunkban meg kell elégednünk azzal, hogy a szárazföldi hadsereg fontos fegyvernemének, a tüzérségnek a technikáját tekintjük át, s ezzel alkotunk képet az egész haditechnikáról. A fiatal szovjetállam Vörös Hadserege tüzérségi felszerelését a széthullott régi orosz hadseregtől örökölte. Érdemes ezért mindenekelőtt közelebbről megnéznünk a cári Oroszország tüzértechnikáját. A századforduló utáni években a világ nagyhatalmai már készülődtek a világ újrafelosztására: fegyverkeztek. Egyre korszerűbb hadianyagokat hoztak létre. A cári Oroszország, amely érdekelve volt ebben a versengésben, szintén lázasan dolgozott. Az 1908— 1910. évben három új tüzérségi löveget vezettek be: a 107 mm űrméretű nehéz ágyút, valamint a 122 mm és 152 mm űrméretű tarackokat. A lövegmozdonnyal ellátott lövegek a kor technikájának megfelelően fogatoltak voltak. Az idő tájt új lövegek gyártását is bevezették, hiszen a kiéleződött nemzetközi helyzetben nem lehetett tudni, hogy a nagyhatalmak közötti politikai ellentétek mikor csapnak át fegyveres harcba, mikor tör ki a háború. A többi nagyhatalom ugyancsak gyors ütemben készülődött, s természetesen a tüzérségét is fejlesztette. Lássunk néhány jellemző adatot erre is. Az első világháború kitörésekor, 1914-ben, Oroszország hadseregének lövegállománya 7088 darab volt. Szövetségesei közül Franciaország 4300, Anglia pedig 1352 löveget vonultatott fel. Ugyanakkor Németországnak 9388, az Osztrák-Magyar Monarchiának pedig 4088 különféle tüzérségi lövege volt a háború kezdetén. Az első világháború folyamán a tüzérség mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt sokat fejlődött. Emellett a légierő megjelenésével szükségessé vált a légvédelmi tüzérség létrehozása, s ez a löveganyag volumenét lényegesen megnövelte, a tábori tüzérség is sok új löveggel gazdagodott. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmét követő polgárháborúban és az intervenciósok elleni küzdelemben a szovjet tüzérség löveganyaga túlnyomórészt 1902. M. 75 mm-es ágyúkból és 1909. M., valamint 1910. M. 122 mm űrméretű tarackokból állott. A szovjet állam akkori helyzete nem tette lehetővé, hogy új hadianyagok fejlesztésével és gyártásával foglalkozzanak, hiszen az élet és a halál kérdései dőltek el a harctereken. A polgárháború viharai után csendesebb évek következtek, megkezdődött a hadsereg újjáalakítása és új technikával való ellátása. A tüzérség fejlesztése során az első lépések meglehetősen nehéznek bizonyultak, hiszen a háború és a polgárháború éveiben az ipari bázis számottevő része tönkrement, a tüzérségi löveganyag fejlesztése pedig fejlett nehézipar nélkül nem képzelhető el. A húszas években éppen ezért jelentősebb újdonságok nem jelentek meg a szovjet tüzérség felszerelésében. Az első ötéves terv időszakában alapozták meg azt a nehézipart, melynek eredményei nyomán a legkorszerűbb tüzérségi anyagok is minden nehézség nélkül legyárthatókká váltak. Ugyanakkor létrehozták az új tüzérségi szakemberek kiképzésének bázisát, a Dzerzsinszkij nevét viselő tüzérségi akadémiát. A népgazdaság fejlődése és a szakemberképzés azután lehetővé tette a tüzérségi technika akadálytalan kibontakozását. A harmincas évek első felében a ballisztikai és más elméleti alapok feldolgozása után a tüzérség fejlesztésének konkrét kérdései kerültek előtérbe. A szovjet tervezők mindenekelőtt a lövegek kezdősebességének növelését tűzték maguk elé. Ennek jegyében először a lassan égő lőporfajták létrehozásában értek el jelentékeny sikereket, majd az ágyúk csőhosszát növelték. Ezek eredményeként lényegesen megnőtt a lövegek kezdősebessége. Az első világháborús ágyúk csőhossza az tízméretnek mintegy 30-szorosa volt. A szovjet tervezők az 1930-as években a csőhosszat a kaliber 40-50-szeresére növelték. A 76 mm-es ágyú kezdősebessége ezáltal annyira megnőtt, hogy maximális lőtávolsága az eddigi 8 kilométer helyett 12-13 kilométert ért el. A 45 mm űrméretű páncéltörő ágyú kezdősebességének növelése azt jelentette, hogy 40 mm vastag páncél átütésére vált alkalmassá. Mai szemmel nézve ez az átütés talán kevésnek tűnik, abban az időben azonban rendkívüli eredménynek számított, különösen ha figyelembe veszszük, hogy 45 mm űrméretű ágyúval érték el. A két világháború között a páncélostechnika fejlődése is jelentősnek mondható. Növekedtek a motorteljesítmények és a páncélvastagságok is. A szovjet tüzérségi tervezők figyelemmel kísérték a haditechnika világában végbemenő változásokat, és munkájukban sikeresen alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez. A harmincas évek helyi háborúinak tapasztalatait jól kihasználták, többek között éppen a páncéltörő ágyúk fejlesztésében. Az Etiópiában, Kínában és I. kép. 122 mm-es tarack a polgárháborúban