Hadtörténelmi Közlemények, 110. évfolyam, Hadtörténeti Intézet (Budapest, 1997)

1. szám - Tanulmányok - Zachar József: Magyarok a Habsburg-haderőben, 1683-1792. – 1997. 3. p.

TANULMÁNYOK ZACHAR JÓZSEF MAGYAROK A HABSBURG-HADERŐBEN 1683-1792 A magyar történettudományt és különösen a magyar hadtörténet-tudományt régóta foglalkoztató kérdés, hogy milyen részt vállalt a magyarság az oszmán uralom alóli fel­szabadító háborúkban, amelyeket az osztrák Habsburgok birodalma saját erőinek moz­gósításán túl német-római birodalmi és európai összefogással vívott, továbbá, hogy mi­lyen arányban kellett a magyarságnak véráldozatot hoznia ezt követően, idegen érdekekért, az állandó hadseregek korának dinasztikus háborúiban. A meglehetősen nagy történelmi távlat ellenére sem sikerült még e kérdést megnyugtatóan megválaszolni. En­nek oka egyrészt az, hogy a tárgyalt korszakban teljesített katonai szolgálat többrétegű­ségéből forrásfeltárási nehézségek származnak. Viszonylag egyszerűen feltárható ugyan az Udvari Haditanács joghatósága alatt állt állandó hadsereg létszámának alakulása, azonban még ez sem történt meg, különösen nem magyar szempontból. Ennél nehezebb, de ismét viszonylag, tehát nagyságrendileg meghatározható a katonai határőrvidékekről kiállítottak száma, bár ez esetben már jelentős gonddal járna az egészében hungarusnak tekintett lakosságon belül a magyarok és más etnikumúak arányának felállítása. Hasonló­képpen végül is legalább nagyságrendileg kimutatható a részleges, vagy általános, szű­kebb értelemben vett magyarországi, erdélyi és horvát-szlavónországi felkelés létszám­alakulása. Viszont, csak esetleges adatok birtokában, erősen feltételezésekre utalt a kutató a különböző nemzeti milíciák, szabadcsapatok létszámviszonyaival kapcsolatosan. Az objektív kép megrajzolását más tekintetben mindeddig erőteljesen nehezítette az az elfogult szemlélet is, amely ellenkező előjellel ugyan, de mind a függetlenségi párti, mind a habsburgiánus történetírást jellemezte. Mindkettő ugyanis, sajátosan, csak a „megfelelő" gondolkodású elődök „megfelelő" forrásait hasznosította. Miután a szerző korábbi dolgozataiban tisztázta a korszak magyar hadügyének jogi kereteit (Hadtörténelmi Közlemények, 1995/2 sz. 3-23. o.) és anyagi-pénzügyi körül­ményeit (Századok, 1995/4. sz. 57-72. o.), valamint a császári(­királyi) haderő szervezési fejlődéstörténetét (Ungarn-Jahrbuch, 22.k., München, 1996., 35 - 68. o. ), ezúttal arra vállalkozott, hogy a bécsi egykori központi hatóságok irategyütteseiben mindeddig el­fekvő, feltáratlan forrásegyüttesek alapján a haderő létszámviszonyainak alakulását vizs­gálja. A korszak kereteit ismét Bécs oszmán ostrom alóli felmentése, mint kezdőpont és a forradalmi Franciaország elleni első koalíciós háború kezdete, mint zárópont jelenti. Eb­ben a hadtörténelmileg egységes korszakban, az ország oszmán uralom alóli teljes és végleges felszabadulásának, valamint az osztrák Habsburgok birodalmába való - sajátos különállósága fenntartása melletti - betagolódásának korszakában érvényesült az állandó hadsereg kiépítésének a folyamata a magyarság mind jelentősebb lakossághányadának bevonásával, míg ugyanakkor, ezzel szervesen egybefonódva, tovább éltek a hadállítás

Next